A feloldás részleges, mert egyrészt az ország észak-keleti régiói, Párizs és régiója, az összesen több mint 12 millió lakosú Île-de-France még korlátozás alatt maradt.

Másrészt az ország egész területén továbbra is zárva tart a szolgáltatási szektor jelentős része (éttermek, presszók, mozik, színházak). Ennek ellenére a közepes és nagy városokba nem teljesen, de visszatért az üzleti élet. Párizsban elvitelre főző kis éttermek, kávét elvitelre szolgáló presszók sokasága nyílt meg, a párizsiak, főleg a fiatalok, sokan maszkkal, sokan anélkül ismét baráti társaságokba verődve sétálnak, fogyasztanak az utcai padokon vagy sétálva.

A kocsiforgalom újra elindult a fővárosban, kivéve azokat az összesen 50 kilométert kitevő útszakaszokat (így a  a rue de Rivolit vagy a boulevard Saint-Michelt, a rue Saint Jacques-ot, a place de l’Étoile-hoz vezető aluljárót, a porte d’Orléans-t és a porte Maillot-t), amelyeket az önkormányzat május 11. óta átadott a gyalogosoknak, a biciklistáknak, kitiltva onnan a személygépkocsikat.

Az új sétáló-kerékpározó utakra, terekre egyedül a megnyílt üzleteket áruval ellátó, orvosi, gondozási szolgálati gépjárműveknek engedélyezett a behajtás. Az önkormányzat a kijárási korlátok fokozatos feloldásának időszakát kihasználja az eddig gépjármű-centrikus közlekedés egyensúlyának a gyalogosok és kerékpárosok javára történő átbillentésére.

Ne felejtsük el, hogy az önkormányzati választási kampánynak még nincs vége, a szocialista főpolgármesternőre még vár egy második forduló, így van mit tennie azért, hogy visszanyerje a főváros zöld érzékenységű lakóinak bizalmát.

Addig is, a vesztegzár alatt megnőtt kerékpározók száma tovább emelkedett, mert, mint a „Biztonságosabb kerékpáros utazásért” nevű egyesület elnöke mondta, az utca biztonságosabbá tétele most azok számára is vonzóvá teszi a karikázást munkahelyükre és onnan haza, akik eddig Párizsban nem ültek biciklire, mert féltették az életüket. „Kis forradalomról” beszélt egy interjúban, még a vesztegzár idején, amit most az önkormányzat próbál meghosszabbítani. Így a kocsik szerelmesein kívül mindenki, aki a fővárosban tisztább levegőre, kevesebb zajra és több madárdalra vágyik, abban reménykedik, hogy ezeken a forgalmas útvonalakon ha nem is mindegyiken, de például a rue de Rivolin, a rue Saint Jacques-on és a boulevard Saint-Michelen a jelenlegi ideiglenes helyzet véglegessé válik.

Eközben a kormány kommunikációja és intézkedéseinek ellentmondásai az embereket állandó bizonytalanságban tartják.

A bölcsődék, óvodák, iskolák megnyitása a helyi hatóságokra lett bízva, így az iskolák 32%-a zárva maradt, több iskola pedig egy-két hétre megnyílt, majd bezárt, mert, ahogy egy falusi önkormányzat plakátján olvashatjuk: „a biztonsági feltételek hiánya nem teszi lehetővé az iskola működtetését”.

Nem csak a tárgyi feltételek hiányáról van szó, hanem a tanárokéról is, akik jelentős számban, ugyancsak a járvány-kiújulás elleni biztonsági óvintézkedések hiánya miatt a „visszavonulás” (retrait) jogával élnek, azaz nem állnak munkába. Idén nem lesz érettségi a koronavírus miatt, az eredményét a március előtt szerzett osztályzatok alapján kell a tanároknak kiszámítaniuk, ami szintén káoszt okoz úgy az oktatásban, ahol ez működik, mint a nem érettségizők és szüleik fejében; sokan azt róják fel a kormánynak, hogy a véletlenre bízta a diákok értékelését.

Május 11. óta a metróban kötelező a maszkviselés, és a csúcsforgalom idején mindenkinek a munkaadótól kapott igazoló papírt kell magánál hordania, amely bizonyítja, hogy valóban munkába megy, vagy onnan jön. Józan ésszel elképzelhetetlen az ellenőrzés, mert a metrók számának csökkentése miatt amúgy is nagy a tülekedés, idegeskedés a peronon. Május 11-től varázsütésre elmúlt a vesztegzár elrendelése óta uralkodó maszk-hiány, ami az elmúlt két hónap egyik főtémája, az elégedetlenség egyik fő oka volt, úgy a kórházakban, mint a mindennapi életben.

A járványt megelőző években Franciaország több milliárd úgy nevezett „stratégiai” maszk-tartalékkal rendelkezett az egészségügyi válságok esetére. Két-három évvel a koronavírus megjelenése előtt a kormány felmondta megrendeléseit az országban maszkok millióit folyamatosan termelő vállalatoknál, így a járvány kitörésekor a tartalékok már jelentősen megcsappantak, és a gyártó cégek egy része tönkre is ment. Pótlásukra se a miniszterelnök, se az egészségügyi miniszter nem intézkedett december vége, a járvány kitörése óta – többek között ezért indított pert ellenük több mint 600 orvos. Március közepe óta a kormány próbálkozott a maszk-hiány megoldásával, többek között olyan külföldi vállalatoktól rendelt maszkokat, amelyekről kiderült, hogy nem tudták teljesíteni a megrendeléseket.

Május 11. egyik nagy meglepetése, hogy egyszerre kielégítő mennyiségben álltak rendelkezésre a maszkok. Mivel a metróban kötelező lett a viselésük,  józan ésszel azt lehetett volna feltételezni, hogy a bejáratoknál, majd az erre kijelölt megbízottak osztják a maszkokat, és nem a szuper- és hipermarketekben kell azokat megvenni. Itt  a maszkok ára 90 cent, és az előírások szerint naponta 3-szor kell őket cserélni, így egy négy fős családnak a metró használata havi plusz 340 euróba kerül. Ami azt jelenti, hogy ez a kötelező maszk-viselés sem működik úgy, ahogy kellene. Inkább a gazdasági szektor, ez esetben a nagykereskedelem állami – pontosabban a kötelezővé tett civil – támogatásának egyik formájáról van szó.

A gazdasági szektor és növekedés állami támogatása Macron és a kormány fő irányelve, csakúgy, mint a gazdasági versenyben elkötelezett összes ipari országáé. Hol van az EU 2005-ös „európai alkotmány”^[1]) tervében megfogalmazott „szabad és akadálymentes konkurencia” alapelve, amely miatt a franciák, a hollandok és az írek nagy része elvetette az alkotmánytervet, így az megbukott, de 2007-ben Lisszaboni Szerződés néven a tagállamok államfői egyöntetűen aláírtak és parlamentjeikkel ratifikáltattak? Hol van az az idő, amikor a „protekcionizmus” szó, és ennek követelése a populistákat diszkreditálta? A koronavírus okozta járvány miatt ebből a szempontból is fordult egyet az idő kereke.

Két példa, a Renault, a francia és az európai gazdaság egyik büszkesége évek óta komoly anyagi problémákkal küzd. Ez elsősorban a kereslet csökkenésével magyarázható, és sok gondot okoz az államnak, amely 15%-kal a vállalat első számú részvényese. Ahelyett, hogy már évek óta hagyná az állam, hogy a piac „láthatatlan keze” – ez esetben a fogyasztók pénztelensége és/vagy ökológiai érzékenysége, új kocsiról való lemondása, plusz a vállalatvezetés stratégiai hibái – határozná meg a vállalat sorsát, az állam mindent megtesz az autóvásárlási kedv felélénkítésére. Az érv mindig a dolgozók állásainak megőrzése. A koronavírus okozta gazdasági válsággal felvéve a harcot, az állam, az Európai Bizottság jóváhagyásával most 5 milliárd euróval támogatja meg a vállalatot, annak ellenére, hogy a Renault vezetése nyilvánosságra hozta, hogy 4 üzem bezárását tervezi – azaz több száz dolgozójának elbocsátását.

A másik példa az Air France, amely a járvány hatására ugyancsak nagy nehézségekkel küzd. Ezek leküzdésére az állam 7 milliárd eurós bankkölcsönöket szavatol neki ugyancsak az EB beleegyezésével. Az Air France elkötelezte magát, hogy a bankkölcsönök visszafizetésig nem fizet osztalékot a részvényeseinek.

Németország és Franciaország május közepén az európai szolidaritás nevében közösen felajánlott 500 milliárd eurós kölcsönt a segítségre szoruló európai vállalatoknak. Egyetlen megkötés vagy javaslat – hogy melyik, az egyelőre nem világos -, hogy előnyben részesüljenek az ökológiai és numerikus átmenet érdekében munkálkodó vállalatok. Nos, látva, hogy Franciaország otthon, a Renault^[2], és az Air France esetében fütyül az ökológiai szempontokra, az EU tagállamaival szemben támasztott ökológiai igényeit sem lehet igazán komolyan venni. Franciaországban és Európában egyedül a business as usual visszatérése a fontos, a többit csak díszítőelemnek kell tekinteni.

A kormány sok irányban tevékenykedik. Meg akarja menteni a nagyvállalatokat és a gazdasági növekedést, az egészségügyi válságból épen akar kikerülni, az általános társadalmi elégedetlenséget is le akarja valahogy vezetni, és még a környezetvédelemben is bizonyítani akar.

Ez utóbbi két esetben mindeddig nincs felmutatható eredmény, ezzel szemben a gazdaság felélesztésébe és az egészségügy helyzetének megjavításába befektetett összegek magukért beszélnek. Érdemes őket összehasonlítani. Március végén, a koronavírusban meghaltak számának magasan felfelé ívelő időszakában, Macron „masszív beruházásokat és béremeléseket” ígért az egészségügy terén. Ezt többek között azzal a drámai mondattal kísérte, hogy „Amikor háborúba indulunk, teljes mivoltunkban elkötelezzük magunkat, és az egység nevében mozgósítjuk erőnket”.

Ekkor még a háború retorikája uralta az elnök kommunkációját, amivel hamar felhagyott, mert nagyon népszerűtlennek bizonyult. Azóta is várják az egészségügy dolgozói, és az egész ország, hogy valami konkrétabbat halljanak, még inkább lássanak.

Az egyetlen újdonság egy május 15-i rendelet arról, hogy a kormány az ország kórházi személyzetét 500 euró jutalompénzben részesíti a járvány betegeinek gondozásában kifejtett hősies munkájáért, és a járvány által legjobban sújtott területeken, a még ma is piros zónák kórházaiban dolgozókat pedig 1500 euróval fogja megjutalmazni. A költségvetés nyelvén ez 1,3 milliárd euró (szemben csak a Renault és az Air France meggyógyítására mozgósított 12 milliárd euróval).

Egy másik terv, a kórházak dolgozóinak éremmel való kitüntetése, egy harmadik, hogy a július 14-i szokásos katonai felvonulás előtt vagy után a kórházak dolgozóit felvonultatják, hogy Macron és nép meghatottan integethessen nekik. A rendeletet és a két tervet az érintettek, akik immár egy éve tiltakoznak, tüntetnek, sztrájkolnak a kórházakban uralkodó viszonyok, az alacsony bérek és a betöltetlen állások miatt, egyszerűen provokációnak, megalázásnak tekintik. Ezt nemrég több főorvos Macron szemébe is mondta kamerák előtt a párizsi Pitié-Salpêtrière kórházban.

Továbbra is három dolgot követelnek: minimum 300 eurós béremelést, a személyzet jelentős bővítését és a márciusban megígért masszív beruházásokat. Nem kecsegtet sok reménnyel az a friss hír, hogy az egészségügyi miniszter a CFDT szakszervezet volt elnökét nevezte ki a „kórházi személyzet elszegényedésének” orvoslására. Azt a hölgyet, akinek 20 éves elnöksége alatt a szakszervezet a mindenkori kormánypolitika és a munkaadók követeléseinek igenlőjévé alakult át. Egy spontán, a Cnews csatornán elhangzott reakció : „Ez a kinevezés olyan, mintha Putyinra bíznák az emberi jogok védelmét”.

Nem véletlen, hogy a vesztegzár fokozatos feloldása utáni első tüntetés egy kórház, a párizsi Robert Debré előtt szerveződött május 21-én. Az egészségügyi dolgozók és a velük szolidáris tüntetők, köztük sok sárgamellényes tiltakozott Macron álmegoldásai ellen.

Ez az első tüntetés annak jele, hogy

se a járvány, se a két hónapos vesztegzár, se a szakemberek előrejelzései a járvány kiújulásának esélyeiről nem tompították a korábbi társadalmi elégedetlenséget, ellenkezőleg: a kormány járványkezelése csak felerősítette azt.

Az LCI Macron-párti mainstream, „organikus” TV csatorna újságírónője Jean-Luc Mélenchonnal készített interjújában aggodalommal kérdezte a France Insoumise baloldali párt alapítójától, hogy valószínűnek tartja-e, hogy sor kerülhet a sárgamellényesek társadalmi mozgalmához hasonló haragkitörésre a jövőben.

A pártvezető válaszában párhuzamot vont a nemrég Libanonban és másutt kitört forradalmak  és a jelenlegi francia helyzet között. Mindkét esetben az emberek nem ideológiai okokból, hanem azért lázadnak fel, mert a hatalmon lévők nem képesek a társadalom elemi igényeit kielégíteni – így pl. Libanonban az ivóvízellátást, Franciaországban a maszkellátást és a szegények élelemellátását biztosítani.

A maszkok ügyében a kormánynak Mélenchon szerint köteleznie kellett volna azt a 2300 vállalatot, amely átállítható a maszkok gyártására. Az emberek látják, hogy a jelenlegi hatalom képtelen szervezni, koordinálni. Ahhoz, hogy képes legyen rá, szakítania kellene a magadnak mindent, a társadalmi önzőség, versengés ideológiájával. A mai helyzetben a pártvezető azt tartja forradalminak, hogy a tehetetlen hatalommal szemben az emberek önszerveződnek, megszervezik az élelemellátást, segítenek egymásnak az alapvető igények kielégítésében.

Végül egy hír, amelyről valószínűleg még fogunk hallani. Május 13-án megalakult a Conseil National de la Nouvelle Résistance, CNNR (Az Új Ellenállás Nemzeti Tanácsa). Aki járatos a francia ellenállás történetében, az automatikusan a Conseil National de la Résistance-ra, az Ellenállás Nemzeti Tanácsára, a német megszállás elleni nemzeti összefogás 1944. március 15-én megalakult szervezetére asszociál, okkal.

A CNNR rövid bemutatkozó szövegének első mondata egy Brecht-idézet: „Akik harcolnak, veszíthetnek. Akik nem harcolnak, azok eleve veszítettek.” Utolsó mondata pedig: „A jelenlegi kormány hozzá nem értésével szemben, a napról napra erősödő autoriter kísértéssel szemben, a sokk-stratégia alkalmazásával szemben a veszélyhelyzet cselekvést parancsol”. A CNNR ambíciója, hogy szövetségbe hívja mindazokat, egyéneket, kollektívákat, pártokat, szakszervezeteket, akik hisznek egy más világ lehetőségében.

[1] – Pontos nevén Szerződés az európai alkotmány létrehozására.

[2] – Az Hollande-kormány környezetvédelmi minisztere az elektromos Renault-típusokban látta jövőt, és minden erővel támogatta a termelésüket, mert nem levegőszennyezők. Pedig energetikai szempontokból ezek is nagyon megkérdőjelezhetőek, kártékonyak, különösen Franciaországban, ahol az áramot elsősorban – a jelentős részükben elavult és ezért egész Európára veszélyes – atomerőművek szolgáltatják.

Szerző: KÖRÖSI ZSUZSA/merce.hu