Gyurcsány Ferenc sportminisztersége kezdetén ingyenes közösségi sportpályákat ígért.

Természetesen semmi nem lett belőle. Orbán Viktor miniszterelnökségének szimbólumává váltak az élsportot szolgáló stadionok. Közben összehasonlító felmérések szerint a magyar társadalom a legkevesebbet mozgók és a legegészségtelenebbek között van az Európai Unióban. Míg Nyugat-Európa városaiban minden kerületben és faluban van ingyenes, nyitott sportpálya, addig Magyarországon a tinédzserek sportolásának legtipikusabb esete, hogy a kerítésen bemásznak a suli focipályájára. - írja a vs.hu

A megfizethetetlen sportklubok országában most ismét beindult a budapesti olimpia propaganda-gőzhengere. Egy olyan országban, ahol a társadalom negyven százaléka annyi jövedelemmel nem rendelkezik, hogy egészséges táplálékot egyen. Ezeknek az embereknek a nagy része nem Budapesten él, hanem az ország leszakadtabb régióiban. Magyarország hét statisztikai régiójából négy évről évre rajta van az EU legszegényebbjeinek a listáján, miközben a Budapestet is magába foglaló Közép-Magyarország nyugat-európai egy főre jutó GDP-t mutathat fel. A fizikailag nyomorgók nagyrészt vidéken és nem a fővárosban élnek. Mint ahogy többségében a gyerekek azon 36 százaléka sem, amely az Eurostat szerint súlyos anyagi nélkülözésben él. Ennél nagyobb gyerekszegénység csak Bulgáriában van. GDP-arányosan jó 4-5 százalékkal többet kellene szociálpolitikára költenünk ahhoz, hogy az uniós átlagot elérjük, és 7-8-at ahhoz, hogy a nyugat-európai szinthez felzárkózzunk.

Összehasonlító felmérések szerint miközben a budapesti és nagyvárosi iskolák nemzetközi mércével is megállják a helyüket, addig a fejletlenebb térségekben lévő sulik olyan gyenge tudást adnak, hogy azzal jórészt foglalkoztathatatlan fiatalok kerülnek a munkaerőpiacra. A középiskolások tanulási eredményeit 73 százalékban az határozza meg, hogy hol laknak az országban. Ez a szám Finnországban mindösszesen 8 százalék, azaz az országban nagyjából mindenhol jó az oktatási rendszer. Azért nincs elég adófizetőnk, azért kell százezreket közmunkával eltartanunk, mert nem költünk a fejletlenebb térségek iskoláira. A GDP-arányos oktatási költésünkből 2-3 százalék hiányzik a nyugati átlaghoz képest. Az egyetemi tanárok kevesebbet keresnek, mint a magángazdaságban a titkárnők, az egyetemi tanársegédeknek pedig alacsonyabb a fizetésük, mint a segédmunkásoké. A magyar felsőoktatás teljesítménye nemzetközi szinten összességében értékelhetetlen. A felnőttképzési rendszerünk szétesett.

A közösségi közlekedésünk leamortizálódott. Nem csak a vonatok és a pályaudvarok állapota harmadik világbeli. Szakértők szerint mintegy 2000 milliárdot kellene befektetni országszerte a könyv szerint egy évtizede csődben lévő MÁV-ba ahhoz, hogy az működőképes legyen. Megyei buszvállalatok gyakorlatilag csődhelyzetben működnek évek óta. És akkor még nem beszéltünk a csak nyomaiban létező elővárosi közlekedésről a nagyvárosaink környékén.

A magyar kórházak szétesnek, a betegek egészségtelen ételeket kapnak, és újságcikkek sorának tanúsága szerint nem egyszer maguknak kell hozniuk a gyógyszert. Több száz milliárd hiányzik csak az infrastruktúra szintre hozásához, az eszközellátásról és az orvosok, ápolónők elvándorlásának megállításáról ne is beszéljünk.

A magyar politikusok – akárhányszor hiány volt a magyar költségvetésben –, újabb megszorító forrásokat találtak ki. Ezeket a forrásokat aztán elköltötték korrupcióra és értelmetlen presztízsberuházásokra, miközben a humán tőke, a termelékenység, a közösségi közlekedés, az emberek tudása, egészsége és mentális egyensúlya amortizálódott. Uniós csatlakozásunk óta a GDP-nk közel harmadát kaptuk meg uniós támogatásokból, melynek többségét vasbetonra, magánvagyonok növelésére és a kivéreztetett állami alrendszerek pótlólagos finanszírozására költöttük. Ekkora „félreberuházás” mellett 2004 óta összességében alig hatszázalékos gazdasági növekedést értünk el. Magyarország társadalma ma nem alkalmas arra, hogy fenntarthatóan növekvő értéket termeljen. A GDP 15-20 százalékát kellene előteremtenünk ahhoz, hogy az állami alrendszerek nyugat-európai értelemben vett működőképessége helyreálljon, és elkezdődhessen a termelékenység és a foglalkoztatottság érdemi és fenntartható növekedése. 

Aki ebben a helyzetben amellett érvel, hogy további vasbetonra, ezúttal olimpiára kellene költenünk olyan összegeket, amelyeket ismét csak a társadalmi tőke elől vonnánk el, netalántán hitelből, az nem hajlandó tudomásul venni az őt körülvevő világot. Nyugat-európai szemmel már az megdöbbentő, hogy egy ilyen ötlet felmerülhet, hogy érvelni kell amellett, hogy ez miért nem racionális. Az egy dolog, hogy évtizedek óta nem volt nyereséget és nem veszteséget termelő olimpia. Athénban saját szememmel láttam a fűvel benőtt egykori olimpiai létesítményeket, amelyek 7 százalékos GDP-arányos hiányt okoztak az országnak, és ma vándorcigány családok laknak bennük. Mindezt egy-két hét fesztiválért. De ha még megtérülést is feltételeznénk valamilyen kincstári optimizmus okán, akkor sem hihetjük el, hogy budapesti sportrendezvények finanszírozása jobb befektetés egy szegény országban, mint azokra költeni a pénzt, akik ma nyomorognak. Akik foglalkoztathatatlanok, akiknek sem a piac, sem a leépített állam nem ad lehetőséget arra, hogy értékteremtő munkához jussanak és abból megéljenek. Ezeknek a millióknak nincs még egyszer huszonöt évük, hogy teszteljék: vajon a budapesti olimpia állítólagos nyeresége tényleg lecsorog-e Makóra, Ózdra és Lentibe. Vagy helyette a budapesti építőipari és vendéglátóipari vállalkozások bankszámláira, illetve adósság formájában az Államadósság Kezelő Központ könyveibe.

A budapesti olimpia középosztálybeli támogatói számára nyilván nehéz elfogadni, hogy szegény országba születtek, és abban is kell végigélniük az életüket. Nyomorban élő, többségében nem budapesti magyarok millióinak még nehezebb.

vs.hu (Fotó: sikerado.hu)