Átjön a szövegből kétkedése, ami emberi, félelme, ami emberi, aggodalma, ami emberi és haragja, ami emberi. Szenvedélyes lehetett. Mégis ő volt az egyetlen, akihez közvetlenül beszélt az Úr!
Talán Allah is szereti, ha valaki emberként emberi. Nem csodálom! Én is így lennék a helyében, ha már embernek teremtettem valakit. Amikor Mózes kivetett lett, szívébe félelem költözött. Megölt egy embert, ami miatt bántotta lelkiismerete, de egyben üldözötté is vált. Ennek ellenére az Úr küldetést bízott rá. El kellett mennie a Fáraóhoz az Úr üzenetével, a hívással a monoteizmusra. A Világok Ura elküldte Mózest ahhoz az emberhez, aki magát Istennek, a földi világ urának képzelte. Igaz, az ő fejében a világ a Nílus alsó és felső folyásából állt. Mózes már túl volt a spirituális felkészítésen. Fel tudta fogni mi a különbség a Világok Ura és a földi világ ura közt. De még így is félt, hiszen a kettő közt ő csak egy porszem, egy senki. Tudta, hogy a földi világ ura őt megölheti, kénye kedve szerint bánhat vele. Igaz azt is tudta, hogy a Világok Ura ennél hatalmasabb, még anyagait is megsemmisítheti, de mert visszakérdezni, mert aggodalmaskodni, mert támogatást kérni! Miért? Mert a Világok Ura Kegyelmes, Megbocsájtó!
A Fáraóval egymaga nem merte volna lejátszani azt a kérdés-felelet özön! Ezen a ponton Mózes elmondott egy fohászt, amit a Korán négy áyája ad közre:

(Mózes) így szólt: „Uram! Tárd ki keblem.” (Korán 20:25)

„Könnyítsd meg dolgom.” (Korán 20:26)

„Oldd meg a csomót nyelvemen.” (Korán 20:27)

„Hogy fogják fel azt, mit mondok.” (Korán 20:28)

Képzeljünk el egy sivatagból több év után előkerült embert, mai fogalmak szerint: egy bűnözői előélete miatt körözött személyt, aki dadog, nem tud rendesen beszélni, az Úr mégis rábíz egy küldetést. El kell mennie egy fényűző palotába, ahol egy zsarnoknak a szemébe kell mondania, hogy egy szar alak. Így érthető, ugye? Ez a történet szenteskedő előadásban nem adja ki a drámát. Pedig ez az!
Nem tagadom, ezt a fohászt mindig elmondom magamban, mielőtt előadást tartok, vagy tárgyalni megyek valahova. Nagyon rendbe teszi a belső világomat. Ebben a pár sorban benne van az ő hátrányos helyzete, kérése és az igény, hogy a másik fél fogja fel, mit mond!
Elgondoltam, hogy ma Mózesnek nehezebb dolga lenne. Az ő korában volt egy Fáraó, akihez be lehetett jutni. Igaz, ki nem nagyon, de be igen! Létrejöhetett egy dialógus fent és lent között. Már a rádió felfedezésével, ami nem ma volt, ez az állapot megszűnt. Emlékszem, hogy gyermekként még a tévés korszak előtt körbe ültük a rádiót, azon hallgattunk színházi előadásokat, kabarét és híreket. A lényeg, amit ki akarok hozni, hogy a rádió beszélt, de nem lehetett neki visszabeszélni. Egy olyan korszak vette kezdetét, amikor fentről leér a hang, de lentről felfelé nem. Addig lehetett érdemi diskurzusokat folytatni, volt tétje, ezután fokozatosan megszűnt. Ma már egy olyan világ van, ahol lejön a földi úr hangja, elér a halandóhoz, de a halandó már annyira hülye, hogy igény sincs benne a vitára, visszakérdezésre, mert ezt az állapotot szokta meg. Megszokottá vált az egyirányú kommunikáció.
Tehát, ma Mózes nem tudom mit tenne, hova menne, ki hallgatná meg. Az egyoldalú kommunikációban személytelenné vált a közlés, azt sem lehet tudni, honnan jön egy szándék, kik állnak a gondolatok mögött. Mózes korában tudtuk, hogy a Fáraó volt a bajok forrása és ő ehhez az arcát is adta. Ma nem adja senki az arcát semmihez, csak szart kever arctalanul. Kicsiny vagyok ahhoz, hogy ebbe belegondoljak, de annyi bizonyos, hogy ideje lenne már Valakinek ezt a helyzetet megváltoztatni és valakiknek a fejére hatni. Akármi is a helyzet, a fohász gyönyörű és tartalma aktuálisabb, mint valaha. A fohász is személytelen. Csak az alany van benne, aki mondja a kérés az Úr felé és az igény, hogy fogják fel! Tanuljuk meg! Hátha Valaki közbelép!