Az elhangzottakat a 444. ismerteti.

Nem árulok el nagy titkot: az előadás lényege: a magyar kormány felelőssége a hadbalépést megelőző események, a bécsi döntések, Jugoszlávia megtámadása, magának a hadbalépésnek körülményei, végül a háborúban részvétel.

Nagyjából helytállóan.

Leszámítva egyetlen kérdést!
Ez pedig Kassa bombázása, melyet Bárdossy hadüzenete követett a Szovjetunió ellen.

Mint ismeretes, 1944. június 26-án, négy nappal a Szovjetunió elleni német támadás után három, szovjet felségjelzést viselő repülőgép bombázta Kassát.

A bombázás körülményeit vizsgáló bizottság bizonyítékok hiányában, pusztán földi megfigyelések alapján nem tudott egyértelmű választ adni arra, hogy valóban a szovjetek bombáztak-e. Csak a felségjelzést azonosították.

Mindenestere Bárdossynak ez elég volt: elküldte a hadüzenetet, ezzel Magyarország a németek oldalán belépett a világháborúba.

Tények, bizonyítékok hiányában azóta is csak elméletek születtek arról, hogy valójában ki bombázta Kassát.

Ungváry végigveszi a lehetséges támadókat: a Szovjetuniót, Szlovákiát, Romániát, a Harmadik Birodalmat. És arra a megállapításra jut, hogy feltehetően a szovjetek voltak!

Miért?

A románokkal és szlovákokkal nem foglalkozik, ezek csak elméleti lehetőségek.

Szóba jöhetnek még a németek, akiknek Ungváry szerint nem állt érdekükben Magyarországot bevonni a háborúba, miután négy nap tapasztalatai igazolták az előfeltevést, hogy villámháborúban hat hét alatt térdre kényszerítik a Szovjetuniót!

Marad a Szovjetunió!

Na, mármost!
A szlovákokkal és a románokkal csakugyan ne foglalkozzunk!
Marad két lehetséges elkövető!

És itt Ungváry gondolati kalandozásokba merül, annak az egyetlen kérdésnek a vizsgálata nélkül (és számos korábbi, általa is említett tény mellőzésével, figyelmen kívül hagyásával), hogy ugyanis: kinek az érdeke?

A szovjeteknek?
Akik számos erőfeszítést tettek a háború kitörése előtt, hogy Magyarországot távol tartsák a konfliktustól: még bizonyos területi revíziót is kilátásba helyeztek, gesztusokat tettek: 1849-es hadilobogókat adtak vissza, és így tovább.

De, menjünk tovább: elképzelhető józan ésszel, hogy az ekkor már sok száz kilométerrel visszaszorított, részben bekerített, részben (esetenként fejveszetten) hátráló szovjetek, akiknek légierejét a háború első pár órájában gyakorlatilag megsemmisítették, a maradék gépeiket, lőszerüket, üzemanyagukat nem a német csapatösszevonások, utánpótlási vonalak, hanem egy nem hadviselő ország városának bombázására pocsékolják el? Hátha akkor őket is belerántják a háborúba!

Ez a feltételezés az elmebajjal határos!

Ellenben a németeknek igenis volt okuk rá, hogy Magyarországot belerántsák a háborúba.
Éppen eleget győzködte Hitler Horthyt Klessheimben! És rendkívül bőszítette a Kormányzó vonakodása.
Már azt is rossz néven vették, hogy a lengyel offenzívából kimaradtunk!

Nem érv, hogy a villámháborús győzelem igézetében nem tartottak igényt magyar részvételre!

Nem elég leverni a szovjetet! Biztosítani is kell a győzelem gyümölcseit, megtartani a hódításokat!
Megszálló feladatokat bíztak volna ránk Ukrajnában, ahogy ez 1943-ig meg is történt. És ahogy ez korábban Jugoszláviában, Újvidéken történt.

Szerintem elég egyértelmű!

Csak Ungváry számára nem.
Aki történészként a legnagyobb hibát követi el: az érzelmei felülírják a tényeket és a logikus okfejtéseket.

Mert fenekestül gyűlöli a Szovjetuniót. Kicsit jobban, mint a Harmadik Birodalmat.
Ez aztán sajátos állásfoglalásokra készteti, mint most is, vagy általában a szovjet fegyveres erők szerepének lekicsinylésével a győzelem kivívásában, vagy a Kitörés Napja megítélésében, de sorolhatnám tovább.

Helyette egyetlen helyiségnév: Gleiwitz!