Európa majdnem utolsó diktatúrája ellen a belorusz nagykövetség előtt 2006-ban tüntető fiatal szabadságharcosok paroláznak Lukasenkával, a tibeti autonómiáért kiálló politikusok tuszkolják rendőrautóba kései harcostársaikat a kínai miniszterelnök budapesti látogatásakor, az oroszokat félkézzel kiebrudaló idoljaink meg egyenesen a közép-ázsiai demokráciák nagy családjába szeretnének bekerülni. Az idők változnak, az emberek alig.

2008-ban a szociális népszavazás még a legerősebb fegyver volt a posztkommunisták ellen, hogy később az intézményt a legrafináltabb eszközökkel lehetetlenítsék el. Valahogy mindig úgy alakult, hogy a népszavazásra feltett kérdés nem volt egyértelmű, nem tartozott a parlament hatáskörébe, bele-beleütközött a rugalmasan változó alkotmányba és ha még ez sem használt, jöttek a jogászprofesszorrá avanzsáló herceghalmi háztartásbeliek, akik néhány perccel a határidő előtt jogilag kifogástalan fellebbezéseket nyújtottak be. És igen, később megérkeztek a kisportolt ifjak is, akik – ahogy a mondás tartja, szívességből és némi készpénzért – felismerték magukban az elkötelezett demokratát.

Hanem a 2014 és 2019 között lezajló népszavazást nem szervezte egyetlen ember sem. Még csak a pártatlanságáról híres Nemzeti Választási Bizottság jóváhagyása sem kellett, az ugyanis a színházi pénztárakban és jegyügynökségi oldalakon zajlott, meglehetősen egyértelmű eredménnyel: a Nemzeti Színház jegybevétele Vidnyánszky Attila főigazgatósága alatt az előző öt év átlagának nagyjából a felére csökkent. Ma még nem tudjuk, tantárgy lesz-e az SZFE-n, pontosan hogyan kell megvalósítani a jegybevétel megfelezését, de ha lesz ilyen tantárgy, azt nyilván az alapítvány frissen megválasztott elnöke fogja tanítani. Ő igazoltan ért hozzá s talán ezt a kurzust nem fogja a felénél otthagyni.

Feltételezhetően évek szívós munkája fekszik abban, hogy a Nemzeti Színház bevételeiben mindössze négy százalék körüli az eladott jegyek aránya. A többit regényes jogcímeken az adófizetők fizetik, még ha nem is tudnak róla. Ha erről az oldalról nézzük a dolgot, a nézők ma már annyira marginális szerepet töltenek be a színház életében, hogy egyes szerepekben akár az EMMI vagy az Információs és Technológiai Minisztérium vezető munkatársai is feltűnhetnének. Elvégre a dramaturgiát már régen ők adják.

Hogy a magyar színházi élet újdonsült kancellárja másik nyolc állásában hogyan muzsikál, még eldöntetlen, de hogy színházigazgatóként megbukott, az befejezett tény. Tudható, a világ minden országa dotálja saját nemzeti színházát, sosem várja el tőle, hogy felvegye a versenyt a sikerdarabokat játszó műhelyekkel, de hogy a jegypénztárak mindössze a bevétel négy százalékát adják, az még a keleti minicsászárságokban is párját ritkító eredmény.

Bármennyire is megdöbbentő, színházi élet Magyarországon a 2010-es új államalapítás előtt is létezett, és néhány rövid időszakot leszámítva mindig is a saját törvényeinek engedelmeskedett. A háttérhatalmak, sőt még az 1975-ös pártkongresszus is igen mérsékelt befolyást gyakorol a színházszerető közönség ízlésvilágára. Ami pedig a bagázsnak nevezett nyugat-európai kollégák reakcióit illeti, ők talán hallottak egyet s mást a 13.században feltalált egyetemi autonómiáról, melyet az akkori feudalizmus is respektált. A művészi szabadságot pedig még a Valois-k és a Bourbonok is becsben tartották, pedig liberális demokrácia nevű szóösszetételről még csak nem is hallottak.

A magyar értelmiség mindig is hitte, hogy az ár elől elrejtőzhet a magánélet és a művészet kis szigetecskéin. De ha a megmaradt zátonyokon is bevezetik a kötelező sorozást, az elől már nem fog tudni kitérni.