Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat, de eljött.

Pedig ő Turán legnagyobb álmodója, olyan delíriumai voltak, hogy azóta is rángat a görcs, mikor eszembe jutnak: az alaptörvény asztalától a kávéházzá alakított Parlamenten át a kizárólag lovas közlekedésre átalakított Margitszigetig. De a Nemzeti Könyvtárba bele fog törni a bicskája.

Alaposan körüljárja a témát a Magyar Nemzet írása – és a számok fényében mintha nem azt a bohókás elmét látnám, aki csillámló élceivel, bakugrásaival a legnehezebb időkben is annyiszor fakasztott mosolyt fakasztott ajkaimról. Mindig tudott mondani valami kiröhögni valót – mintha szegény Yorick eltűnt volna. Helyette acsargó törpe áll a színpadon, talán a Peer Gyntből, és kivont pallossal védi a kincseit. Igen, pénzről van szó, és többről, jóval többről.

Hatalomról.

A Nemzeti Könyvtár önmagában véve halott ötlet volt, ahogy a Magyar Krónika is: mindkettő színpadi eszköz, papírmasé páncélok villognak a szcénán, fakardokat csörtetnek a hősök, három alabárdos a had. Egyvalami valódi: a bevétel. De a direktor a gázsi elosztásánál is csal. Szerény becslések szerint is 2014-ig – rémálmok megvalósítására – körülbelül másfél milliárd forint ment át ennek a kultúrpápának – vagy bábának – a kezén. Idén még kapott háromszáz milliót. Ennyiből már akár valami jót is csinálhatott volna, de nem tette. Mondanánk, hogy rendben, de akkor legalább az üzletfeleivel korrekt? Dehogy korrekt, sem a partnereivel, sem a riválisaival. Az ingyenes Nemzeti Könyvtár-kiadványok olyan jogosulatlan piaci versenyt támasztanak a piacról élő valódi kiadóknak, ami behozhatatlan – mit mondott erre Kerényi? Azt mondta, ők a piacon kívül állnak, így nem rontják a kereskedők helyzetét. Nem a csodát: ha megállok a pék boltja előtt, és kosárból ingyen kezdem árulni a bucit, senki sem fog tőle vásárolni, akkor sem, ha az én bucim kicsit rosszabb. No de, ahogy Orbán Viktor mondta, Kerényi művészlélek, meg kell neki bocsátani, ha nincs tisztában a valódi világ vastörvényeivel. Mondok én azonban olyat – a Magyar Nemzet nyomán –, amivel minden művészlélek tisztában kell legyen, mert ha nincs, felkopik az álla. Éspedig a szerzői jogokról van szó.

Kerényi mester azokat is magasról lesajnálja.

A Bánffy Miklós-féle Erdélyi történet-kiadás sztorija mindennél ékesebben szól erről: előbb tette be a katalógusokba, hogy várható a kiadása, és csak utólag kezdett tárgyalni a jogdíjak birtokosaival a feltételekről. Illetve, én ezt tárgyalásnak nem is nevezném: megszabta a feltételeket. A lehető legkedvezőtlenebbül: hazafias érzésekre apellálva, nem kívánt egy büdös vasat sem fizetni értük. Abban – mondjuk – biztosak lehetünk, hogy nem olvasta a trilógiát, ugyanis az egészen véletlenül jó: Bánffy Miklós, bárósága dacára tudott írni. (A grófok nem tudnak, a báróknak szabad). Nos, az örökösök ezt elfogadhatatlannak találták, és letiltották a megjelenést. A trilógia nem jelent meg – de megjelent helyette egy emlékkönyv. Utoljára ilyesmit Fidel Castro mert megtenni: Kubában szoktak jogdíjfizetés nélkül kiadni könyveket. Igaz, a kubai állam nagyon vigyázott arra, hogy ne fogadjon el semmilyen nemzetközi szerződést, ami a szerzői és szomszédos jogokra vonatkozik.

Hát Meseországban él ez az ember?

Igen – és ha nem is királynak, de minimum alkirálynak képzeli magát.

Lássuk csak, mit írt egy kortárs magyar írónak, aki nem állt kötélnek, nem volt hajlandó ajánlót írni a Nemzeti Könyvtár számára? Azt, hogy „gyűrje le „szocializációs” és „származási görcseit”, és ne féljen a véleményformáló fővárosi értelmiségi körök véleményétől, hiszen közeleg az idő, amikor már a kritikákat is csak „mi” fogjuk írni.” (MNO)

Nocsak! Tudtok írni? És kik az a „mi”? Esetleg megszűnik a magyar sajtó és a helyét átveszi a Magyar Krónika? Azért azt még megnézném magamnak!

Oldalakon keresztül sorolhatnám Kerényi érdemeit. Magam is annyit foglalkoztam már vele, mintha közeli ismerősöm volna, bár sosem találkoztunk (ez az ő szerencséje). De erre az írásra tulajdonképpen azért ragadtattam magamat, mert az MNO-nak olyat szólt, amilyet még tán Révai sem mert volna kimondani a száján mások előtt. Azt mondta:

„Kellene egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején.”

Viccelt volna? Nem hiszem. Ez komolyan gondolja. Tényleg szeretne pár írót, műfordítót bezáratni: üres óráiban erről álmodozhat. Kerényi, akit „nem hat meg Ady Endre”, aki gyakorlatilag mindent megtehet, ami csak az eszébe jut, mert elhitette magáról, hogy ő az udvari bolond – már tömlöcökkel játszana.

Hát, Kerényi úr, van egy rossz hírem.

Ez már nem vicc.

A magyar irodalom jeles és kevésbé jeles képviselői annyit ültek mindenféle tömlöcökben az elmúlt ötszáz év alatt, hogy ezen már nem tudnak mosolyogni. Pláne, hogy nem is vicc, hanem komoly – viccnek ugyanis pocsék volna.

Szegény Yorick lehetett udvari bolond – de gazdag Yorick már erre sem alkalmas, zsarnoknak kevés, bolondnak alkalmatlan, csak pazarolni tud, ilyen képzettségű kormánytagunk pedig már van, épp elég. Mi is a címe? „A tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott”. Mondja már ki jó uram, egy levegővel… vagy hallgasson örökké.

Uram, hagyja abba. Már tönkretett mindent, amihez csak hozzáért, természetesen saját magát is – nem maga lenne a bolond, hanem a kenyéradói, ha rá nem jönnének, hogy már régóta sokkal többet árt a népszerűségüknek, mint amennyit használ. Hiszen semennyit sem használ.

Maga színházi ember. Talán még emlékszik a Hamletre:

„Ismertem, Horatio;
végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt; engem
a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a
képzeletem! a gyomrom is émelyedik rá.”

gepnarancs.hu (Címlap: Forrás: gepnarancs.hu)