Ehhez, természetesen, korábban sokat kellett volna tanulni, dolgozni és nem mások érdekeit saját zsebre elárulni.

Létre kell hoznia azokat a feltételeket, amelyekben biztosítani lehet a tőke és a munka kooperációjának szuverén működését.

Melyek ezek a feltételek?

Semmiképpen sem az elvont esélyegyenlőség őskori, mosd modernizált blablája, politikai demagógiája, (amivel lehetett olykor választást nyerni, de komolyan dolgozni nem) mert minden politikailag deklarált (hazudott) esélyegyenlőség vagy liberalizáció, a monopóliumok piaci, társadalmi pozícióit erősíti, az erőset stabilizálja, a gyengébbet kiszolgáltatottabbá teszi. Ugyanez érvényes a mai kormányhatalomra is!

A mai világban mindennemű fundamentalizmusnak titulált mozgalom, lényegét tekintve nem elmebaj, hanem tiltakozás a kirekesztettség, az élethez való reális lehetőségek elvonásával szemben.

A németországi szociáldemokrácia igazán komoly politikai teljesítménye volt, amikor deklarálta, hogy reálpolitikai szempontból nincs reális alternatívája a tőke és a munka kooperációjának, amelyben az államhatalom nem állhat egyoldalúan a tőke kiszolgálása mellé, hanem koordinációs szerepet fog betölteni a társadalom és a gazdaság kapcsolatának (integrációjának) fejlesztésében.[1]

• Ennek jegyében az állam lemond arról, hogy „igazságtevő legyen”, mint az abszolút tudás és mindenhatóság képviselete. (Ezt a mindenhatóságot még a radikális egyházak is megosztják Istennel).
• Ennek jegyében lemond arról a képtelenségről, hogy az állam nem tud beavatkozni a gazdaság monomotorikus (profitelvű) működésének következtében előálló társadalmi károk (szegénység, munkanélküliség, ingyen humántőke biztosítása az állam által finanszírozott gazdasági infrastruktúrával együtt a gazdasági szervezeteknek stb.) elhárításának megakadályozásába.
• Ezzel azonban nem „telepszik rá” a gazdaság és a társadalom szereplőire, mint hatalmi monopólium, hanem létrehozza a társadalom és a gazdaság szereplőinek participációra alkalmas, általuk elfogadott intézményeit.
• A szakszervezetek hagyományos érdekvédelmi, destruktív (munkabeszüntetés, munkalassítás stb.) funkciójának mérséklésére a preventív érdekvédelem, érdekegyeztetés lehetőségét kínálja fel. Ennek egyik eszköze a vállalatok felügyelő bizottságaiban a paritásos munkavállalói képviselet a stratégiai gazdasági döntésekben.
• Teszi ezt abból a jól felfogott érdekből (Helvetius), hogy a társadalmi béke a normális társadalmi élet alapvető feltétele, egyúttal a vállalatok, az egész gazdaság növekedésének egyenrangú (sőt, nagyobb súlyú) gazdaságpolitikai kockázati tényezője a gazdálkodás tárgyi tényezőivel.
• Az SPD, a nemzeti szocializmus rosszemlékű, a gazdaság valós szereplőinek érdekeit a hitleri politikai hatalom szolgálatába állító Felsőszintű Érdekegyeztető Tanácsot megszünteti. Helyette, kizárólag súlyos válsághelyzetben hívja össze az úgynevezett koncertált együttműködési fórumot,[2]amelyben a szakszervezetek, a munkaadók és a kormány, valamint a fontosabb funkcióval rendelkező társadalmi szervezetek (pl. kamarák) vesznek részt. Az ott meghozott és együtt elfogadott döntésekért minden résztvevő felelősséggel tartozik a végrehajtásban. A megállapodó felek a megegyezések végrehajtása során, kölcsönösen ellenőrzik egymást.
• A felsőszintű Érdekegyeztető Tanács működése ellen szólt illetve szól az is, hogy a szakszervezeteket nem szabad bevonni olyan munkaadói érdekek vagy állami politikai érdekeket érintő egyezkedésbe, amelyek szembeállítanák a szakszervezeti képviselőket a tagsággal. Magyarország tipikus példája annak, amikor a szakszervezetek parlamenti, pártpolitikai szerepeltetése gyakorlatilag amortizálta a még meglévő maradványait is a szakszervezeti érdekvédelemnek, a szakszervezetek vezetőségei és intézményeik lejáratták a szervezetet.[3]
• Felül kell vizsgálni az üzemi tanácsok költséges és időigényes fenntartásának létjogosultságát a funkció és a ráfordítások tekintetében. Ezek hazai bevezetése a németországi mintát követte, mint a felügyelő bizottságokban való munkavállalói képviselet intézményesítése is. Az utóbbi a legértelmetlenebb német minta, az egyharmados és laikus participáción alapul. Az üzemi tanácsok megalakulását a szakszervezeti érdekvédelem megosztására hozták létre a német gazdaságban azzal az ideológiával, hogy a szakszervezetek szervezettsége 30%-os, a munkavállalók 70%-a kiesik az érdekvédelem alól, számukra is kell képviselet. Magyarországon ez sem működik, mint taktika a politikai megosztásra, mert egyúttal azt a szakszervezetet tekintik törvényesen reprezentatívnak, kollektív szerződéskötésre jogosultnak, amelyik az üzemi tanácsi választásokon hegemón szerephez jut. Így jött létre egy értelmetlen hibrid rendszer nálunk, hogy a szakszervezetek megszállják az üzemi tanácsokat, a legtöbb vállalatnál egy szakszervezet van, így a vállalati szakszervezeti elnökség és az üzemi tanács személyi összetétele is sok helyen ugyanaz, elnöke pedig a vállalati szakszervezeti tanács elnöke egyúttal.
• A magyar szakemberekkel minden olyan megoldást összeszedettek a rendszerváltozás előtt, ami értelmetlen és működésképtelen volt és ma is az a német Mitbestimmungsgesetz, azaz a munkavállalói részvételt, particpációt szabályozó törvényben. A német törvény azt is előírja, hogy a felügyelő bizottságokban „kvalifikált részvétel szükséges”, tehát bárki választható, de ehhez a tudás, a szükséges ismeretek a „cenzus”. Magyarországon ezt teljesen figyelmen kívül hagyták, a mai helyzetben munkavállalói képviselet szakmailag felkészületlen, a menedzsment „zsebében” van a munkavállalói oldal. Igaz, így a legegyszerűbb a tulajdonosok és a menedzsment hatalmi monopóliumát biztosítani, csakhogy a hatalom centralizációja a keletkező konfliktusok helyszínévé teszi a hatalmi központot, rosszabb esetben, pl. most a vasutassztrájkoknál, a menedzsment is alkalmatlan a rendfenntartásra, így politikai dimenziókba helyeződik át a konfliktusok súlypontja, előbb-utóbb a kormánynak kell beavatkozni. (Persze ez már meg is történt).
• A kvalifikált szakszervezeti érdekvédelemhez, ehhez hasonlóan nélkülözhetetlen az érdekvédelmi szervezetek menedzsereinek felsőfokú szakképzése is, amit néhány éves alacsonyabb szintű szakmai gyakorlattal kell kiegészíteni. A rendszerváltozásnál a politikai érdek más volt: mindenféle lehetséges társadalmi ellenállást eltakarítani a kapitalizmus restaurálásának útjából. Most viszont szükség lenne rá, hogy a tőke-munkaélő ellentéteit, ugyanakkor egymásrautaltságát valahol alacsonyabb szinten, a gazdasági szervezetek keretei közé lehessen szorítani, ezek a gazdasági konfliktusok ne vezethessenek a politikai válság növekedéséhez.
• A politikai hatalomnak jól felfogott érdeke, hogy a gazdasági konfliktusokat a gazdasági szervezetek, intézmények kerete közé szorítsa az érdekegyeztetés és megoldások kényszerét kierőszakoló participációs intézmények fenntartásával. Ellenkező esetben minden a kormány „nyakába fog hullani”, mert a gazdasági konfliktusok megoldásának „helyszínei” alkalmatlanok a feladatra, vagy nem is léteznek. A többpártrendszerben pedig, lehetőséget ad a különféle ellenzéki pártoknak, hogy ezeket a konfliktusokat a politikai hatalom, elsősorban a kormány ellen használják fel. Most is ez a helyzet: az államfő és az ellenzéki pártok számára ideális az anarchikus vasutassztrájk, a kormány (akár a mindenkori) alkalmatlanságát bizonyítandó a társadalmi béke, a biztonság és a nyugalom fenntartására. Adott esetben pedig, maga a politikai hatalom kényszerül rá, hogy „udvaroljon” a szakszervezeti csoportoknak. Így ez ártalmas a kormánynak, árt a szakszervezetnek, ami viszont a legnagyobb baj, hogy a magukat a gazdasági érdekkonfliktusokat nem oldja meg.[4]
• Nem csak az a baj, hogy az emberek, a társadalom mindent a kormánytól vár, hogy találjon megoldást a szociális problémákra, hanem elsősorban az a baj, hogy maga az államhatalom is érdekelt abban, hogy minden valamirevaló hatalmi eszközt (a pénzen kívülit is) centralizáljon. Így csak az állam rendelkezik az eszközökkel, tehát a hatalom válik felelőssé a bajokért. Egyetlen racionális politikai hatalom sem lehet érdekelt, hogy az eszközök központosításával a nyakába vegye a szociális bajok megoldásának kulcsait és a megoldatlanságuk következményeit.
• Ebből az következik, hogy a gazdasági érdekképviseletet decentralizálni szükséges, egyúttal intézményeiben, állami törvények útján meg kell erősíteni a munkavállalói érdekvédelem tárgyalási pozícióit. [5]
• Tekintettel arra, hogy jelenleg a szakszervezetek egyáltalán nem rendelkeznek érdemi részvételi (participáció a nemzetközi szóhasználatban) jogokkal, az érdekérvényesítésnek az összes lehetséges konstruktív lehetőségétől meg vannak fosztva, egyetlen eszköz maradt: a destruktív érdekvédelem: a sztrájk.
• Az EU által szorgalmazott, humántőke befektetések megtérülésére irányuló kutatás-fejlesztés ügyében készítettünk javaslatot, aminek hazai kidolgozását, matematikai modellezését szükségesnek tartjuk. Ennek a stratégiai vázlata elkészült, de meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit.
• Fontos a munkaviszonyból kikerülő kvalifikált munkaerő tudásának munkaviszonyon kívüli, iparszerű, hasznosítása, nem hagyományos foglalkoztatási, szervezeti feltételeinek létrehozása, a munkaügyi kirendeltségekhez lokalizálva kísérletileg, majd intézményesítése.