A Délmagyar interjúja.

– Mikor kimondtam a nevét a szerkesztőségben, szinte mindenki tudta, kiről beszélek. Hogyan került az egyetem közelébe?

– Születésemtől fogva egyetemi gyerek voltam. Az édesapám az akkori JATE három karán oktatott logikát és filozófiát, az édesanyám pedig tanszéki előadó volt a politikai gazdaságtan tanszéken. Az általános iskolát és a középiskolát is az egyetem gyakorlóiskoláiban végeztem el. Végig francia tagozatra jártam, mindig is humán érdeklődésem volt. Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy bölcsészkarra jelentkezem történelem–francia szakra, de amikor én érettségiztem, akkor pont nem indult ilyen szak. Magyar–francia szak volt, de arra meg nem akartam jelentkezni. Kitaláltam, hogy jogra megyek. Így lettem a JATE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója, ott szereztem meg az első diplomámat. Gyerekkoromban a Dugonics tér és a Kárász utca sarkán laktunk a fehér házban, a képcsarnok fölött, vagyis elmondhatom, hogy a bölcsődétől a jogi diplomámig bezárólag egy körülbelül 250 méter sugarú körben jártam ki az összes iskolát. Legmesszebbre talán a bölcsim volt, a Partizán utcában, amit ma Vitéz utcának hívnak.

– Mégsem a jogi pályát választotta.

– 1981-ben végeztem a jogon. Mivel érdekeltek a társadalomtudományi tárgyak, Szentpéteri István professzor, aki tanított is korábban, felvett maga mellé két évre gyakornoknak. Akkoriban azért is meg kellett küzdeni, hogy tanársegéd lehessen valaki. Szervezetszociológiával foglalkoztam, ezt kellett tanítanom. Egy hétfői napon kezdtem dolgozni az egyetemen, és szerdán már szólt a professzor úr, hogy tartsam meg helyette az előadást. Bementem – egy nem teljesen 23 éves fiatalember –, és ott ült velem szemben körülbelül 100 nálam idősebb hallgató, én meg előadást tartottam nekik. Nagyon furcsa volt, azóta már persze belejöttem. Elvégeztem az ELTE-n a szociológia szakot, mert akkor még csak ott volt szociológusképzés. Méghozzá abban az évben a diplomások számára indult egy speciális szak, aminek az volt a neve, hogy oktatási szociológus, na, nekem ilyen diplomám van, vagyis engem kifejezetten a szo-

ciológia oktatására képeztek ki, nem pedig a kutatásra. Ez el is döntötte a sorsomat, mert utána úgy alakult az életem, hogy inkább vagyok oktatói, mint kutatói alkat.

Tevehajcsárt is oktatna

– Rögtön bedobták a mélyvízbe. Nehéz volt bent maradni?

– Az egyetem három karán oktattunk. A portfólióm igazi kinyílása 1990-től történt meg, amikor gombamód jöttek létre új szakok. Mint egy ezerkarú Siva, úgy oktattam mindenfelé. A meglévők mellett alapító voltam a szociálismunkás-képző szakon, ott szociálpolitikát kezdtem el tanítani. És ekkor indult a jogi karon a munkaügyi és társadalombiztosítási szakos főiskolai képzés, ahol szociálpolitikát, szociológiát és munkaszociológiát oktattam. Pályafutásom során a tömegoktatás „specialistájává" nőttem ki magam. Mindig az volt a sorsom, hogy nagyon sok hallgatóval találkozzak, és próbáljam ennek a rengeteg és heterogén érdeklődésű diáknak az érdeklődését felkelteni és fenntartani a szociológia iránt. Voltak azért sikereim, mert néhány hallgatóm később felvette a szociológia szakot, és el is végezte! Persze tartottam kisebb létszámú órákat is, de úgy érzem, hogy jó ideje egy népes tevehajcsár vagy esetleg antracitbányász alapszakos közönség érdeklődését is fel tudnám kelteni a szociológia iránt, mert ehhez szoktam hozzá. Aki még nem csinálta, el sem tudja képzelni, milyen, amikor bemegy az ember több száz motiválatlan hallgató elé, és le kell kötni a figyelmüket. Ezeken az előadásokon nem lehet könyvből olvasni, fogyaszthatóan kell elmagyarázni a legkülönbözőbb tudományos problémákat. Bizonyos mértékig, jó értelemben véve, „bohóckodni" sem árt. Kénytelen voltam kialakítani a szociológia oktatásának a stand-up műfaját, mert ezzel fenn lehet tartani a közönség érdeklődését. Odafigyelnek – hátha megint mond valamit, amin lehet röhögni.

„Anyaszívű" apa

– A gyermekei fotójával dekorálta a szobáját. Otthon is sokat viccelődik?

– A magánéletem sajnos nem nevezhető nagyon sikeresnek. Jó pár éve külön élek a gyermekeimtől. A hallgatóim ismerik valamelyest őket, mert egy-egy példa kapcsán sokszor beledolgoztam őket az előadásaimba. Már hat éve Miskolcon élnek az anyukájukkal, de minden áldott nap skype-olok és telefonálok velük. A fiam, Katona Péter junior 17 éves, a kislányom, Szonja, két évvel fiatalabb. Velük is jól elviccelődöm, fiúgyermekem talán jobban veszi a poénokat, mint a leányzóm. Szonja szorgalmasan tanul, fuvolázik is. A fiam drámatagozatra jár, és a miskolci Cheese együttes dobosa, vagyis egy rockzenekarban játszik két éve, őt leginkább egy kereskedelmi tévés celebnek tudnám elképzelni. Valószínű, hogy elméleti matematikus vagy asztrofizikus nem lesz belőle. Olyan „anyaszívű" apukának gondolom magamat. A mai napig nem tudtam feldolgozni, hogy a gyermekek elkerültek tőlem. Külön élünk a volt feleségemmel, de a láthatással nincs probléma, békés kapcsolatban vagyunk, csak a távolság az akadály. Szegedről Miskolc szinte elérhetetlen, az út fél napig tart – az egyetemi oktatói fizetésből megterhelő kiadás megvenni a jegyeket, programot szervezni...

Az alsó kasztban

– Rengeteg hallgatót oktatott. Milyen kapcsolatot tudott velük kialakítani?

– Az elmúlt 33 évben 20-25 ezer hallgatóval volt dolgom. Tapasztalataim szerint az órát felvett közönségnek jó, ha az egyharmada jár előadásra, az már hatalmas sikerélmény. Feleky Gábor tanszékvezető úrral párhuzamosan tartjuk a Bevezetés a társadalomismeretbe című tantárgyat. 2006 és 2010 között rendre közel 600-an vették fel ezt az órát, ehhez jött a kevesebb számú szociológushallgató, és az egyéb karok hallgatói. Volt olyan őszi szemeszterem, amikor közel ezer volt a hallgatóim létszáma. Egy terhelésmérésen ki is derült, hogy én tanítottam a legtöbb hallgatót abban az időben. Ez olyan Guinness-rekord-gyanús dolog szerintem, ami főleg vizsgaidőszakban borzalmas. A vizsgaidőszaktól mindig tartani szoktam, mert embertelen mennyiségű vizsgázóm van, ráadásul egy részük meg is bukik, és újból jön, amíg át nem megy... Idén már „csak" háromszázan vették fel a Bevezetés órámat, ebből körülbelül százan be is járnak. Egy kicsit úgy érzem, mintha nem is dolgoznék, olyan kevésnek tűnik a korábbi létszámhoz képest. Megmosolyognak ezért a hallgatók, de a hatalmas létszám miatt, és mert nem jár mindenki órára, körülbelül tíz éve minden „tömegképzési" írásbeli vizsga előtt be szoktam mutatkozni, és elmondom, hogy milyen vizsgán vannak, nehogy valaki tévedésből írja meg. Az igazi próbája a tanár-diák kapcsolatnak az, hogy megismer-e a hallgató akkor is, amikor már nem függ tőlem. Szerencsére vannak ilyenek. Olyan is volt, amikor a szülőt meg a gyerekét is tanítottam. Fel sem tudom mérni, hány embert ismerek és hányan ismernek engem.

– Tervezi, hogy kutasson, vagy marad az oktatásnál?

– Ez az első munkahelyem, monogám típus vagyok. Egész életem az egyetemhez kötődik, nem tudom elképzelni az életemet nélküle. 23 éves korom óta itt dolgozom, 56 éves vagyok, 65 év most a nyugdíjkorhatár, ha rajtam múlik, innen megyek nyugdíjba. Belevesztem az oktatásba, de szeretem, különben nem engedtem volna „beleveszejteni" magam. Ezért nagyon meglepett, amikor felkért az interjúra, mert nem tartom magam nagy embernek, a felsőoktatási hierarchiában keményen az alsó kasztokba tartozom.

delmagyar.hu