Új "Nemzeti Konzultációt" kezdeményezett a magyar kormány a "családok évének" vége és karácsony felé közeledve. És szokásukhoz híven saját politikájukat propagáló kis kérdőívvel lepnek meg most minden magyar polgárt. Mint jópolgár mi mást tehetnénk, legjobb tudásunk szerint kitöltöttük a szokás szerint eleve "helyes" válaszokat sugalló kérdőívet — de nem bedőlve ezeknek a sugalmazásoknak. Tudnunk kell: a kormány nem tervez családtámogatási reformot, a kérdőív egyedüli célja, hogy a polgárok rábólinthassanak arra, amit a kormánytól amúgy is "kapnak". Ugyanis mindegyik kérdés már elve meglévő törvényeket és szabályozásokat hagyatna pusztánjóvá. Szó sincs arról, hogy kikérnék a véleményünket, hogy milyen módon kéne támogatni a gyerekes családokat a jövőben. Amit látunk az a múlt. És mindjárt elmondjuk, a miért nem túl fényes múlt.

A jelenlegi szociálpolitika és családtámogatási rendszer ezer sebből vérzik. Elég csak ránéznünk a társadalom lehangoló állapotára. Szó sincs arról, amit a magyar kormány hirdet: a magyar állam nem a legbőkezűbb,  amennyiben a jövő generációnak felnevelésének támogatásáról van szó: az oktatás harmadrangúvá vált, az élsport mögött kullog, a családok pedig egyik napról a másikra élnek, szélesebbkörű a gyerekszegénység, mint egyébként a szegénység általában. De semmit sem teszünk, hogy ezt ne újratermeljük, nincsenek felvilágosító programok, a fogamzásgátlás elérhetetlen a legszegényebb lányok számára, akik tinédzserként, befejezetlen iskolával kezdik az anyaságot a hasznos felnőttélet helyett, újraindítva az ördögi kört, hogy a nyomorból kitörni se legyen esélyük nekik és gyerekeiknek.

A magyar állam eközben nagyon keveseknek nyújt valóban kirívóan sok támogatást (három gyerek után fejenként összesen 49 ezer forintot ad az állam: megfelelő jövedelem esetén 33 ezer forint adókedvezmény mellé 16 ezer forint családi pótlékot, és akár 10+10 millió forint csokot is kaphatnak ajándékba, ha kellő önrészt tudnak felmutatni), míg mindenki mást, aki gyereket vállal vagy nem elég tehetős ugyanez az állam az "út szélén hagy", hogy klasszikust idézzünk. (Alapesetben csak 12200 a családi pótlék, amire minden egyes gyerek jogosult, ami negyede annak, amit a tehetősebbek kapnak három gyerek esetén.)

Két kérdésben is próbál minket rászedni a kérdőív: hiszen első olvasásra ki ne érezné jogosnak, hogy támogassuk kiemelten a minél több gyereket vállaló családokat, három a magyar igazság!? Csakhogy ugyanezt lefordíthatjuk magyar nyelvre is, akkor valójában így hangzik: Egyetért-e Ön azzal, hogy a csak kettő vagy csak egy gyereket nevelő családok KEVESEBB támogatást kapjanak, mint mások?

Egyetért-e Ön azzal, hogy az állam jobban szeret bizonyos gyerekeket, mint másokat?

Az állam dolga szerintünk az volna, hogy MINDEN GYEREKET egyforma esélyekkel segítsen útnak indulni az életben függetlenül szüleik anyagi helyzetétől.

Ugyanilyen módon az Orbán-kormány alapvetésében téves és igazságtalan szociálpoltikáját próbálják eladni nekünk azzal a megtévesztő kérdéssel, hogy "kössük-e a munkaviszonyhoz a további családtámogatásokat". Helyesen úgy szólna a kérdés: szeretné-e Ön, hogy az Orbán-kormány megvonja Öntől a csak szerencsésebbeknek járó családtámogatásokat, amennyiben Ön vagy párja elvesztik az állásukat? Ugyanis erről van szó, nem arról, hogy a kormány azt szeretné, hogy mindenki dolgozzon és ne "segélyen éljen": a munkaalapú társadalomnak szerintünk sincs alternatívája. Viszont az állam dolga leginkább olyankor segíteni, amikor baj történik, nem olyankor, amikor valamiféle demográfiafetisiszta elhibázott pénzügyi ösztönző gyanánt valaki magas jövedelmű, boldog családi életet él és három gyereket is mer vállalni ebben a sokak számára bizonytalan és kilátástalan világban. Az állam tehát ma duplán bünteti azokat a családokat, ahol anya vagy apa elveszíti az állását, de középkori módon bünteti azokat a családokat is, ahol apa és anya úgy dönt, hogy nem szeretnének együtt élni és elválnak. 

Hogy a környezetváltozás lelkileg mennyire viseli meg a gyerekeket ilyenkor, és ebben mennyire lenne hasznos, ha az állam egyfajta jogi, anyagi és akár pszichológusi támaszt nyújtana az pl. lehetne kérdés és javíthatna azon a romhalmazon, ami ma a magyar társadalom. De hogy mennyire igazságos, hogy ezeket a gyerekeket számos állami támogatásból még ki is zárják, az már nem lehet vita tárgya.

A különélő szülők nem csak az adókedvezményeket nem vehetik igénybe, de megalázó módon még a gyerekek után járó szabadságokat is elveszítik — mintha az állam szemében megszűnnének szülőnek lenni a továbbiakban — ha korábban jogosultak voltak az otthonteremtési támogatásra, akkor egyik napról a másikra a teljes anyagi csőd közelébe kerülhetnek. Mindezt azért, mert valami ókonzervatív felfogásból fakadóan a politika szeretné akár anyagi kényszerrel is egyben tartani az akár diszfunkcionális családokat is, hogy az újrakezdésre és egy boldogabb életre esélye se legyen akár pl. egy bántalmazó kapcsolatban élő szülőnek — és a válásnál is nagyobb traumákat elszenvedő gyerekeiknek.

Ez az álszent gondolkodás elsőre akár tetszhet is a társadalom többségének, mert ezeken a sugallt kérdéseken keresztül a már rég nem érintett idősebbek vagy a szerencsésebb-boldogabb családok hajlamosabbak lehetnek csak az orrukig látni és moralizálva bólogatni. Nem elég tehát csak az Orbán-kormány (s amúgy a korábbi kormányok) politikáját szidni. Érdemes volna bekopogni a szomszédnénihez is és megbeszélni, hogy mik volnának a helyes válaszok ezekre az amúgy lényegében alig létező bevándorlásnál is fontosabb kérdésekre. (Nem, a bevándorlás nem megoldás a demográfiai helyzetre, de a kormány — tudjuk jól — vendégmunkásokat hív az országba, s eközben migrációval riogat... arra egy boldogabb társadalom lenne a megoldás, pusztán mert a politika ettől harsog nem fog több gyerek születni, mert nincs hova: így a demográfiai helyzet ma csak álprobléma. Ez a beteges demográfiafetisizmus pedig elvonja a figyelmet az előbb említett valódi társadalmi problémákról.)

Volna teendőnk leszámolni azokkal a bűnös és avitt sztereotípiákkal, amiket magunkban hordozunk, provincializmusunkkal és képmutatásunkkal, önsorsrontó beletörődésünkkel, tanult tehetetlenségünkkel, indokolatlan egymást bántó frusztrációnkkal és meg nem érdemelt szenvedésünkkel, amit magyar betegségként nemzedékről nemzedékre örökítünk — most a 21. században is —, s amit a mindig könnyebbik utat választó magyar kormányok családpolitikája még meg is erősített folyamatosan.

Kormányzati programokra volna szükség egy élhetőbb és progresszívebb társadalomért, amiben nem kellene másodosztályúnak és hibásnak éreznie magát a gyerekét egyedül nevelő anyának, ehelyett könnyebbé tennénk számára azt, ami amúgy is nehéz. Amiben a gyerekvállalást nem "állami" kötelességként, hanem önként vállalt örömként élhetnék meg a szülők kizárólag rájuk tartozó magánéletükben. Amit az állam minden élethelyzetben támogatna és méginkább védene — s persze tiszteletben is tartana: akármilyen identitású, származású vagy összetételű is az a család. Ez jelentené ugyanis a családok valódi védelmét a 21. században, ami a konzultáció címében szerepel.

Forrás: A kiló nem százat jelent