Bent, az utcazajon túl, izgatott neszezés - írja a 168ora.hu. Készül a vacsora a Kóstoldában. Rotyognak a fazekak, piros szalvéta kerül a hófehér abroszra. Sebesen fényesedik a kő, lány mosolyog partvissal a kezében.

– Az én lányom – húzza ki magát Kelemenné Várnai Anna. Ancsának hívják a többiek. Ő a Kóstoldát üzemeltető Színes Gyöngyök Egyesület elnöke.

De mindenki kiveszi a részét a dolgokból. Közösen terítenek, takarítanak, tervezik a menüt. Együtt találták ki az étterem látványát is. Egyszerű a terem – nem a külsőségek számítanak itt.

Annus, a „főszakács” megkóstolja az ételt. Elégedett. Másfél óra múlva, este hatra jönnek a vendégek, és szinte már minden kész.

– Sosem csúszunk ki az időből. Előző este előkészítünk, a vacsora napján pedig reggel nyolckor jövünk. Tíz-tizenöten vagyunk mindig – mondja Annus, aki egyébként Ancsa sógornője, és azért a főszakácsi cím, mert a többiek tőle tanultak például tésztát dagasztani és rétest nyújtani. Pedig férje, Ancsa bátyja sokáig nem engedte, hogy részt vegyen a rokon éttermi életében, mondván, családos asszonynak otthon a helye.
Lassan szelídült a férj is. Ancsa apró szívességeket kért tőle mindig. Nélkülözhetetlenné tette: rendezvényekhez kell a férfierő, kérlelte. Annus is segített, főleg a konyhai munkában, s ma már főállásban dolgozik sógornőjének. Férje pedig az egyik legkomolyabb támogatójuk.

Várnai Ancsa szerint a cigány nők többsége épp csak elvégzi az iskolát, férjhez megy, családja lesz. És ezzel alárendelt helyzetbe is kerülhet.

– De édesapám engem másképp nevelt. Neki köszönhetem, hogy képes vagyok kívülről látni a közösségünket – folytatja Ancsa. Apja egyedül tanult meg olvasni, nem járhatta ki az elemit, dolgoznia kellett a szénbányában. Nyolc gyerekének viszont meg akarta adni, amire neki nem volt módja: a tanulást.
Faluról falura költöztek, egyre közelebb Pécshez; a lehetőségek városa volt ez számukra. Romos házat vett az apa, saját maga felújította, több pénzért eladta, így telt mindig újabb és újabb otthonra.

– Eleinte mindig megrémültek a leendő szomszédjaink, amikor megtudták: nyolcgyerekes cigány család költözik melléjük. De mindenütt megszerettek és tiszteltek is minket – idézi föl Ancsa, aki szerette volna továbbadni az „élet ajándékát”, az apai örökséget. Segíteni akart. Bár pincérnőnek tanult, fiatal korától önkénteskedett civilszervezeteknél. De egyik sem képviselte a cigány női jogokat, ezért alapított inkább saját egyesületet.
A Színes Gyöngyök 2004-ben lett közhasznú egyesület. Nőnapon. Az elnevezés is jelképes: Ancsáék beás cigányok, akik hagyományosan szegényebbek voltak régen, mint a lováriak. A lányoknak nem jutott aranyra, maguk készítettek színes gyöngysorokat. Ez volt az ékszerük.

– Hozzánk a legkülönbözőbb problémákkal fordulnak, mindenkinek segítünk. Vannak, akik az életüket féltve menekülnek otthonról. Másnak csupán annyira van szüksége, hogy meggyőzzük: értékes ember, képes érvényesülni. A minket felkereső lányok többségére tudtunk hatni: van, aki vállalkozást alapított vagy Budapestre költözött jobb állásért. Vannak már diplomások is, akiket éppen mi biztattunk, tanuljanak tovább – meséli Ancsa.

Az egyesület egyre bővült, mind több rendezvényük volt. A „lányok” – Ancsa hívja így a vegyes életkorú társaságot – szinte minden alkalommal kis kóstolóval érkeztek. Aztán 2014 nyarán megszületett az ötlet: a kóstolóknak jól jönne a „hivatalosabb” keret.

Az önkormányzattól kaptak egy lepukkant helyiséget. Az egyesület pályázott támogatásra, és nyert is – a norvég alaptól meg az Ökotárs Alapítványtól. Emellett vállalkozók, ismerősök és rokonok adták össze a hiányzó összeget a felújításhoz. Van olyan támogatójuk is, akinek egyszerűen csak melege volt az étteremben a nyári hőségben, ezért légkondit ajándékozott Ancsáéknak.

Az első lakásvacsorát a segítőknek adták.

– Izgultunk. Ma is minden alkalommal. Sosem attól félünk, hogy hiba csúszik a szervezésbe: most is olajozottan megy minden – mutat körbe Ancsa. – Ez másféle izgalom: állandóan lessük a vendégek arcát, mit szólnak. Nagyon sokat jelent nekünk a visszajelzés. Egyikünk naplót vezet a dicséretekről.
Sorra telnek az oldalak a naplóban. Ancsa hangsúlyozza: a cigány nők értenek a főzéshez.

– Kilencévesen anyám odaállított a tűzhely mellé, és azt mondta: figyelj csak, ma én csinálom, holnap meg már te! – veszi át a szót Magdi, a többiek csak Guccinak becézik. Fél órával a vacsorakezdés előtt minden kész, Gucci lehuppan egy székre. Az imént a fazék fölött állt, pakolt, rendezkedett. Pedig három éve még ő sem hitte magáról, hogy tagja lehet egy ilyen csapatnak. Ahogyan azt sem: ő is adhat másoknak valamit.

Ancsával a Színes Gyöngyök farsangi rendezvényén futott össze Gucci. Ancsa odalépett hozzá, szendviccsel kínálta.

– Később visszamentem hozzá, beszélgettünk, én meg lassan „beépültem” hozzájuk. Segítettem az egyesületben, ahol tudtam. Mire megnyílt a Kóstolda, természetes volt, hogy a csapathoz tartozom. Már állásban vagyok itt – mondja Gucci.
Aztán már ő is az ajtót lesi. A kezdés előtti utolsó percek ezek.

Valamivel hat óra előtt megérkezik Teréz és István. István nyolcvanadik születésnapját ünneplik itt. Ancsa kedvesen eligazítja a párt, a lányokat láthatóan feszíti a büszkeség.

Teréz a helyi lapban olvasott a Kóstoldáról, kíváncsiságból foglalt asztalt. Hamar kiderült: tökéletesnek bizonyult a választás. Az étel ízletes, a hangulat családias. Kérdezni, beszélgetni is lehet.

Yvonne nagyobb társasággal jött, kisgyerekekkel. Fogy a fűszeres lecsó, a punya, vagyis a cigány kenyér, és üresek a tányérok a libaleves és a libacomb után is. Yvonne-nak azért tetszett meg a hely, mert fontosnak tartja a női jogok védelmét, és rögtön értette: itt az ízletes vacsora mellé emberi jogi ügyet is szolgálnak.

– Szinte mindig jönnek olyanok, akiket nem csak az étel érdekel – fújja ki a napi gőzt Ancsa. – Ezért is vagyunk, hogy egy kicsit megmutassuk magunkat és a kultúránkat. De olyan is volt, aki bántó szándékkal érkezett, a vacsora mellől szórta rám az előítéleteit. Apámtól a végtelen türelmet és a vitakészséget is megtanultam. Az a vendég is úgy távozott, hogy valamelyest elfogadóbbá vált. Talán belátta: mi is emberek vagyunk, minket is fúj a szél, éget a nap.

168ora.hu