Az igyekezetet nem (csak) a hatalom csodálatából fakadó szolgalelkűség hanem a megkönnyebbülés vezérelte.

A miniszterelnök körül az utóbbi időben sorra dőltek ki a hozzá hasonló elvtelen populisták, a Moszkvából finanszírozott globális szélsőjobb hülyegyerekei és a politikát vagyonosodási céllal űző kleptokraták.

Vesztett Jansa Szlovéniában, pedig a NER még médiát is vásárolt neki, a szélhámos Babis csúnyán kikapott az úriember Petr Paveltől, a putyinista hazaáruló Marine Le Penen még az MKB milliárdjai sem segítettek, a félőrült Bolsonaro vesztett a másik félőrült Lulával szemben. Hiába váltotta Svédországban a szociáldemokrata kormányt egy jobboldali konzervatív, ők már pontosan látják, hogy a Fidesz se nem jobboldali, se nem konzervatív, a magyar-svéd viszony pedig a mélybe omlott. Nagy reményt fűztek Georgia Meloni megválasztásához, ő azonban nem a hőbörgő faszokráciát választotta, hanem a saját és országa komolyan vehetőségét megőrizve, az európai értékrendet.

A magyar miniszterelnök mára teljesen beszorult az általa kreált illiberális útonálló politika keretei közé, a korrekciónak viszont nem láthattuk jelét. A folytatást számára négy esemény kimenetele befolyásolhatja, amelyek közül az első volt a török elnökválasztás. A második a lengyel választások lesznek ősszel (bár ennek a jelentősége egyre kisebb, mivel Orbán minden politikai oldal szemében vállalhatatlan kezd lenni Lengyelországban), majd az orosz 2024 márciusában, majd az amerikai 2024 novemberben.

Ennek az első eleme volt Erdogan tegnapi sikere. Az orosz választásokon csoda aligha fog történni, de Putyin hatalmon maradása Orbán politikai létezésének az alapja, a további jövőjét pedig feltette Trump győzelmére. Ez utóbbitól nem igazán látni, hogy mire számít néhány 30 másodperces dicsérő videóüzeneten túl, de láthatóan ez is mindent megér neki és eköré kezdik szervezni a külpolitikai erőforrások jelentős részét.

Erdogan győzelme mindenesetre megerősíthette Orbánt, hogy a jelenlegi irány fenntartható. Ha a felhasználóknak fullban nyomják a nacionalista populizmust, a nemzeti giccset, van állandó ellenségkép, akit a sikertelenségüktől frusztrált tömegek hibáztathatnak, lebontják az állam és az egyház közötti falakat, hogy a vallást hatalomgyakorlási eszközként felhasználva megadják a morális felsőbbrendűség illúzióját az arra fogékonyaknak, akkor a kreténségekkel jóllakatott lakosság még a súlyos gazdasági nehézségeket is elviseli.

A rendszer fenntartásához pedig az ingyenes, de most már nem ellopható EU források helyett lehet támaszkodni a lenyúlható kínai és arab forrásokra (Orbán katari útja nemrégiben vajon elvezet Szaud-Arábiába is?). Ezen utóbbiak ugyanis egyáltalán nem zavartatják magukat, hogy mi lesz a pénzük sorsa, csak vissza legyen fizetve. Hogy azt a nemzeti vagyon rájuk írásával, vagy az állampolgárok nyomorba adóztatásával éri el a pénzeket kisajátító politikai elit az számukra lényegtelen. Sőt, talán még jobban is örülnek, ha áron alul kapnak értékes nemzeti vagyonelemeket.

Erdogan győzelmével Orbán ismét levonhatta a következtetést, hogy ez a módszer sikeres, továbbra is lehetséges általa a politikai hatalom megtartása.

Egyéb megfontolások nem számítanak. (Ismeretlen szerző)