Ezek a nemzeti önrendelkezésért vívott antiliberális szabadságharcok – Putyiné is Orbáné is – arra valók, hogy megfosszák az érintett népeket az önrendelkezésüktől. 

A homo sapiensből mi vagyunk nagyjából a tízezredik generáció. Ebből a durván az első 9500-nak egyszerű és rövid volt az élete.

Vadásztak, gyűjtögettek. Átlagosan 20-30 év jutott nekik. Az éhezés, a fertőzések és a mindenfelé rájuk leselkedő veszélyek vitték el őket ilyen hamar. Az utóbbiak közül a legnagyobb a másik ember volt. Az első 9500 generációból legalább minden tizedik, de inkább minden ötödik ember élete úgy ért véget, hogy egy másik ember megölte. A leggyakrabban agyonütötte valami súlyos tárggyal.

Ehhez az élethez ne szőrös, görnyedt alakokat képzeljünk el. Anatómiailag az első 9500 generáció sem különbözött tőlünk. Ha egy időgép idehozná őket, némi akklimatizálódás után nem lógnának ki közülünk nagyon. Valószínűleg menne nekik például a romantikus szerelem. Ha komolyan nekilátnának, tudnának mondjuk differenciálgeometriát és relativitáselméletet tanulni. Gyomron vágná őket a Karamazov testvérek vagy az Apokrif. Örülnének a Brandenburgi versenyeknek vagy a progresszív metálnak. Ugyanolyan csodálattal néznének a csillagos égboltra és a saját lelkükben felfedezett erkölcsi törvényre, mint Kant.

Ők ezzel szemben csak bóklásztak eleség után, amíg bele nem haltak abba, hogy a szavanna közömbös az élők iránt, és kemény az élet, ahogy kemény az oroszlánnak és a gazellának is. Vagy agyon nem ütötte őket valaki.

Aztán elkezdtünk növényt termeszteni, állatot tartani, letelepedni. Többen kezdtünk lenni, megtanultunk írni, elosztottuk egymás között a feladatokat. Nem lett minden rögtön jobb. Például rosszabbul ettünk és kevesebbet mozogtunk, ezért eleinte még hamarabb haltunk, mint korábban. De többen lettek köztünk, akik ráértek azon töprengeni, hogy mi ez az egész. Elkezdtünk többet beszélni arról, hogy mi a helyes, és mi nem. Az erkölcsi intuícióink mellé lettek világnézeteink és hatalmi viszonyaink. Ezek együtt jogi és poltikai rendszerekben öltöttek testet. Már nem lehetett csak úgy agyoncsapni a másikat. És intézményesült az egyik ember alávetettsége a másiknak.

Még nagyon sokáig nagyon sok minden belefért a társadalmi normákba, amit ma minden rendes ember borzasztónak tart.

Elegáns dolognak számított például elmenni egy másik helyre, ott lekaszabolni az embereket, a maradékot elhurcolni, haszonállat gyanánt tartani, szaporítani otthon, adni-venni a piacon, és dolgoztatni, amíg bele nem pusztul. Amint felhagytunk a vadászó-gyűjtögető életformával és letelepedtünk, a rabszolgaság az összes kontinensen azonnal elterjedt. Az antik római civilizáció népességének durván a negyede rabszolga volt, 17-18 évnyi születéskor várható élettartammal. Sokáig sehol a világon nem merült fel komolyan, hogy ez ne lenne rendben. Volt egyszer egy kínai császár, Krisztus idejében, aki más nagyralátó reformok mellett a rabszolgaságot is megpróbálta eltörölni, de felkoncolták érte. A kora középkorban több pápát is foglalkozatott a rabszolgaság kérdése, de csak a keresztényeké, és eleinte azzal is csak akkor volt baj, ha zsidók vagy muzulmánok rabszolgái lettek. A rabszolgaságot mindenestül elítélő bullára majdnem a 19. század közepéig kellett várni. A Skandináv-félszigeten már a 13-14. században sikerült megszabadulni ettől a disznóságtól, de például az amerikaiak közismerten még halomra gyilkolták egymást miatta a 19. század második felében. Kentucky 1976-ban, a daliás Mississippi 1995-ben ratifikálta a rabszolgaság eltörléséről szóló 1865-ös alkotmánymódosítást. Mauritánia, valószínűleg utolsóként a világon, 2007-ben tette büntethetővé a rabszolgatartást. Az ország népességének úgy 10-20 százaléka volt ekkor rabszolga.

Ez a finom kis biznisz tehát végigkísérte az egész emberi civilizációt a kezdetektől tegnapelőttig. Ma, legalább jog szerint, sehol a bolygón nincs rabszolgaság. Ez nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban ne lenne, de legalább a norma, hogy ez nincs rendjén, úgy tűnik, végre egyértelmű és univerzális.

Nem ment könnyen, amíg idáig eljutottunk. És még hosszan lehetne sorolni, hogy mi nem ment és megy könnyen.

Van az emberi agynak egy területe, ami az érzékszervi információk szintetizálásáért, az intellektuális és az emocionális működés egymáshoz kapcsolásáért, a viselkedés racionális irányításáért, a cselekedeteink várható következményeinek modellezéséért, az érzelmeink moderálásáért, az impulzuskontrollért, tehát úgy általában azért felelős, hogy ne legyünk annyira vérnősző barmok: a prefrontális kortex. Itt lakik az erkölcsi racionalitás, és ha van szabad akarat, itt kell, hogy támadjon az is. Ennek a méretnövekedésében hagytuk állva leginkább a legközelebbi rokonainkat fajunk evolúciójának nagyjából az utolsó hárommillió évében.

Ez az agyterület kínosan lassan fejlődik ki, teljesen csak nagyjából 25 éves korunkra. Picit olyan, mintha ebből a szempontból az emberiség kollektív képessége arra, hogy emberhez méltó módon éljen, hasonló lenne, mint az emberi egyén képessége önmaga racionális irányítására. Az emberiség felnövése is nehezen halad.

Pedig például a mi kultúrkörünkben már durván száz generációval ezelőtt megszületett az a híres szöveg, ami azt tanítja, hogy az ember — megkülönböztetés nélkül minden egyes ember — Isten képmása (Teremtés 1:26).

Nem volt persze mindig egyértelmű, hogy ebből az következik-e, hogy rendesen kell bánni a másikkal, akkor is, ha idegen vagy első ránézésre nagyon más. A kérdés a „felfedezések” korában hozta leginkább zavarba a keresztény Európát. Olyannyira, hogy I. Károly spanyol király 1550-ben összehívott egy neves teológusokból álló tanácsot, hogy mondják meg, nincs-e véletlenül valami probléma Amerika őslakos népeinek az éppen folyamatban lévő lemészárlásával. Ez volt a híres valladolidi vita, aminek az idejére Károly fel is függesztette a hódító hadjáratot. Részt vett a tanácskozáson egy dominikánus szerzetes, aki azt a szélsőséges és megbotránkoztató álláspontot képviselte, hogy minden ember mint Isten képmása, egyenlő és elidegeníthetetlen méltósággal rendelkezik, és ezért egyenlő jogok kell, hogy megillessék, akármi is a vallása, akármilyen is a bőre színe. De voltak ott más tiszteletreméltó és felettébb jámbor hittudósok, hogy megmagyarázzák Károlynak, miért ne nyomassza magát ezzel.

Manapság a zsidók és a keresztények elvileg azt gondolják erről, amit az a domonkosrendi szerzetes. A katolikus egyház például hosszú ideje ezt tekinti a társadalmi tanítása alapkövének.

Mások számára az emberi méltóság nem annyira egy metafizikai tény, mint inkább egy erkölcsi elv, ami segít megítélni, mi helyes, mi nem. Volt, aki úgy gondolta, hogy ennek az erkölcsi elvnek az érvényessége logikai szükségszerűség, és mint ilyen, racionálisan belátható. Az európai felvilágosodásra óriási hatást gyakorló Kant például úgy vélte, a racionális önrendelkezéssel rendelkező lény számára, aki célok eléréséhez alakítja a cselekedeteit, ilyen logikai szükségszerűség, hogy saját magában, a másik emberben, bármilyen racionális önrendelkezésre képes lényben soha ne csak valamilyen önmagán kívül álló cél elérésére alkalmas eszközt lásson, hanem mindig önmagában célt is, semmivel nem helyettesíthető, beárazhatatlan, abszolút értéket.

Megint mások az emberi méltóságra nem mint objektív metafizikai adottságra, és nem is mint a logikai szükségszerűség erejével érvényes erkölcsi princípiumra néznek, hanem inkább mint olyan dologra, amit mi teremtünk azzal, ahogy bánunk egymással és magunkkal. Az emberi élet egy olyan erkölcsi minőségére, ami lehetséges, de nem adott, olyasmi, amiért meg kell küzdeni, hogy legyen, és a fenntartásáért meg kell dolgozni állandóan.

Ezek a nézetek nem állnak egymással feltétlen ellentmondásban. Ahogy a valladolidi vita kimenetele is illusztrálja, ha van is objektív alapja az emberi méltóságnak, abból nem következik, hogy ne kéne megküzdeni az érvényre juttatásáért.

Innen nézve az emberi méltóság nem egy tény, hanem egy program. Többek között politikai program. Ezt a politikai programot hívják liberális demokráciának.

A liberális demokráciát a leggyakrabban azzal az ismérvvel szokták meghatározni, hogy a többség akaratának is vannak korlátjai. Általában hozzáteszik, hogy joguralom van, van hatalommegosztás, “fékek és ellensúlyok” és garantált alapvető jogok. Ez rendben is van. Én most arról beszélek, hogy mivégre van mindez. A liberális demokrácia a demokráciának egy olyan felfogása, ami azt tartja, hogy demokráciát azért érdemes csinálni, mert bizonyos erkölcsi célokat előmozdít. Ezek az erkölcsi célok adnak neki értelmet, ezek tüntetik ki más, elgondolható kormányformákhoz képest.

Ritkán találkozni olyan kísérletekkel, hogy valaki megpróbálja szabatosan és kimerítően megfogalmazni, hogy mik ezek az erkölcsi célok. Én itt az emberi méltóság érvényre juttatásáról beszélek, az egyszerűség, a rövidség és az ismerősség okán, de ez távolról sem pontos és kielégítő. Azóta lett szokás ezekre a célokra kissé elkenten az emberi méltóság emlegetésével hivatkozni, mióta 1948-ban az ENSZ elfogadott egy “egyetemes nyilatkozatot” az emberi jogokról, aminek a preambulumában kétszer is előfordul a hivatkozás erre a fogalomra, mint ami megalapozná a továbbiakban kifejtendő emberi jogokat. Az emberi méltóság gondolatkörébe egyrészt tilalmak tartoznak, arra vonatkozóan, hogy mit nem szabad művelni egy emberi lénnyel semmilyen körülmények között. Másrészt az emberi személy szabadságával, testi és erkölcsi önrendelkezésével kapcsolatos normák. Harmadrészt az emberek erkölcsi, jogi és politikai egyenlőségével kapcsolatos elvek. Mindezek egymással szorosan összefüggnek, és számos dolog következik belőlük a politikai intézmények megtervezésére nézve.

Ezeknek a normáknak a pontos artikulációjára, erre szakosodott filozófusokon és jogtudósokon kívül, időnként a liberális demokráciák alkotmánybíróságai tesznek kísérleteket. A liberális demokráciákban azért vannak az alkotmányok, hogy megpróbáljanak garanciát adni arra, hogy a demokrácia ne vétse el az erkölcsi céljait. Az alkotmányok korlátozzák a közösség aktuális többségének akaratát elvileg megjelenítő törvényhozást is. Sok liberális demokráciában, nem mindegyikben, vannak alkotmánybíróságok, alapvetően nem demokratikus, hanem speciális kompetencián alapuló legitimitással rendelkező testületek, amelyek megsemmisíthetik a náluk sokkal erősebb demokratikus legitimációval rendelkező törvényhozás döntéseit, ha alkotmányellenesnek találják. Noha az egyes országok írott alkotmányai különböznek egymástól, nem ritka, hogy a liberális demokráciák alkotmánybíróságai egy-egy határozatuk indoklásában hivatkoznak egymás határozataira és azok indoklásaira. Egy országon belül sem változatlan az írott alkotmány, mégis az alkotmánybíróságok szoktak hivatkozni a régi határozataikra is. Sőt, az is előfordul, hogy egy procedurálisan hibátlanul elfogadott alkotmánymódosítás alkotmányellenességét állapítják meg tartalmi okokból.

Mindez első látásra antidemokratikusnak tűnhet. De ha az alkotmány funkciója az, amit az előbb mondtunk, akkor az alkotmányosság nemcsak egy egyszer valamilyen eljárásban elfogadott konkrét szöveggel való konzisztencia, hanem mindenekelőtt azoknak az erkölcsi elveknek való megfelelés, amelyek a demokráciának értelmet adnak. Ezek pedig feltehetően univerzálisak. Ez az a bizonyos “láthatatlan alkotmány”, amiről a Sólyom-féle alkotmánybíróság idején még Magyarországon is lehetett időnként hallani.

A politikai rendszer megtervezéséhez a kiindulópontot talán úgy lehet megfogalmazni, hogy az ember erkölcsi státusza nem engedi meg, hogy bárkinek autoritása legyen fölötte, hacsak ez az autoritás nem az ember önmaga feletti autoritásából származik, delegálás útján. Az ember erkölcsi státuszához szorosan hozzátartozik, hogy autoritása van önmaga fölött, aminek része az is, hogy ezt az autoritást - részben, soha nem egészben - delegálhatja. Ez elkerülhetetlen is, hiszen enélkül lehetetlen közösségben élni. Ha nincs semmilyen, a közösség nevében eljáró, delegált autoritás, akkor csak a vadászás van meg a gyűjtögetés. Meg a kőbunkó, amivel rendezzük a vitás kérdéseket. Kevés nagyobb sérelem esik az ember önrendelkezésén, mint ha agyoncsapják. Viszont az autoritás csak akkor tudja megoldani, hogy embertársaink ne csaphassanak csak úgy agyon minket, ha megvannak erre az eszközei. Képletesen szólva, nagyobb kőbunkója van, mint bárkinek. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak az autoritás hiánya veszélyes, hanem maga az autoritás is.

Ezért a liberális demokráciák felépítésének alapelve, hogy a közösség nevében gyakorolt hatalom legyen többfelé osztott. A közhatalom különböző aspektusait gyakorló intézmények feletti kontroll semmiképp ne futhasson össze egy kézbe. A közhatalom különböző ágai pedig kölcsönösen korlátozzák és ellenőrizzék egymást, mert ez a garanciája annak, hogy senki közülünk ne hajthassa az uralma alá a többieket.

A liberális demokráciák politikai rendszere arra próbál megoldást találni, hogy a közösség nevében meghozott kikényszeríthető döntések a lehető legkevésbé gázolják le az ember önrendelkezését, amire erkölcsi státuszából adódóan másokkal egyenlő joga van. Egyrészt a közösség autoritását a szükség igazolja, és távolról sincs szükség arra, hogy ez az autoritás az élet minden aspektusára kiterjedjen. Ezért van alkotmányosan védett magánszféra, amin belül a közhatalom nem illetékes. Másrészt a közösség nevében meghozni szükséges döntések, amennyire csak lehetséges, ne egy autoritás önkényes, egyedi döntései legyenek, hanem mindenkire egyformán kötelező normák. Harmadrészt a gyakorlatban megvalósítható legjobb közelítést próbáljuk adni arra, hogy ezeknek a normáknak a megalkotásában mindenki részt tudjon venni, akire vonatkozni fognak, mégpedig a többiekkel egyenlő félként. Ehhez az egyenlő választójogon kívül még nagyon sok minden kell. Nyílt, plurális politikai verseny, olyan versenytéren, ami nem lejt semmilyen irányba. Sokszínű, szabad közéleti nyilvánosság, politikai patrónusok támogatására nem szoruló, független, minőségi sajtó. A döntés-előkészítési folyamatok átláthatósága, az állampolgárok és szabad szerveződéseik számára részvételi garanciák. A politikai szponzoráció és a gazdasági szereplők lobbitevékenységének szabályozása, a közösség nevében eljáró döntéshozókra vonatkozó integritási követelmények. És még sok minden más.

A valóságban létező liberális demokráciák persze állandóan csúnyán arcra esnek ehhez az ideálhoz képest. Az emberi méltóság politikai programja befejezetlen, esendő és sérülékeny.

Jól érvelhető például, hogy egy olyan társadalomban, ahol az emberek egy tekintélyes részének az élete beledarálódik a napi túlélésbe, eleve hazugság a közösségi önrendelkezésben való egyenlő részvételről delirálni. Pláne, amikor ezzel szemben az egymásba fonódott politikai, gazdasági és médiaelit alulról feltörhetetlen tömbje áll, ami összességében jó közelítéssel kizárólagos kontrollt gyakorol a közösség nevében meghozott döntések fölött, miközben az alul levők politikai részvétele kimerül abban, hogy este fáradtan elfogyasztják az elit által számukra legyártatott médiatartalmat, és négyévente elmennek választani az elit jelöltjei közül.

Sokkal hitelesebb az erkölcsi egyenlőség programja, ha nincsenek brutális anyagi egyenlőtlenségek. Ha van védelem a nyomor ellen, annak is, aki épp nem talál munkát. Ha nem az számít normálisnak, hogy a szegény, ha életben akar maradni, a villanásnyi, egyetlen, kedves kis életét tokkal-vonóval tolja bele abba a projektbe, hogy akinek van pénze, annak még több legyen. Ha vannak mindenki számára hozzáférhető, erős közszolgáltatások, amelyek annak is adnak gyógyszert és ellátást, akinek nincs pénze drága biztosításra, és annak a gyereknek is adnak esélyt a mobilitásra, aki szerencsétlen helyre született. Ha van is elit, attól még nincsenek merev hierarchiák a társadalomban, ha az aktuális eliten kívülről is elérhetők az elitszerepek, és olyan csoportok versengenek egymással, hogy megmondhassák, miben áll a közjó, akik tényleg gondolnak erről valamit, és ezt döntően ezért ambicionálják. És így tovább.

Ha a liberális demokráciák valóságos világa a legtöbbször csalódást keltő is az ideálhoz képest, nem mindegy, hogy mennyire. És végképp nem értelmetlen újra és újra hozzámérni a valóságot az ideálhoz, és megpróbálni jobb közelítéseket lehetővé tevő intézményeket és közpolitikákat tervezni.

Engem az is érdekel, ha valaki azt mondja, hogy az emberi méltóság politikai programjára van jobb megoldása, mint a liberális demokrácia. Különösen azok az utópiák érdekelnének, amikhez van gyakorlati implementációs kézikönyv, vezet hozzájuk út a mostani valóságból, és azon az úton lehetőleg nem kell géppisztolyt fogni senkire.

De azt nem gondolom, hogy a liberális demokrácia reménytelen lenne.

Van az emberi agynak egy másik területe, ami szintén izgalmas szerepet játszik a viselkedés irányításában. A mindkét agyféltekében, a temporális lebeny belsejében elhelyezkedő amigdalára gondolok. Szerepe van az érzelmi tanulásban, az erős pozitív vagy negatív töltetű ingerekre adott reakciók kialakításában. Sok más dolog mellett az amigdala aktivitása összefügg például a félelemmel, a szorongással és a vészreakciókkal. Ha veszélyt érzékelünk, az amigdala fújja meg a riadót, amire a mellékvese egymás után stresszhormonokat, adrenalint és kortizolt nyom a véráramba. A szív, a máj és az izmok erei kitágulnak, hogy bőven legyen energiánk harcolni vagy menekülni, más erek összeszűkülnek, ezért például elsápadunk. A szívünk gyorsabban ver, a tenyerünk izzad, gyorsabban ég a zsír, több lesz a vérben a cukor. A lélegzetünk szaporábbá válik, legyen bőven oxigén. Angolul “amygdala hijack” a neve ennek az állapotnak, és valóban, az amigdala ilyenkor kicsit olyan, mint a gépeltérítő, aki betör a pilótafülkébe, és pisztolyt nyom a pilóta fejéhez. Kikapcsolja a prefrontális kortexben zajló komplex döntéshozatalt, képtelenné válunk többféle szemszögből nézni a szituációt, amiben vagyunk, az az egy szempontunk marad, ami a legjobban szolgálja a túlélésünket. Az amigdala leveszi a vállunkról a cselekedeteink megválasztásának terhét, automatikusan csináljuk, amiről az idegrendszerünknek ez a nagyon hatékony és nagyon ősi része azt gondolja, hogy kell, és később alig emlékszünk az egészre.

Az amigdalának rengeteg munkát adott a szavannán, tehát a fajunk történetének durván az első 95 százalékában, hogy életben tartson minket. A mostani világunkban, békeidőben, néha kicsit talán túlzás, amit művel.

Az amigdala is egy megvilágító erejű politikai metafora.

Itt van például, a liberális demokrácia egy híres kritikája, a náci német állam nagy hatású teoretikusától, Carl Schmitt-től.

Schmitt szerint a liberális demokráciával az a baj, hogy normákat alkalmazó intézmények és procedúrák összességeként képzeli el a politikát, és hiányzik belőle szuverén autoritás. A politikai kérdések nem fordíthatók le maradéktalanul jogi kérdésekre, és a jog maga sem egy világnézetileg semleges, tisztán racionális eszköz. A jogrendszer megalkotása mögött is más, eredetibb módon meghozott politikai döntések állnak.

A szuverén, döntéseiben nem korlátozott autoritásra akkor van a leginkább szükség — hát persze —, ha baj van. A liberális jogrend még arra is képtelen, mondja Schmitt, hogy meghatározza, milyen normatív feltételek fennállása esetén van baj, és kell esetleg őt magát (mármint a liberális jogrendet) felfüggeszteni, és megadni a szuverén autoritásnak a cselekvési lehetőséget, hogy küzdjön meg a bajjal. Hiszen nem lehet anticipálni az összes lehetséges jövőbeli baj természetét, így ezt általános normák tárgyává sem lehet tenni. És az sem kell, hogy a szuverén autoritás szerepébe a rendkívüli helyzetben az lépjen, akit erre valamilyen alkotmányjogi rendelkezés kijelöl. Lépjen be az, aki képes eldönteni, hogy rendkívüli helyzet van, és aki képes megküzdeni vele.

Csak az számít, hogy a népakarattal legyen összhangban az akarata. A népakarat nem a szavazófülkékben jön létre, akkor is van, ha nincs alkotmányos rend és nincsenek választások. A népakarat nem szükségképpen egységes, és nem is csak úgy passzívan létezik, hanem aktívan formálható, de persze nem korlátlanul, alapvetően el kell találni a nép attitűdjeiben meglevő domináns tartalmait. Aki be akar lépni a szuverén autoritás szerepébe, arra kell vállalkoznia, hogy kimondja, mi a népakarat, és ezzel lezárja az erről szóló vitákat. A régi normalitás felfüggesztésének szükségességéről is ő dönt, és az új normalitást is ő hozza létre. Innentől kezdve a normalitásnak az a fogalma, aminek a szuverén erővel érvényt szerez, lesz a közösség politikai identitása. A szuverén által létrehozott, új jogrend formájában is testet öltő új normalitás legitimitása azon múlik, hogy a közösség politikai identitását megkonstruáló és érvényesítő erőszakos aktust a közösség elfogadja-e.

Mindez Schmitt szerint nincs ellentétben a demokráciával, mert az autoritás szuverenitásának eredete a népszuverenitásban van. A demokrácia fogalma elválik a modern demokráciák alkotmányos rendjétől és procedúráitól. Schmitt számára a demokrácia egyszerűen a nép önrendelkezését jelenti, aminek a megvalósulásához egyedül az kell, hogy a döntéshozók döntései kifejezzék a nép akaratát. Az irányító akarat és a népakarat közti egyezés pedig soha nem egy egyszerű adottság, hanem mindig aktív és aktívan menedzselendő azonosulás az alapja. Nem szükségszerű, hogy ezt az azonosulást a demokratikus intézmények és procedúrák elfogadása váltsa ki. Legalább ilyen jól megfelel, ha a szuverén autoritás képes úgy meghatározni, hogy mi a nép akarata, hogy azt a nép legitimnek ismeri el.

Felmerül persze, hogy kicsoda “a nép”, hiszen a nép akkor is van, amikor épp nincs alkotmányos jogrend, amiről tudni lehetne, hogy kik az alanyai. Schmitt szerint egy közösség attól lesz politikai közösség, hogy vannak ellenségei. A politika alanyai olyan közösségek, amelyek képesek arra, hogy a kölcsönös ellenségesség állapotában legyenek egymással, amihez minimum lehetségesnek kell lennie, hogy hadba lépjenek egymás ellen, és elkezdjék gyilkolni egymást. Nem számít, mi az ellenségesség forrása, a politikai közösséget a velünk és az ellenünk levő közti distinkció teremti, ami nem redukálható nyelvi, etnikai, vallási, kulturális, vagy bármilyen más különbségtételre.

A jog, az intézmények, az általuk meghatározott keretek között zajló vita, ezek nem tartoznak a politika lényegéhez. A politika lényege a döntés és a harc.

Szinte már parodisztikus a párhuzam egyrészt a liberális demokrácia alkotmányos rendje és az erkölcsi racionalitással szöszmötölő prefrontális kortex, másrészt Schmitt szuverén autoritása és a baj esetén az irányítást magához ragadó amigdala között.

És nem lehet nem látni a náci teoretikus demokráciafogalmában a manapság divatos “illiberális” demokráciák tervrajzának és hatalomtechnikájának egyes alapvonalait.

*

Az egykori keleti blokk országai az 1989-90-es rendszerváltások során a liberális demokrácia és a globális kapitalizmus világába integrálódó piacgazdaság kombinációjára való áttérést tűzték ki célul maguk elé, látszólag nagyon széles konszenzussal. Valójában azonban hiányzott a liberális demokrácia alapértékeit illető egyetértés, a félperifériás státuszban való tartós megrekedés elkerüléséhez pedig hiányzott a tőke, a technológia, és az államnak nem voltak meg a bevételei az emberi tőkébe történő tartós, stratégiai befektetéshez sem, amire szintén nagy szükség lett volna. Durván két évtized alatt ez a projekt sok társadalmi kudarcot halmozott fel. A magyarországi kudarc természetrajzát sokan próbálták leírni (én is: http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/arccal-a-sarban-–-hozzaszolas-kis-janos-cikkehez-a-koztarsasag-bukasarol), most nem teszek kísérletet az összefoglalásra. Két évtized múltán a régió több országában is hatalomra kerültek olyan politikusok, akik a kudarcot a liberális demokrácia kudarcaként értelmezik, és valami mást ajánlanak országaiknak.

Egyikük Magyarország most már 12 éve folyamatosan hatalmon lévő miniszterelnöke. 2010-ben szabad és a tisztességes választáson szerezte meg pártjával (pártszövetségével) a listás szavazatok nem egész 53 százalékát, és ezzel, a választási rendszer aránytalansága miatt, a parlamenti mandátumok 68 százalékát. Ez lehetőséget adott számára, hogy alapjaiban átalakítsa az ország politikai rendszerét.

Győzelmi beszédében Orbán azonnal bejelentkezett a szuverén autoritás szerepére. A szavazatok kicsit több, mint felének megszerzését úgy értelmezte, hogy a magyar nép mint homogén egész kifejezte az akaratát arra, hogy ő új politikai identitást adjon neki, új rendet, új minőségű társadalmi valóságot teremtsen ebben az országban.

Orbán nagybeszédeiben azóta is rendre kulcsszerepet kapnak “a magyarok”, akiknek sajátos észjárást, értékrendet, erkölcsöket, kiválóságot, hitet, világnézetet, szokásokat tulajdonít. A magyarok végre egyetértésre tudtak jutni abban, hogy mit akarnak, és ő most kimondja ennek az egyetértésnek a tartalmát. A magyarok most lerázzák magukról az értéksemleges liberális dogmatikát, és hozzáfognak, hogy a saját értékrendjük alapján berendezzék a saját világukat.

A magyar nemzeti önrendelkezés tehát a liberális demokrácia vértelen világával szemben valósul meg, ami azt akarja rákényszeríteni Magyarországra, hogy tegyen úgy, mintha itt egyszerűen sokféle világnézettel és értékrenddel élő individuumok élnének, és a jogrendnek az lenne a feladata, hogy pártatlanul kereteket biztosítson hozzá, hogy a sokféle nézet vitájából jöjjenek ki valahogy döntések, amiket döntően azért fogadunk el, mert előzőleg elfogadtuk a procedúrát, ami arra szolgál, hogy a sokféle akaratból létrehozzon valamit, amit közösségi akaratnak tekintünk. Nem-nem, itt magyarok élnek, egy nép, aminek van egy saját szubsztantív akarata, és aszerint szeretne élni.

Ez eddig egy az egyben Schmitt.

A vértelen liberális dogmatika nem egy ártatlan elmélet, mondják Orbán udvari ideológusai, hanem valójában egy totalitárius rendszer. Az az álcája, hogy úgy tesz, mintha semmit nem akarna senkire rákényszeríteni, pedig valójában a semmit akarja rákényszeríteni mindenkire — a semmit, mármint az erkölcsi relativizmust vagy nihilizmust. És ezt nem egyszerűen egy absztrakt teória próbálja tenni velünk. A liberális elmélet mögött azonosítható politikai entitások, intézmények és érdekek állnak.

Hopp, itt az ellenség. Helyben vagyunk, van kivel háborúzni. Ez is Schmitt.

Biztos mindenki föl tudja idézni, hogy ki mindenki és mi minden volt ellenség az utóbbi 12 évben. “Brüsszel”, a főellenség, az elején az IMF, az „önhibájukból” szegények, a hajléktalanok (még alkotmányt is módosítottak, hogy lehessen őket vegzálni), a szegregáció miatt kártérítésben részesülő romák, a migránsok, a bevándorláspártiak, a liberális világelit, a jogvédő, zöld, antikorrupciós és hasonló civilszervezetek (idegen ügynökök, ment is hozzájuk a készenléti rendőrség), Soros (aki pénzeli őket), a CEU (Soros egyeteme, sikerült elüldözni), a társadalmi nem kutatói (genderlobbi), aki biciklivel jár, nem eszik húst és megújuló energiát akar (illetve bocsánat, ellenük egy lengyel kolléga uszított, de mindegy is), és így tovább. Az a lényeg, hogy valaki mindig támad, és “a magyarok” mindig harcolnak, hogy megvédjék magukat.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a miniszterelnök vagy a kormánypárt olyan véleményeket fogalmaz meg, hogy egyes szereplők valamilyen szempontból veszélyeztetik a magyar emberek érdekeit. A magyar állam folytat rendszeresen, rengeteg közpénzből, professzionálisan kivitelezett, iparszerű gyűlöletkampányokat, amelyek keretében egyszerűen hamis vagy manipulatív állításokat közöl tájékoztatás gyanánt, kimondottan a félelem és az indulatok felkorbácsolásának céljával. Ezekbe illeszkednek az úgynevezett “nemzeti konzultációk” is.

Egy szóra szeretnék megállni a szexuális kisebbségek ellen épp most viselt háborúnál, hiszen a választás alkalmával népszavazunk is ebben a témában.

Már abban is kegyetlenség és igazságtalanság van, hogy “meleglobbi”-nak hívják a melegek küzdelmét azért, hogy az ő emberi méltóságuknak is megadja a tiszteletet a társadalom. Most épp az ellen kell keresztes hadjáratot folytatni, hogy a gyerekek értesüljenek arról, hogy ők vannak, és hogy ők is emberek. Még utóbb melegek lesznek tőle, ha egyenértékű embertársnak ismerik el, aki meleg. De hogy mindezt a miniszterelnök megfejeli azzal, hogy bemondja a rádióban, hogy “nagy vita van róla”, hogy a homoszexualitás vajon a pedofília előszobája-e, egyszerűen aljasság. Amennyiben nagy vitának hívjuk azt, hogy a világon itt-ott lelkiismeretlen szélsőjobboldali politikusok ezt időnként minden alap nélkül behazudják, majd mások erre kénytelenek valahogy reagálni, akkor persze van. De ez pontosan ugyanannyira nagy vita, mint mikor időnként egyesek bemondják, hogy a Föld lapos, amire a kínos feszengésen túl néha mondani kell valamit.

A „családjaink megvédése” cím alatt futó gyűlölet-ámokfutás a Schmitt professzor által kiadott házi feladat hibátlan megoldása. Az szerez jogot rá, hogy politikai identitást adjon a népnek, aki megmondja, hogy mitől kell félnie, és ki az ő ellensége. Persze nem a melegek az igazi ellenség. Ellenük majd elkövetnek egy kicsivel több gyűlölet-bűcselekményt, több trauma, egy kicsit több boldogtalanság lesz az osztályrészük, legfeljebb többen költöznek el az országból, mint egyébként tennék. De ez az egész nem róluk szól, ők csak kéznél vannak. Van mitől félni, kongatja a harangot az amigdala, és ez a cél. A gyűlöletpolitika ellen majd nyilván megpróbálnak valamit tenni azok, aki ezt dolguknak érzik. Az Európai Unió intézményei például nem tehetik meg, hogy nem vesznek róla tudomást. És megvagyunk. El akarják venni a magyaroktól a jogot, hogy eldöntsék, hogyan nevelik a gyerekeiket. Nem csak úgy a vakvilágba kongatja a vészharangot az amigdala, hanem megmutattuk a népnek, hogy ki ő, mert megismerte, hogy ki az ő ellensége.

*

Egy lényegesnek tűnő különbség azonban rögtön szembetűnik ahhoz képest, amit Schmittnél olvas az ember. Igen, a politika lényege Orbán számára is a harc, de Schmitt, amikor ellenségről beszél, olyan ellenségre gondol, aki esetleg tényleg jön és lő, míg az Orbán által felmutatott veszedelmek és ellenségek képzetesek, a velük való küzdelem egy posztmodern politikai termék.

Nem mintha ne lennének borzasztó problémák és konfliktusok körülöttünk.

Évtizedek óta tartó tendencia, hogy a globalizáció, a technológiai fejlődés, benne az automatizáció és a tőke koncentrációja apránként eltolja a munka és a tőke közti erőviszonyokat az utóbbi javára. Ettől repedezik az a társadalmi béke, amit a liberális demokráciákban a munka és a töke között a szociáldemokrata és a jobbközép pártok által közvetített politikai egyensúly korábban kialakított. Ennek a folyamatnak az egyik hajtóereje a globális léptékű egyenlőtlenség, amit ezen a véges és sérülékeny bolygón aligha lehet egyszerűen a gazdaság további növekedésével kinőni. A klímaváltozás és a bioszféra-degradáció közvetlenül fenyegeti már a mai fiatal generációk életfeltételeit is. Egy lehetséges következmény, hogy milliók lesznek kénytelenek új hazát keresni maguknak, akik olyan régiókban laknak, ahol a környezet nem fogja tudni többé biztosítani az életfeltételeiket.

Ezek a valóban életbevágó kérdések nem foglalkoztatják Orbánt. A globális kapitalizmus szabályozására irányuló minimális kezdeményezéseket is kategorikusan elutasítja. A minap mondta, hogy most nem a klíma, hanem a családjaink megvédése a fontos. A hazai energiapolitika és az uniós klímavédelmi törekvések kitartó gáncsolása világosan jelzi, hogy ez a téma cseppet sem érdekli. Pedig azt nem gondolhatja komolyan, hogy a klímamigrációra az lesz a megoldás, hogy határkerítésekkel és mondjuk tengeri aknazárral elfalazzuk Európát. De ez nem is fontos. Csak az számít, hogy lehessen politikai terméket készíteni abból, hogy megvédjük magunkat a migrációtól, és megküzdünk a bevándorláspárti gonosszal.

Óriási veszedelem volt az utóbbi években a koronavírus-járvány. A tisztifőorvos mellett érthetetlen módon rendőrtisztek tartották a védekezésről szóló “sajtótájékoztatókat”, a városokban álcaruhás, géppisztolyos vitézek várták a láthatatlan ellenség felbukkanását, a miniszterelnök a rádióban tüdőn lőtte a vírust. Volt épület, ágy, baráti cégeken keresztül, túlárazottan, irdatlan mennyiségben beszerzett lélegeztetőgép, de mindvégig nem termett intenzíves szakápoló, így az intenzív ellátási kapacitáshiány megoldását a bővítésre utasító miniszteri levelek hegyeket mozgató erejére bízták. Feltehetően a “munkaalapú társadalom” könyörtelen ideológiájától vezetve, a többi európai országgal szöges ellentétben a magyar kormány szinte teljes egészében elvetette azt a lehetőséget, hogy közvetlenül segítse a nehéz helyzetbe kerülteket. A járvány ürügyén elvette az önkormányzatok forrásait, az ebből is, de döntően költségvetési átcsoportosításokból létrehozott gigantikus “gazdaságvédelmi alap” forrásait pedig a lojalitásalapú gazdaság kedvezményezettjeinek további erősítésére, stadionra, motorversenypályára, vadászati világkiállításra, eucharisztikus kongresszusra, a világon mindenre költötte. Az első megijedés után a gazdasági válságkezelés fundamentuma egyértelműen az lett, hogy nem számít olyan nagyon az emberélet, hogy az aktuális negyedéves növekedési adatot kockára tegyük érte. A sajtótájékoztatókon nem lehetett kérdezni, az orvosoknak megtiltották, hogy beszéljenek a kórházakban kialakult helyzetről, a járványadatokat titkolták, a miniszterelnök a kézivezérelt propagandarádióban narrálta az eseményeket. Nem annyira a járvány, mint inkább a járvány elleni védekezésről kialakult percepció kontrollálása volt a cél. Meghalt háromszor annyi ember, mint a miniszterelnök által visszatérően “a mi laboratóriumunk”- ként emlegetett, hasonló lélekszámú Ausztriában, és világviszonylatban is nagyon durva lett a népességarányos halálozás, de az emberek jelentős része elégedett azzal, ahogy a kormány küzdött.

Most itt van a szomszédban egy háború, aminek napok alatt értünk el abba a szakaszába, amiben az orosz hadvezetés hozzáfogott, hogy kitartó terrorral megtörje az ukrán népet. Ezért bombázzák le a kórházakat, köztük a gyerekkórházakat. Ezért lőnek a kenyérért sorakozókra. Ezért kötnek látszólag tűzszünetet, majd lövik a menekülők konvojait. Ezért lőnek oda, ahol tudják, hogy óvóhely van, és mobiltelefonok fényénél a pincében műtenek. Ezért tartanak körülzárt városokban túszként százezreket, ivóvíz, élelem, gyógyszer és fűtés nélkül. Ezért lőnek nehéztüzérséggel atomerőművekre. Ebben a helyzetben Ukrajna érthető módon megpróbálja megszerezni azt a támogatást a Nyugattól, ami még innen van a harmadik világháborún, mert ez az egyetlen esélye a túlélésre.

A magyar miniszterelnök március 15-én, a nemzeti önrendelkezés kivívásáért indított, és többek között az orosz cári haderő által levert 19. századi forradalmunk és szabadságharcunk ünnepén, a szomszéd nép élethalálharcát az agresszorral egyszerűen mint eltérő érdekek erkölcsileg közömbös konfliktusát írta le, amihez nekünk semmi közünk. Ukrajna és Oroszország is a maga érdekét nézi, egyik sem a mi érdekünk, mondta Orbán, és szót sem ejtett arról, hogy az ukránok a saját hazájukat, az önrendelkezésüket, az életüket, családtagjaikat, otthonaikat védik — otthon. Világhatalmak sakkjátszmája ez, folytatta, amivel nekünk nincs dolgunk, mert a játszmát nem a mi érdekeinkért vívják.

Természetesen a rablógyilkos és az áldozat konfliktusát is le lehet írni eltérő érdekek konfliktusaként, ha az embernek fogalma sincs az emberi értékek és az erkölcs világáról. De mégiscsak váratlannak tűnhet ez a radikálisan távolságtartó neutralitás valakitől, aki a magyar népnek egy olyan politikai identitást kínál egy bő évtizede, ami az állandó harc tüzében kovácsolódik. Aztán némi bizonytalankodás után sikerült megtalálni a konfrontációt, aminek a megzenésítésére rá lehet állítani a propagandagépezetet: megvédjük a rezsicsökkentést az orosz energiára szankciókat kivetni akaró Brüsszeltől, az ország békéjét és biztonságát pedig a háborús baloldaltól.

Az illiberális nagytestvér, a putyini Oroszország iránti elkötelezettség ismeretében ez nem annyira meglepő. De ezek a példák érzékletesen jelzik, hogy Orbán harcai az amigdala-politika céljaira gyártott fröccsöntött műanyagtermékek, amiket bizonyos értelemben a valóság ihlet, de valójában fő szabályként nem a valóságban tényleg támadó problémák, veszélyek és konfrontációk érdeméről szólnak.

Sajnos ezzel együtt alkalmasak arra, hogy sokaknak szenvedést okozzanak, és fokról fokra embertelenebbé tegyék a világunkat.

*

A népben mint valami organikus szuperszemélyiségben, már az egyének sokfelé tartó akaratának demokratikus eljárásokban történő kinyilvánítását és összegzését megelőzően is meglevő, szubsztantív akaratról szóló diskurzus hamissága is lelepleződik ezeknek a harcoknak a hamisságában. Nincs ilyen. Ez hazugság.

A világ felemelően és letaglózóan bonyolult. Ha az igazság objektív, empirikusan és racionálisan hozzáférhető, a racionalitásunk tökéletes, és korlátlanul tudjuk az erőforrásainkat az empirikus ismeretek beszerzésébe és a racionalitásunk gyakorlásába fektetni, akkor van okunk számítani arra, hogy az ítéleteink róla esetleg egy irányba fognak mutatni. Ellenkező esetben az ítéleteink egybeesése egyetlen dolgot jelentene csupán: azt, hogy nagyon keveset értettünk meg a világból, az észleletünk róla primitív és reflektálatlan. És még ebben az esetben is csak akkor lehetne számítani arra, hogy az ítéleteink egy irányba esnek, ha ez a primitív és reflektálatlan észleletünk egyszersmind súlyosan manipulált is.

Az amigdala valami hasonlót csinál velünk, ha baj van. Leoltja azt a képességünket, hogy többféle perspektívából nézzük a helyzetet, amiben vagyunk, leállítja a szóba jövő szempontok mérlegelésén alapuló, racionális viselkedés-irányítást, és átveszi fölöttünk a hatalmat. Ez célszerű, ha jön a tigris. De többnyire nem a tigris jön, hanem a sok különböző ember, sokféle tudással és tudatlansággal, hittel és kétségbeeséssel, fájdalommal és örömmel, szorongással és reménnyel, és az lenne a feladat, hogy valahogy elnavigáljuk az életünknek azt a részét, ami összeér, úgy, hogy ne gázoljunk át egymáson. Sokkal több okunk van azzal az önmagunkkal azonosulni, akik akkor vagyunk, amikor a prefrontális kortex irányítja azt, hogy hogyan bánunk a másikkal, mint amikor az “amygdala hijack” állapotában, a tenyerünkön hideg verítékkel, a homlokunkon kidagadt erekkel épp leüvöltjük a fejét.

Nem rossz az intuíció, hogy hihetően pályázni annak az autoritásnak a szerepére, aki kimondja a népakaratot, amigdala-politikával lehet. A stressz és a félelem a legkézenfekvőbb eszköz, amivel meg lehet kísérelni a politikai attitűdöket részlegesen egy irányba rendezni. De hosszú távon ettől, egyénileg és közösségileg is, csak betegebbek és ostobábbak leszünk. És nem lesz tőle igaz a szubsztantív népakaratról szóló mese.

*

Talán van még egy más lehetőség, hogy a vezető és a népakarat viszonyát demokratikusnak elfogadható keretek között elgondoljuk.

Orbán rendszerének fontos sajátossága a formális legalitás töretlensége és a választásokon kapott felhatalmazás rendszeres megújítása, még ha a jogállamiság tartalmi követelményeiről szóló liberális diskurzust elutasítja is.

Meglepetést nem keltve, Orbán a 2014-es tusnádfürdői beszédében felmondta az ismert kritikát a demokratikus intézmények liberális elméletéről. A hatalommegosztás, a különböző hatalmi ágak egymás általi ellenőrzése és korlátozása a gyengeség ideológiája, felesleges akadály a cselekvés útjában.

A liberális alkotmányt addigra már beszántotta, és sóval is behintette a helyét, amikor az alaptörvény 2013. márciusi negyedik módosítása hatályon kívül helyezte az alkotmánybíróságnak az új alaptörvény hatályba lépése előtt hozott összes határozatát, tehát az egész addigi gazdag esetjogot. A negyedik módosítás ezen kívül eltiltotta az alkotmánybíróságot attól, hogy az alaptörvény módosításait az eljárási követelmények teljesülésén kívül bármilyen más szempontból vizsgálja.

És természetesen lebontotta a hatalom megosztását, korlátozását és ellenőrzését. De úgy, hogy közben formálisan áll egy sok elemből álló rendszer, ami messziről nézve olyan, mint egy liberális demokráciának az éppen erre a célra szolgáló politikai intézményrendszere. Sőt, ha esetleg más győzne egy választáson, lehetne is erre a célra használni. A megoldás az, hogy mindenki fideszes. A parlament mindent eldöntő kétharmada, a kormány, a köztársasági elnök, az alkotmánybíróság, a főügyész, az ombudsman, a számvevőszéktől a médiahatóságig az összes, elvileg független hatóság. Mindenki ugyanannak az egyetlen akaratnak köszönheti, hogy fontos hivatalt visel Magyarországon, és ugyanannak az egyetlen akaratnak számol el azzal, amit csinál.

Erre azt válaszolhatná valaki, hogy igen, lehet, hogy mindent egyetlen akarat irányít, de nem akárhogy, hanem a töretlenül folytonos legalitás, és egy másik típusú (nem liberális) alkotmányosság keretei között, rendszeresen megrendezett választásokon újra és újra felhatalmazást szerezve. Amíg a vezető tevékenységét utólag, négyévente jóváhagyja a nép, addig ez még mindig egy demokratikus rendszer. Ez egy válasz arra a kérdésre is, hogy mi a kapcsolat a sok különböző egyéni akarat és a közösség nevében előálló egyetlen akarat között. A vezető vállalkozik rá, hogy a tevékenységével az utóbbit létrehozza, és ha győz a következő választáson is, az azt jelenti, hogy ezt a közösség elfogadta. A választás kvázi népszavazás erről. (Lásd a Körösényi-Illés-Gyulai szerzőhármas által javasolt értelmezést az Orbán-rendszerről mint “plebiszciter vezérdemokráciáról”.)

A vezető és az általa irányított politikai gépezet persze nagy erőkkel dolgozik azon, hogy a jóváhagyás bekövetkezzen. De ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen a demokratikus politika mindenkor felülről is vezérelt. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az emberek már eleve gondolnak valamit a világról, és ehhez csak hozzámérik a politikusok mondanivalóját és teljesítményét. A politikusoknak nagy hatásuk van rá, hogy az emberek mit gondolnak a világról, így alakítják a mércét, amivel a teljesítményüket értékelni fogják. És nemcsak a racionális érvélés eszközével, hanem manipulatív eszközökkel is. Ez szintén természetes, hiszen ez felel meg az emberek valóságos természetének, a liberális antropológiai feltevések a racionális választóról irreálisak.

Rendben, de a liberális korlátok és kontrollok elvetése után hol van a határ, ameddig ez még demokratikus politika, és nem egyszerűen erőszak, még ha viszonylag szofisztikált is?

*

Az említett tusnádfürdői beszédben a hallgatóság figyelmébe a hanyatló liberális demokráciákkal szemben pozitív példaként ajánlott Orosz Föderációnak is van alkotmánya. Van alkotmánybírósága. A közvetlenül választott elnökön kívül van miniszterelnök és kormány. Van törvényhozás, és annak rögtön van két háza is. Az alsó a Duma, amibe felerészben egyéni választókerületi, felerészben pártlistás választás útján kerülnek képviselők. A felső a Szövetségi Tanács, amibe az Orosz Föderáció régióinak saját törvényhozásai és kormányzatai delegálnak 2-2 szenátort. És ráadásnak ott van még az Államtanács, ami elvileg a legfontosabb stratégiai területeken koordinál, és a Biztonsági Tanács, ami a nemzetbiztonsági jelentőségű kérdésekben segíti az elnök munkáját. Ebben az egész díszes architektúrában természetesen sehol nincs ellenőrzés, fék, ellensúly. Mindenki Putyintól függ.

Sok munka van abban, hogy minden egy kézben fut össze, és sok a párhuzam Orbán projektjével. Putyint is egy általában szabadnak és tisztességesnek elismert választáson választották először elnökké, véletlenül szintén 53 százalékkal. Újjászervezte, a Jelcintől örökölt káosz után újra kompetenssé tette az orosz államot, és közben lépésről-lépésre marginalizált minden más politikai tényezőt. Leszámolt a független regionális politikusokkal (ilyesminek az előszele is lehet nálunk az ellenzéki önkormányzatok forrásainak elvétele). Mindig az épp célszerű módon alakítgatta a választási törvényt (pártjának, az Egységes Oroszországnak legutóbb éppúgy kicsivel 50 százalék alatti listás eredménnyel lett kétharmados mandátumtöbbsége a Dumában, mint a Fidesz-KDNP-nek a magyar parlamentben). Ő is hatalmi eszközként kezeli az alkotmányt, aminek a legutóbbi módosítása teszi lehetővé, hogy aggastyánkoráig elnök maradhasson. Hatékony, szorosan záró propagandagépezetté fejlesztette az állami rádiót és televíziót, keményen visszaszorította a független sajtót, de sokáig meghagyott néhány szabad médiumot, hadd szóljanak a kicsi, amúgy is rendszerellenes buborékukhoz. Ezeket csak most, a háború kapcsán hallgattatta el a “rémhírterjesztést” tiltó drákói törvény és a Putyinhoz hű médiahatóság.

Putyin is kínál nagyszabású narratívát a világ folyásáról. Központi elemei ismerősek. A saját civilizációs útját járó Oroszország, amelynek sérelmei vannak, és állandóan szabadságharcot folytat a hanyatló, álszent és tehetetlen, liberális Nyugattal. A birodalmi (cári és szovjet) nagyorosz múlt iránti nosztalgia. Az elvileg szekuláris orosz állam és pravoszlávia közötti határokat elmosó politikai kereszténység, aminek kötelező tartozéka a militáns homofóbia. Ennek igazi arca most mutatkozik meg, amikor Kirill pátriárka épp szent háborúvá festi át a testvéri, szintén ortodox keresztény ukrán nép porrá bombázását. Az erő és a cselekvés kultusza.

Putyin is lojális oligarchák hálózatán keresztül sajátította ki az ország erőforrásainak nagy részét. A hajdan leggazdagabb oligarcha, Hodorkovszkij bebörtönzésén keresztül mutatta meg, hogy a betagozódás követelménye mindenkire vonatkozik.

Putyin is elindul választásokon és győz, és ugyanez érvényes a pártjára is. Mégsem merül fel komolyan, hogy Oroszországban demokrácia lenne. Azért nem beszélhetünk a vezető tevékenységének választáson történő utólagos jóváhagyásáról, mert a szó legszorosabb értelmében lehetetlen, hogy más győzzön. A hivatalos, parlamenti ellenzék már rég domesztikálódott, betagozódott a rendszerbe. A rendszerrel valóban szembenálló ellenzék csak sporadikusan létezik, a vezetői a sírban vagy a börtönben. Az esetleg mégis felbukkanó, potenciálisan kellemetlen ellenfelek felkerülését a szavazólapra a választási bizottságok megakadályozzák. Ez tiszta sor.

De Magyarországon pontosan meddig lehet érvényesen mondani, hogy lehetséges Orbán leváltása? Ha holnap győz az ellenzék, akkor természetesen tudni fogjuk, hogy ez lehetséges volt. De ha nem győz, milyen feltételekkel fogjuk tudni azt mondani, hogy győzhetett volna, ha jobb a politikai teljesítménye, vagy ha Orbáné rosszabb? Mik az igazságfeltételei egy ilyen állításnak?

Honnan tudjuk, hogy Orbán győzelmét nem garantálja önmagában a durván eltorzított választási rendszer? És ha hozzávesszük, hogy miközben a pártok kampányköltségvetése korlátozva van, és az ellenzék amúgy is alig tud hirdetési felületet vásárolni, az állam gyakorlatilag végtelen erőforrásokból kampányol a kormánypárt mellett? És ha még azt is, hogy ha az ember a választás előtti napokban bekapcsol egy random kereskedelmi rádiót, akkor két narratívát hall benne félóránként MTI-hírben arról, hogy mi a választás tétje, a miniszterelnökét és a kormánypárt frakcióvezetőjéét? És így tovább. Meddig van a rezsim győzelméhez szükség olyan politikai teljesítményre, aminek egy tisztességes versenyben is lenne relevanciája? És mennyi relevanciája kell, hogy maradjon az ilyen politikai teljesítménynek ahhoz, hogy Orbán rendszere még demokráciának számítson? És ha igaz is, hogy a rezsim választási győzelmeiben van szerepe mindkét tényezőnek: az olyan teljesítménynek, aminek egy tisztességes versenyben is lenne relevanciája, és a verseny tisztességtelen voltának, vagyis az erőszaknak, mi állja útját annak, hogy az erőszakos elemet mindig annyira csavarja föl a rezsim, hogy biztosan kipótolja a győzelemig azt, ami a tisztességes politikai teljesítményből hiányzik?

Ezek a kérdések szerintem megválaszolhatatlanok. És a liberális demokrácia intézményi paradigmáján kívül nem is tudom elképzelni, hogy mi tudna értelmes választ adni ilyen kérdésekre.

*

Ezek a nemzeti önrendelkezésért vívott antiliberális szabadságharcok - Putyiné is Orbáné is - arra valók, hogy megfosszák az érintett népeket az önrendelkezésüktől.

Erre Putyin esetében a mostani háború a legkézenfekvőbb példa. Ez a háború Oroszország számára is tragédia. Azért van, mert Putyin így döntött, és addig folytatódik, amíg Putyin így akarja. A bonyolult politikai intézményrendszer egyetlen elemében sem tud megképződni olyan hatékony akarat, ami meg tudná állítani, mert az összes intézményt a vezető alá épített hegemón hatalmi szervezet tartja a kezében. Nem lesz érdemi nyomás a szankciók által szorongatott gazdaság kulcsszereplői részéről sem, hiszen ők mind Putyintól kapták a gazdagságukat, és Putyin bármikor el is veheti tőlük, ahogy Orbán is elvette Simicskától. És annak az útjában is hatalmas akadályok állnak, hogy az orosz közvélemény állítsa meg a háborút. Hiszen a fenyegetések hatására felfüggesztették a munkájukat a maradék független hírforrások. A médiagőzhenger egy fiktív valóságot mutat be. Aki az utcán szólal fel a háború ellen, azt elviszik a rohamrendőrök. Súlyos börtönbüntetés terhe mellett ki sem szabad mondani a háborúról, hogy háború. A parlament ellenszavazat nélkül fogadta el az erről szóló törvényt, az alkotmánybíróságnak szava sincs rá, a függetlenségüktől megfosztott bíróságok pedig el fogják ítélni, akinek az elítélésre megrendelést kapnak. Ha akarná ez az ország ezt a háborút, feltéve, hogy ismeri a valóságát, akkor mindezekre nem lenne szükség. Ez az antiliberális szabadságharc végpontja: az önrendelkezés képességét teljesen elvesztett nép, ami mozdulni sem tud a szabadságharc vezetőjének markában.

Magyarországon még nem tartunk itt, de már jelentős utat megtettünk ebbe az irányba, és nem látszik intézményi garancia rá, hogy miért ne érkezhetnénk lényegében ugyanide.

Ez egy civilizációs zsákutca. A végén a tragédia van. Senki nem tudja pontosan, hogy a holnapi választás mekkora esélyt ad, hogy visszaforduljunk ebből a zsákutcából. Nyilván nemcsak a választás megnyerése a kérdés, de az az első lépés. Az biztos, hogy a belátható jövőbe előretekintve: ez egy relatíve jó esély. Akárhogy is, meg kell próbálni megragadni.

Több prefrontális kortex, kevesebb amigdala!

Éljen az emberi méltóság politikai programja!

Rauschenberger Péter
/ Népszava