Lukács bácsi

Mokány kopasz embernek ismertem meg. Édesapám korban a legközelebbi testvére, de így is volt köztük 18 év korkülönbség. Apu annyit mondott róla már úgy hetven évesen, hogy fiatal korában inkább volt ateista, mint hívő. Voltak ügyei és az sem véletlen, hogy bejárta vándorasztalosként fél Európát. Viszont ahol járt, ott munkakultúrát és szakmai hozzáértést tanult és hozott haza magával. Elvett egy jó módú parasztlányt. A háború előtt, hat-nyolc asztalossal dolgozó műhelye volt, de be kellett zárni, mert az már burzsujnak számított, aki kihasználja a munkásember munkaerejét. Egyébként pedig a Rákosi korban a felesége birtoka miatt rákerült a kuláklistára. A műhelyt leszerelte, a szerszámokat kivitte a tanyára, nehogy elkobozzák. Én az ötvenhatos forradalomig asztalosként dolgozni sem láttam.

Eszembe jut egy jellemző történet: Már tizenéves voltam, annak is az elején, amikor Lukács bácsi valami nagy munkába fogott, egy gödröt ásott pár emberrel, meg apám segítségével és kalodába földet hordtak, megdöngölték és falat alkottak belőle, úgy tízszer tíz méteres négyszögletben. Amikor elérte a méter húsz-ötven centit, megálltak. Mindenféle oszlopokból, gerendákból egy nyeregtetőt húztak rá. Először kukoricaszárral fedték be és a szabadon maradó két tűzfalat is berakták ugyanazzal. A tető hamar tönkre ment, mert a kukoricaszár nem egy tetőfedő anyag, így szerzett Lukács bácsi valahonnan maradék cserepet és befedték a furcsa, színszerű építményt. Annyit hallottam otthon és a szomszédok beszédjéből, hogy valami asztalos műhely lesz belőle. Akkor szembesültem először azzal is, hogy Lukács bácsi, az apám idős testvére, a gazdálkodó kuláklistára került nagybácsi, asztalos is. Azt is megtudtam, hogy Apu is tőle tanulta a szakmát, miután tízen egy-kétévesen árva maradt. Magukhoz vették és felnevelték, szakmát adtak a kezébe.

Ez a mai értelemben vett tákolmány lett volna hivatott műhelyt teremteni egy templom rekonstrukcióhoz. Félve, csak apuval mertem átmenni, megnézni a készülő műveket, mert lévén igen rossz gyerek voltam és potenciálisan mindig bennem volt a félsz, valami pillanatnyi, vagy korábbi rosszaságomból kifolyólag.

Lukács bácsinak is nagy erős tenyere volt akár csak apámnak. Hatalmas nyárfa rönkökből számomra furcsa, idegen oszlopfők készültek. Apu okosított fel, hogy Lukács bácsi bejárta fél Európát, dolgozott, tanult és „látott” amerre járt. Ő fejből képes lenne kifaragni egy korinthoszi oszlopfőt. Nem tudtam én, hogy mi az, de azt láttam, hogy a békéscsabai, az orosházi templom milyen szép míves elemekből áll és az oszlopok tetején ott is különös díszítés található. Ennek a munkának az apropójából hozta be a tanyából a gyönyörű asztalos szerszámait, a vésőket, gyalukat. Hogy ezek a gyaluk milyen értéket képviselnek ma is, jellemző, hogy Fekete György az Magyar Művészeti Akadémia elnöke évtizedeken keresztül gyűjtötte ezeket.

Egyszer aztán meguntam, hogy nem tudom meglesni, hogyan készülnek ezek a csodás faragások és egy háti permetezővel, vízzel elkezdtem lyukat vágni a tömésfalon. Buzgólkodásom eredményeként már jó húsz centi mély volt a lyuk, amikor neszezést hallok az épület végénél. Lukács bácsi volt. Mit csinálsz te k..va kölök! Eldobtam mindent és hátam mögött Lukács bácsival, rohantam a hátsó kert felé és a frissen szerzett magasugró tudományommal átugrottam a kerítésen, a kertszomszédhoz be a szárkúpok és szalmakazlak közé. A kutyáktól kevésbé tartottam, mint a hatalmas tenyértől.

A szomszédok, ismerősök sokat beszélgettek Lukács bácsi „küldetéstudatáról, megtéréséről”. Volt, aki a jó üzlet reményét látta benne, volt, aki gyanakodva figyelte, hogy mit tud kezdeni egy falusi asztalos egy templom belsőépítészetével. Volt, aki a korábbi hit nélküli életéről beszélt, felróva fiatalkori botlásait.

Közben én Szegedre kerültem építőipari technikumba. Amikor szünetben haza jöttem, apu büszkén újságolta a munka előrehaladását. A lurdesi barlang szikláit ketten készítették. Alumínium lemezt előbb cséphadaró szerű szegekkel teli léccel „elverték”, hogy rücskös legyen, aztán az egészet „meggyűrték”, hogy sziklaszerű legyen.

Ahogy a munka előre haladt Lukács bácsi egyre békésebb, nyugodtabb lett. A munka és a hely szelleme átjárta egész testét, lelkét. Ahogy én tudom, a munkáját nem tudta kifizetni az egyház, csak az anyagköltséget fedezték, vagy azt is csak részben. Lukács bácsi mégis hihetetlen akarattal, odaadással dolgozott évekig, hogy ő tudja befejezni ezt a hatalmas munkát. A munka egyik csúcspontja a Michelangelo - féle piéta kifaragása volt. Lukács bácsi felvilágosult nagyon jó szellemű és kézügyességgel megáldott ember volt, aki a rajzolással, festéssel is megpróbálkozott, akár csak nagy elődje, egy másik békési asztalos, Munkácsy Mihály. Úgy visszaemlékszem azokra a beszélgetésekre, amik arról szóltak, hogy a látás, a tehetség, a kézügyesség Isten adománya, amivel lehet és kell is élni. Ennek hatására kezdtem el én is rajzolni, festeni és megcsinálni bátran, azt, amire gondolok.

Lukács bácsi egy ember volt. Egy nagyszerű ember. Voltak hibái, biztosan elő lehet hozni olyan bűnöket, amiket elkövetett, de alapvetően jó ember volt, aki élete vége felé megtalálta a lelki békéjét, megtalálta a munka örömét dicsőségét. Következetesen befejezte a talán csak a megváltó felé tett vállalását, a templom felújítását. Semmi nem tudta ettől eltántorítani. Aki látta, tudta azt, hogy milyen borzasztó kezdetleges eszközökkel dolgozott a mai értelemben véve. Aki látta, hogy milyen anyagok nemesültek fel keze munkája nyomán, az még sokkal többre értékeli az EMBER produktumát.

Már a középiskola befejezése körül jártam, amikor átmentünk apuval Lukács bácsihoz és reszkető kézzel felnyitotta az eredeti pápai díszoklevelet, amit munkája miatt kapott. A „legszebb fából faragott piéta” elismerésével. Megvallom könnybe lábadt a szemem, ahogy láttam ezt a kicsit megrogyott, de „küldetését” tisztességgel teljesítő ember fáradt arcát. Nemsokára meghalt, békésen, tán boldogan.