Arról, hogy marad, vagy legyen-e rendszerváltás, és, ha győznek, milyen módon távolítsák el a hatalom közeléből (lehetőleg örökre.)

Mindenek előtt: meg kell nyerni a választásokat, és még ez tűnik a könnyebb feladatnak!

Győzelem esetére azzal kell számolni, hogy, mivel Orbán a valaki által (joggal) tehénlepény-szilárdságúnak nevezett saját házi igehirdetésével (törvénynek, pláne alkotmánynak nemigen nevezném), valamint minden létező egyéb módon jó előre bebetonozta a rendszerét, egy, az ellenzék számára (maximum elérhetőnek látszó) egyszerű többséget hozó végeredmény az új kormányt gyakorlatilag működésképtelenné tenné/fogja tenni.

Akkor is, ha Orbán minden előzetes várakozás ellenére elfogadja a választások eredményét, és átadja a kormányrudat, valamint Bayerék nem váltják be jó előre belengetett fenyegetésüket polgárháborús állapotok megteremtéséről a Kubatov-keretlegények és egyéb hívek utcára vezénylésével.
(Egyikben sem reménykedem.)

Mindenesetre világos, hogy a kérdés kulcsa az orbáni államrezon lebontása, az önkormányzati lét, az igazságszolgáltatás, a szakszerű, szabotőröktől megtisztított közigazgatás helyreállítása, a magánzsebekbe átmentett állami vagyon visszaszerzése, az Orbán vasmarkába kaparintott mindenféle intézményrendszer önállóságának visszaállítása, egyszóval egy demokratikusan működő állam fel/újjáépítése.

A nagy kérdés most már az, hogyan lehet ezt alkotmányos módon végrehajtani, mivel kétharmados többsége a győztes ellenzéknek nem lesz.
És forradalom se várható, amikor tabula rasát lehet csinálni.

Jogászok, filozófusok ugrottak neki a problémának.

Vörös Imre és társai nem látnak különösebb akadályt: az orbáni jogrendszer illegitim, ezért rögtön el kell törölni, hatályon kívül helyezni a legalapvetőbb jogszabályait, majd alapos deregulációval kigyomlálni mindent.

Magyar György hasonló véleményen van, de a hivatkozási alapot homályban tartja, "nehogy tippeket adjon" Orbánnak.
Annyit tudok a koncepciójáról, hogy a parlamentet valamilyen, általam fel nem ismert alkotmányos módon, alkotmányozó nemzetgyűléssé kell minősíteni.

Magam, őszintén szólva nem látom megalapozottnak azt az alkotmányos hivatkozást, mellyel minden további nélkül el lehet tüntetni az Orbán-féle államrezont.

Inkább Róna Péterrel értek egyet, aki szerint már a választási kampányba be kell emelni a rendszerváltás, egy új, alkotmányos államrend kialakításának követelményét, ezzel tudatosítva, hogy itt nem egyszerűen cserére kell sort keríteni!
Ha ilyen felhangokkal, célkitűzésekkel megerősített kampány nyomán győzni tud az ellenzék, akkor ez, ha nem is népszavazásnak, de előzetes véleménynyilvánításnak felfogható.
Annak alapján pedig az új kormány rögtön, a legközelebbi időpontra kitűzhet egy népszavazást erről a kérdésről, melynek eredményeképpen – feltéve, ha sikerrel járnak – aggály nélkül, a legautentikusabb felhatalmazással el lehet törölni Orbán rendszerének jogi alapjait és kereteit.

A jogászok mellett a filozófusok is mozgolódnak.
Legutóbb Kis János fejtette ki az álláspontját. Szerinte egyszerű többség birtokában, minden további nélkül, rögtön nem lehet hozzáfogni az orbáni jogrendszer hatályon kívül helyezéséhez. Ebben egyetértünk.
Helyette – szerinte – jó kormányzással meg kell teremteni a kormány melletti közbizalmat, és a változtatás iránti tömegtámogatást.
Ennek birtokában lehet aztán, megfelelő időben népszavazással megerősíteni a rendszerváltás szándékát.
Ezt a koncepciót – a legenyhébb kifejezéssel is – a szerző szokásos idealista elképzelései egyikének ítélem, melyek oly messze esnek a való élettől, mint Makó Jeruzsálemtől.
(Csak a rend kedvéért: például a 2014. évi választások előtt Kis azt prognosztizálta, hogy Orbán győzelme esetén százezrek tömegdemonstrációira fog sor kerülni.)
Ez, a tömegek megvilágosodásának, öntudatra ébredésének hamarost bekövetkezésén alapuló elképzelés például csak az utóbbi harminc év, kiemelten az utóbbi tizenegy év tapasztalatainak mond szögesen ellent, és csak egyet bizonyít: a liberálisok továbbra is teljes vakságban élnek a tekintetben, hogy mit kíván, főként pedig mire mozdul/mozdítható a magyar nemzet.

Hiszen a rossz kormányzásból se vontak le – eddig kétszer, sőt, ha figyelembe vesszük az első Orbán-kormány katasztrofális működését, mely előre vetítette újbóli hatalomszerzésének következményeit, háromszor – semmiféle tanulságot.

A tömegek tudatformálása, öntudatra ébresztése – ez az, aminek az érdekében ötszáz évig öntözni kell a gyepet, ha értjük, mire gondolok.

Arra tehát szerintem várhat az új kormány, hogy majd az emberek észhez térnek.

Mellesleg a probléma ott kezdődik, hogy kormányozhat-e (látványosan) sikeresen egy olyan kormány, amelynek az elődje gúzsba kötötte a kezét.
Arról Kis mindenesetre mélyen hallgat, hogy milyen lenne e sikeres kormányzás.

Annak a veszélyéről nem is beszélve, amit Francis Fukuyama fogalmazott meg legutóbb: "ha győz az ellenzék, lángba borulnak Budapest utcái".

Ennek az ellenkezőjében csak azért bízom kicsinyég, mert ez az ember – világhír ide vagy oda – még életében nem találta el, hogy mi fog következni. Példának okáért a demokrácia világméretű győzelmét jósolta a kilencvenes években.

De, lássuk be, reménynek ennyi kevés.