h i r d e t é s


Nincs remény!

Olvasási idő
11perc
Eddig olvastam

Nincs remény!

2018. március 18. - 08:52

 

Vázlat a magyar nemzeti gyűlöletközösség elmúlt száz évéről

A XX. században három rendszerváltás volt Magyarországon: az első és a második világháborút követően, valamint a kommunista világrendszer összeomlása után. Száz év távlatából a közöttük fönnálló párhuzamok jól láthatók. Kezdjük azzal, hogy az ország mindhárom esetben egy bukott világrendszer tagjaként, a korábbi ellenségek előtt kapitulálva, azok akaratának és föltételeinek engedelmeskedve kényszerül újrakezdeni az életet – mégpedig rendkívüli veszteségeket és áldozatokat követően. A kapitulációk következtében megszakad az a folyamatosság, amely az előző korszakokban elkezdődött. Így strukturálisan meghatározott, hogy előbb-utóbb politikai és irányítási tapasztalattal nem rendelkező, parvenu elitek ragadják magukhoz a hatalmat, olykor kifejezetten a csőcselékre támaszkodva. Egyik esetben sincs szerves tömegbázissal rendelkező, belülről kezdeményezett forradalom.

A Horthy-rendszer konszolidáció­ját követően egy ideig a tradicionális magyar nemzeti arisztokrácia képviselői foglalják el a domináns politikai pozíciókat (gondoljunk csak Teleki Pálra vagy Bethlen Istvánra!). Ugyanakkor szimptomatikus, hogy a harmincas évektől az arisztokraták (akik között jelentős az angolbarátok aránya) már többnyire a korlátozott hatalmi jogosítványokkal bíró felsőházba szorulnak vissza, és onnan próbálják bátortalanul opponálni a szélsőjobb akcióit. Gömbös egy jórészt német fölmenőkkel rendelkező, Tolna megyei evangélikus tanító fia, Szálasi pedig egy örmény–szlovák–ruszin hátterű szegény kassai tisztviselőcsalád gyermeke. Az ötvenes évek káderpolitikájának jellemzője, hogy a korábbi elitek tagjait ellehetetlenítik (legyen szó arisztokratákról, zsidó polgárokról vagy kuláknak minősített gazdákról), és iskolázatlan munkás- és népi káderekkel töltik föl a monolitikus rendszer hatalmi pozícióit. A két háború közötti és az 1990 utáni periódus közös abban, hogy a kezdeti nemzeti-konzervatív politikai osztályok által irányított rendszer fokozatosan tolódik el jobboldali nacionalista-populista irányba – a Teleki-kormánytól a Szálasi-kormány, illetve az Antall-kormánytól az Orbán-kormány felé; a középső periódusban ez fordítva történik: a rendszer a kezdeti szélsőségesen baloldali Rákosi-diktatúrából egy konszolidáltabb állapot felé mozdul el.

A kommunizmus összeomlását követően az Antall-kormánnyal a kommunizmus évtizedeiben „alámerült”, két rendszerrel korábbi keresztény, konzervatív, européer uralkodó osztály középjobb képviselői kerülnek hatalomra (akik korábban túlnyomórészt a nyilasok angolbarát irányultságú ellenzékét képezték), és a kommunista reformelittel és az urbánus értelmiséggel konfrontálódnak az uralmi pozíciókért. Mindazonáltal a kilencvenes évek magyar politikai elitjének meghatározó csoportjaiban közös az, hogy autentikus és szerves társadalmi beágyazottsággal rendelkeznek: egyrészt a tradicionális keresztény-nemzeti közép- és alsó középosztályokat (MDF), másrészt a Kádár-rendszer munkás- és kispolgári létbe fölemelkedett tömegeit (MSZP), harmadrészt pedig a nyugati orientáltságú, főleg budapesti, polgári értelmiséget (SZDSZ) képviselik. Antall József, Horn Gyula és Pető Iván eme beágyazottságok s beállítódások autentikus megtestesítője.

E pártokkal szemben a Fidesz hangadó fiataljai túlnyomórészt a kádári kistelepülések, kisvárosok, kisegzisztenciák, kispolgárok, kiskertek és szocialista kisvállalkozások szürke világának és szürke gazdaságának önálló történeti kultúrát nélkülöző, átmeneti miliőjéből érkeznek. Se nem polgárok, se nem parasztok, se nem munkások; nem is városiak, nem is falusiak, és a vallásosság szele sem igen érintette meg őket. A seholból jönnek. Ezek a „Sturm und Drang”-lendületű, ambiciózus politikusok fiatal korukban képesek progresszív, érték­elkötelezett és radikális utópiákat megfogalmazni. A hatalom mámora azonban megbabonázza őket: beágyazott kulturális és diszpozicionális mintázatok híján nem állnak rendelkezésükre belső morális fékek, kényszerek és ellensúlyok, amelyek alapján a külső intézményi fékeket, kényszereket és ellensúlyokat is kiépíthetnék. Ez az új elit nem rendelkezik sem az arisztokrácia becsületkánonjával, sem a polgári középosztály erénykánonjával, sem az alsó osztályok nélkülözésen edződött, fegyelmezett munkakánonjával. A két háború közötti arisztokrata elit becsületkánonja alapján a hazugság megengedhetetlen, és az árulás morális dilemmája szélsőséges esetben öngyilkossággal oldható föl – gondoljunk csak Teleki Pálra! Ezzel szemben a Fidesz-vezetőknek nincsenek erkölcsi skrupulusaik; politikájuk cinikus hatalomtechnológiai, retorikai és politikaimarketing-ismereteken alapul. A lelkiismeret számukra a gyengeség indikátora. Eme arrogánsan parvenu és amorális hatalmi szellem nevében mondhatja azt a magyar miniszterelnök a menekültváltságot illetően, hogy amikor „az emberek biztonságáról” van szó, akkor a „humanitárius blablát figyelmen kívül hagyhatjuk”.

Mindhárom esetben – kísértetiesen újratermelve az évszázados mintákat – egy „barokkosan” körülményes, autoriter hajlandóságú állami apparátus épül ki, mégpedig a mindenkori domináns párt(ok) fennhatósága alá rendelve. A hatalmi elitek – a korábbi korszakok reformuralkodóihoz hasonlóan – fölülről kívánják átalakítani a társadalmat, és a kulcspozíciókat nem a szakértői tudás, hanem a mindenkori hatalmi elit iránti hűség alapján osztják el. Irracionálisan földuzzasztott, neokorporatív állami elitek jönnek létre, ahol az urambátyám protekcionizmus túlburjánzó, túlbürokratizált hivatali apparátusokkal párosul. A „packázó” állam autoritásként viszonyul a néphez: a bizalmatlan hivatal büntet, utasít, kötelez, fölszólít, és tetszése szerint változtatja a jogszabályokat. Nagy az esélye, hogy a települések élén hatalmukkal visszaélő jegyzők, tanácselnökök és polgármesterek pöffeszkednek; hogy a csendőr tegezi a napszámost, a rendőr a fiatalokat tetszése szerint igazoltatja, a polgármester pedig megvonja a közmunka lehetőségét a helyi renitensektől.

A fönti sajátosságok viszonylag jól ismertek. Ugyanakkor talán kevésbé köztudott, hogy Magyarországon mindhárom periódusban egy maszkulin politikai kultúra kristályosodik ki. E jelzős szerkezet első körben arra az evidenciára utal, hogy a hatalmi pozíciókat szinte kizárólag férfiak töltik be. Nőket legföljebb kivételt erősítő szabályként találunk a politikai elitben, és ha esetleg jelen vannak is, befolyásuk elenyésző. (Megjegyzendő, hogy a politikai erőteret a huszadik század végéig a nyugati világ túlnyomó részén a férfiak uralják, e tekintetben tehát az ország nemigen tér el a főcsapás irányától. A XXI. századi Európai Unióban azonban Magyarország már jelentősen különbözik a többségtől, hiszen, Máltát leszámítva, nálunk a legalacsonyabb a nők aránya a miniszterek és a parlamenti képviselők között. Mindez különösen szembeszökő mértéket ölt 2010 után.)

E biológiai meghatározottságnál azonban sokkal fontosabb, hogy az elmúlt száz év magyarországi hatalmi elitjét szinte kizárólag olyan férfiak alkotják, akik a politikát férfias beállítódások alapján művelik. A túlcsorduló állam lényegében patriarchális állam, amelyben az ellentmondást nem tűrő atyai uralom érvényesül. Az állam és a politikai elit kvázi vazallusi hűséget vár el az alattvalóként kezelt állampolgároktól. Amikor úgy fogalmazunk, hogy az állam „packázik”, vagyis nem szolgáltat, hanem hatóságként jár el, és az állampolgárokat nem partnerként, hanem alattvalóként kezeli, akkor ennek az autoriter modellnek a lényegét ragadjuk meg. A hatalmi elit „urambátyám” és „kéz kezet mos” világa tulajdonképpen a patriarchális alapú nagycsaládi viszonyokat a politika világába átemelő férfikötődések logikája alapján szerveződik, hasonlóan a mindennapi élet és a szakmai szférák egyéb maszkulin intézményeihez: a kocsmákhoz, a kaszinókhoz, a főorvosi konzíliumokhoz, a vállalati igazgatótanácsokhoz vagy a Magyar Tudományos Akadémiához.

Ha ennek a maszkulin politikai kultúrának a lényegét kívánjuk megragadni, úgy fogalmazhatunk, hogy a hatalmi elit tagjainak cselekedeteit mindhárom periódusban – Pierre Bourdieu-vel szólva – a libido dominandi késztetései határozzák meg: a domináns pozíciójú férfiak jórészt arra vannak hajlamosítva, hogy életük különböző területein harcoljanak, vagyis olyan tevékenységeket végezzenek, amelyeknek határeseti formája a háború. A magyar politikusok túlnyomó többsége tényleges és szimbolikus háborúkat vív – külső és belső ellenségekkel egyaránt. A harci retorikák alapján létrehozott ellenidentifikációk megágyaznak a gyűlöletnek: mindhárom korszakban egy központi gyűlöletideológia köré szervezett ellenségképen alapul a rendszerek legitimációja. Nem egy jövőre irányuló pozitív utópia, hanem egy érzületileg motivált, bosszút, törlesztést tételező, negatív narratíva áll a középpontban, amelyet a múlt határoz meg, hiszen a gyűlölet jó eséllyel az előző rendszer (vélt) képviselőire irányul. Pontosabban: létezik valamilyen utópikus jövőkép, mely a múlt sérelmei által motivált jelenbéli ellenségképek jövőbe projektált inverze, legyen szó akár a magyar nemzeti nagyság és függetlenség visszaszerzéséről (mint a Horthy- és az Orbán-rezsimben), akár a szocialista internacionalizmus víziójáról (mint a Kádár-rezsimben).

A Trianon-sokk által megbabonázott Horthy-rendszerben a gyűlölet tárgya először a külső ellenségekre (mindenekelőtt a szomszéd nemzetekre) irányul, majd következik a belső ellenség: a zsidó. A kommunista periódusban hidegháború folyik, melyben a Nyugat és a kizsákmányolók lesznek a fő ellenségek, illetve ezek hazai képviselői: a gazdag parasztok, a keresztény és zsidó középosztály polgárai és az amúgy már hatalmukat vesztett arisztokraták. A szovjet birodalom összeomlását követően a kommunisták és a szocialisták lesznek a fő bűnbakok, hogy aztán egy emberöltő után – kísértetiesen ismételve a történelmet – újra megjelenjen a zsidó, majd a „migráns”. Emellett az összes korszakban itt vannak saját underclassunk tagjai, a cigányok, akik szinte végtelen felületet biztosítanak a kirekesztőleges projekciók számára. Ily módon a magyar nemzet mindhárom korszakban olyan gyűlöletközösséggé válik, amelyet a közös nyelv használata mellett a negatív érzületek zsigerileg átélt közössége kovácsol egységbe.

Az ellenségkép az első két korszakban megegyezik az aktuális szövetségi rendszerbe tartozó országokéval (Németországéval, majd a Szovjetunióéval), vagyis mentségként esetleg fölhozható, hogy e konstrukciók külső kényszer hatására (is) születnek. Ugyanakkor a XXI. század második évtizedében kialakított ellenségkép sajátossága, hogy immár nincs külső kényszer; a magyar hatalmi elit saját kezdeményezésből, önző hatalomtechnikai megfontolások alapján tartja fönn a kvázi háborús állapotokat. Az Orbán-rendszer egy civilizatorikus és egy kvázi függetlenségi háborút generál. Ezeknek újdonsága a korábbiakhoz képest, hogy a célcsoportok lényegében retorikai fikciók; a politikai elit a saját világrendszere ellen folytatja a függetlenségi háborút („állítsuk meg Brüsszelt”), miközben élvezi a világrendszerhez tartozás (vagyis az uniós támogatások) valamennyi előnyét. A civilizatorikus háború is fikció, hiszen Magyarországon alig vannak menekültek, ám a párját ritkítóan intenzív, cinikus és gonosz kormánypropaganda képes elérni, hogy az állampolgárokat mégis félelem és gyűlölet járja át velük kapcsolatban. Ez a kampány képes újjáéleszteni a nyilas korszak legborzalmasabb reflexeit is, midőn Soros György (és ezáltal a zsidók, a kapitalisták, a Nyugat, illetve ezek hazai bérencei, mindenekelőtt a „civilek”) ellen hergeli az erre fogékony közvéleményt – ijesztő hatékonysággal.

E maszkulin világképen alapuló szimbolikus vagy tényleges háborús szellemiség és közérzet része az a meghökkentő hasonlóság is, amely a három korszak hatalmi elitjeinek sportpolitikáját jellemzi. E politika lényege, hogy az állam kisajátítja a társadalmi dinamika szimbolikus túl­invesztícióiból származó, sporttudásban fölhalmozott tőkét, és saját hatalmát igyekszik általa legitimálni. A hivatalos állami diskurzusban a sportok a magyar nemzeti kiválóság hordozóiként tűnnek föl, és azt a célt szolgálják, hogy hozzájáruljanak az öndicsőítő nemzeti mitológiák, valamint egy kvázi hazafias kiváltság- és felsőbbrendűségi tudat megteremtéséhez. A kisebbségi komplexussal áthatott, sérelmi politikára építő hatalmi elitek jellegzetesen férfiközpontú stratégiái ezek: e tekintetben Magyarország hasonlít a többi, saját különlegességére büszke, ugyanakkor kicsi és félperiférikus nemzethez, melyeknek társadalom-lélektani értelemben van mit ellensúlyozniuk. Vagyis jó esélye van a pávaeffektus érvényesülésének, melynek szellemében a politikai elit a valóságosnál többnek, nagyobbnak, kiválóbbnak, díszesebbnek kívánja föltüntetni a nemzeti közösséget.

A sportsikerek a huszadik század elején még szervesen kapcsolódnak egyes társadalmi csoportok stratégiái­hoz. Ennek gyönyörű példája – Karády Viktor fogalmával élve – a zsidók és a németek között zajló „asszimilációs versenyfutás”, melynek pontos indikátora a túlnyomórészt zsidó sportolókat tömörítő MTK és a zömmel németek által létrehozott Fradi közötti versengés (megjegyzendő, hogy a közhiedelemmel ellentétben az MTK-ban is találhatók nem zsidók, miképpen a Fradiban is vannak zsidók!). A huszadik század elején például a magyar futballválogatott túlnyomórészt e két csapat játékosaiból áll; mi több, az is előfordul, hogy egy-egy osztrákok elleni „örökrangadón” a magyar nemzeti tizenegyben csupa zsidó játékos focizik, miközben a mérkőzést a korabeli sportsajtó „kuruc–labanc” szimbolikus háborúként tálalja.

A két világháború közötti Magyarországon Klebelsberg Kuno így foglalja össze a rendszer sportpolitikájának lényegét: „Gondoskodnunk kell arról, hogy azt a testedző munkát, amelyet korábban az egész férfi népességgel a hadsereg végzett, most a magyar sport végezze el. Abban a különleges helyzetben tehát, amelybe Trianon következtében kerültünk, a sportnak még fokozottabb a jelentősége” (Nemzeti Sport, 1928. december 24.). A sportsikerek kiemelten fontosak a kommunista politikusok számára is, hiszen a sportoló az egész nemzettel (sőt, a „szocialista világrendszerrel”) kapcsolatos szimbolikus jelentéstartalmak hordozója. E sikerek révén a kommunista rezsimek több legyet üthetnek egy csapásra: miközben befelé, saját állampolgáraik számára pozitív identifikációs mintákat kínálhatnak, és a sportolói karriert csábító és reálisnak tűnő mobilitási alternatívaként megjelenítve a politikai rendszer kellő flexibilitását igazolhatják, kifelé a „szocialista világrendszer kapitalista világrendszer fölötti felsőbbrendűsége” elvének érvényességét szemléltethetik. Napjaink ezermilliárdos nagyságrendű sportpolitikája a mega­lomán vezér stadionépítési lázával, a megakorrupció lehetőségét biztosító sportberuházásokkal és tao-rendszerrel, a nemzetközi sportesemények szervezésére fordított százmilliárdokkal, valamint az iskolai testnevelés fokozódó militarizálásával – ijesztő összhangban áll a fönti évszázados trendekkel.

Nincs remény.

 

Szerző: Hadas Miklós / Élet és Irodalom - LXII. évfolyam, 6. szám, 2018. február 9.

Címkék: 

 

h i r d e t é s

betöltés..