Hatalmasat változott 12 év alatt a magyar egészségügy, még ha a páciensek keveset is vesznek ebből észre. A kórtünetek – a kórházak adósságától, a sorállásig – ugyanazok annak ellenére, hogy közben az intézményrendszer teljesen átalakult. Megszűnt az önálló egészségügyi tárca, ahogy az ellátások minőségi kontrollját gyakorló, járványvédelmi hatóság, az ÁNTSZ is, az operatív irányítás mostanra a belügyminiszter feladata lett. Megroppantották a gyógyszerpiac hatósági ellenőrzésére és a gyógyszerbiztonság felügyeltére hivatott Országos Gyógyszerészeti Intézetet.

Így fordulhatott elő, hogy szokásos szakmai kontroll nélkül engedélyezték a lakosság oltására a keleti vakcinákat. Már az első ciklusban felszámolták a társadalombiztosítást minek következtében az egészségügyi ellátás már nem járandóság, hanem a politika mindenkori kegyétől függ. Megszüntették a betegek jogvédelme és a szolgáltatások minősége felett őrködő Egészségbiztosítási Felügyeletet. A teljes kórházrendszert államosították, ami a legtöbb szakrendelőt is érintette. A betegképviselők egykor önálló szervezetét is a beolvasztották a minisztériumba. Az új egészségügyi jogállási törvénnyel lényegében besorozták az állami szolgálatba az egészségügyi szakembereket. Az ágazatban keletkezett adatok központosítása is szinte teljessé vált, az egészségügyi szolgáltatási tér létrejöttével. Részlegesen rendezték az egészségügyi béreket, az orvosok példátlan mértékű összeget kaptak, míg a szakdolgozók jövedelme alig változott.

Mindezek ellenére az ellátás útvesztőiben továbbra is a vakszerencse dönti el, ki, milyen szolgáltatáshoz jut. A betegnek most kicsit hosszabb a sor a várólistás beavatkozásoknál. Így míg a kormányváltás évében térdprotézisre 5 évet, csípőprotézisre 5,2 évet kellett várni, most előbbinél 8, utóbbinál 6,2 év mire sorra kerül a páciens. Ez azért is súlyos tünete a válságnak, mert a várólisták jelzik, milyen a közfinanszírozott egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférés. Kemény mutató az is, hogy a magyar férfiak több mint negyede, a nőknek pedig épp a nyolcada veszíti életét még 65 éves kora előtt. S míg 2010-ben a születéskor várható élettartam 74,3 év volt, ez 2020-ra csak alig több mint egy évvel, 75,5-re nőtt.

A közegészségügy finanszírozásában a visegrádi országokhoz képest is lemaradtunk. A magyar egészségügyi közkiadások 2010-ben a GDP 5 százalékát tették ki. A csehek ugyanekkor 5,8, a szlovákok 5,6, a lengyelek 4,6 százalékot költöttek erre a területre. Az OECD adattáblájában Magyarországról csak 2019-es adat lelhető fel, míg a többi visegrádi országról már a 2020-as számok is rendelkezésre állnak. Eszerint itthon 2019-ben 4,3 százalék volt a ráfordítás, míg 2020-ban a lengyelek 5,2, a csehek 7,4, a szlovákok 6,3 százaléknál tartottak. Egy ember egészségére a magyarok átlagosan 2170 dollárt, a szlovákok 2360-at, a lengyelek 2547-et, a csehek 3804-et költöttek.

A hazai egészségügy látványos válságára egy minapi konferencián Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász citált további adatokat. Eszerint csak 2020-ban 17 ezer szakdolgozó és mintegy 4100 orvos „tűnt el” a rendszerből. Annak ellenére is, hogy a kormány 410 milliárd forintot költött az ágazati béremelésre (330 milliárdot az orvosokéra és 80 milliárdot a szakdolgozókéra). A szakember megjegyezte azt is, hogy ezen többlettel sem sikerül megakadályozni, hogy az ellátásra várakozók száma tízezrekkel növekedjen.

A KSH adatai szerint 2020-ban több mint 7 ezer állás volt betöltetlen az egészségügyben, ezek közel felére szakdolgozókat, több mint ötödére orvosokat vártak. Az orvosi állások 3,7, a szakdolgozói állások 3,4 százaléka volt üres. A dolgozó orvosok körében 2010 és 2019 között 5 százalékról 12-re nőtt a 70 éves vagy annál idősebbek aránya.

Miután a Fidesz 2008-ban a vizitdíjról szóló népszavazással megroppantotta a szocialista-liberális koalíciót, két évre rá „az egészségügy nem üzlet”– szlogennel jutott hatalomra, most pedig több mint egy évtizedes kormányzás után könnyen lehet, hogy a következő ciklus a magánegészségügy lendületesebb térfoglalását hozza magával. (Népszava.hu)