Kovács Zoltán: Használati utasítás
Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztő publicisztikájában arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen okok állhatnak az MSZP-ből a DK-ba való átlépések mögött.
Lehetett tán két hete is, hogy egy fővárosi kerület szocialista polgármesterének eszébe jutott, neki át kellene ülni a Demokratikus Koalícióba (DK). Ugyanebben a pillanatban egy másik szocialista politikusnak is ugyanez jutott eszébe, így már ketten indultak Gyurcsány Ferenc pártelnökhöz, hogy ebbéli szándékukat bejelentsék. Gyurcsány Ferenc pedig mit tehetett, befogadta a két polgármestert. Utóbb tett nyilatkozataiban arról beszélt, pártja mindenkit szívesen lát. Aki jönni akar, az jöjjön. Eleinte arról sem lehetett sokat tudni, hogy a polgármesterek miért váltottak pártot. Később egyikük elmondta, hogy őket rabul ejtette Dobrev Klárának az Európai Parlamentben tett és következetesen képviselt indítványa az európai bérminimum ügyében. Ilyenformán úgy érezték – sőt: mindketten egyszerre érezték úgy –, hogy a Demokratikus Koalíció hatékonyabban tudja képviselni azt, amit ők a legfontosabb alapértéknek tekintenek. A DK egyik vezetője azt is mondta, hogy hiszen nincs ebben semmi különös, végtére is az óbudai Kiss Lászlót és a pestszentlőrinci Szaniszló Sándort a pártok közös jelöltjeként választották polgármesterré, ilyenformán szinte mindegy, hol, melyik pártban ül. A pártvezető nem válaszolt arra a kérdésre, ha ez ennyire mindegy, miért nem maradtak a pártjukban.
Most ezt az átlépési magyarázatot kellene elhinnünk.
Arra aztán végképp nincsen válasz, hogy egy ilyen jelentőségű kérdésben egymással szövetségben lévő pártok miért nem egyeztetnek előzetesen, és miért nem képesek kipréselni magukból a realitáshoz, de főleg a valósághoz legalább közel eső magyarázatot. Október 13-án az ellenzék a hosszú, számára kudarcokkal teli évtized után jelentős sikert hozó önkormányzati választásokon többek között azzal is nyerhetett, hogy a lakosság egy részének nyilvánvalóan elege lett a kormánypártok minden elképzelést fölülmúló hazug propagandájából, az egyre nyomasztóbbá váló korrupcióból és a lassanként családi vállalkozássá alakuló kormányzásból. Mindezekkel szemben az ellenzék a nyitottság, ezzel együtt az állampolgárok emberszámba vételének reményét vázolta, s hogy már ez a kevés is mennyire üdítő képes lenni, annak valószínű bizonyítéka a kormányerő kiadós veresége.
Ami az ellenzéki pártok erősödését illeti, a Demokratikus Koalíció sikere vitathatatlan. Gyurcsány az 1-2 százalékos pártból 9-10 százalékosat szervezett, pillanatnyilag az ellenzék legerősebb pártja. A legtöbbet a szocialisták gyengültek. Ha jól érzékelem, Gyurcsány Ferenc ezt látva maga elé kötötte a böllérkötényt, és nekilátott egykori pártja felhenteléséhez. Lehet, ezt ő egyáltalán nem így gondolja, hiszen továbbra is úgy nyilatkozik, hogy ő maga nem hívott senkit, sőt, momentán egyszerre három átlépni vágyó fővárosi alapszervezetet próbál ilyen lépésről lebeszélni, kívülről ez nem így látszik. Legfőbb érve, hogy az összefogásban részt vevő pártok gyengítése nem lehet az ellenzék egyik vezetőjének sem célja. Nem vitatva azt, hogy Gyurcsány – már csak a politikában eltöltött évtizedei meg saját tehetsége miatt is – az ellenzék komoly alakító embere, olykor képes különlegesen rosszakat lépni. (Csak hogy ne a levegőbe: mint a reformkormány elnöke, 2008-ban bejelentette, hogy Magyarországon nem lehet még középtávon sem reformokat végrehajtani, aztán maradt kormányfő.) Tiszteletben tartva ezzel ellentétes nyilatkozatait, mégiscsak úgy látszik, belefogott a szocialisták földarabolásába, és az ma még egyáltalán nem biztos, hogy pártjának erősödése többet hoz az ellenzéki erő oldalára, mint amennyit az MSZP gyengülése miatt az összellenzék veszít. Ez nem egészen ugyanazt jelenti, mint amit Gyurcsány a mostani kormány leváltásának mindent felülmúló fontosságáról mond. Az önkormányzati választásokon az ellenzéki pártok végre nem egymást akarták legyőzni, hanem a kormányerőt. De ha ez megváltozik, újabb nagy vereséget lehet majd strigulázni.
Az a gondolat, hogy „akik jönni akarnak, azok jöjjenek”, igaz lehet a pártépítésben – párttagszinten. De azt azért ne akarja senki elhitetni, hogy egy polgármester átlépése mindennapos ügy. Ennél is rosszabb, hogy Gyurcsány Ferenc saját bevallása szerint egyszerre három fővárosi alapszervezetet próbál visszatartani: ez a mondat már megint azt a szörnyűséges pártkamarillázást vetíti előre, amiből ennek az országnak olyan sokszor elege lett már. A pébék meg a kollégiumi hálótársak belterjes machinációit nem lenne jó, ha felváltanák az ambiciózus pártelnök reggelizőasztala köré gyűlő pártvezetők zártkörű megbeszélései. Ha ennyire éles a helyzet, nem lett volna már ideje nyílt vagy legalább részlegesen nyitott pártegyeztetésnek? Miért kell folyton azt érezni, hogy állati fontos emberek suttyomban egyeztetnek a külvilág számára titkos kérdésekről?
Ez a politika! – emelkedik ilyenkor a politológusi mutatóujj, amitől a közélet iránt érdeklődő közeg megmaradt egyedeinek föláll a hátán a szőr. Ez pontosan annyira téves, mintha egy gyilkosság még ki sem hűlt áldozata fölött állva tárgyszerűen megállapítanánk: ez is egy megoldás. (Ahogy ma szakírók írják: ez is egy opció.) Egyformán badarság a kettő. Az ölés jogszerűtlenségén túl éppúgy nem lehet megoldás semmire, mint amennyire elfogadhatatlan, hogy a közéleti sunyiság, hazugság és a tömegek félrevezetése lenne a politika maga. Furcsa, hogy átvert tömegek maguk adnak föloldozást a legelítélendőbb politikusi viselkedésre, természetesen a segítségükre siető közvetítő közeggel. Lásd feljebb.
Gyurcsány az elmúlt évtizedben komoly pártszervezői teljesítményt produkált. Gyakorlatilag a klinikai halálból hozta vissza magát és pártját a magyar politika alakító tényezői sorába úgy, hogy az ország jelentős része már-már kiátkozta őt. Politikai programjának alapelemei progresszívek, amennyiben atlantisták, zöldpártiak és piacbarátok. Hogy végül mi lesz, azt a közeljövő eldöntheti: ha lesz ereje kivárni, és nem akciózik meggondolatlanul, még sikeresebb lehet. De azt érezni, hogy már ennyi siker után is képtelen nyugton maradni. Nem fér a bőrébe. Kényes pillanat. Erre a stádiumra pontosan illik a hetvenes-nyolcvanas évek használati utasítása: A Trabant nagy sebességre képes, de ne engedjünk a csábításnak.
Szerző: Kovács Zoltán / Élet és Irodalom