A március 15-i ellenzéki tüntetések során előálltak egy 19 pontból álló népszavazási kezdeményezéssel, ami önmagában kitűnő adalék annak megértéséhez, hogy a kormánypártok népszerűségvesztése ellenére az ellenzék támogatottsága miért nem nő.

Ebben az esetben a politikai ráció minimálisan sem vezérelte az ötletgazdákat. írja a lap

Az ellenzéki 444.hu érzékelte is a problémát, „népszavazás-cunamiról” írt, és az irracionalitást a maga módján, bulvárkörítésben tálalta: „19 kérdést borítanának a nép nyakába 15 témakörben. Nooooormális???!!”. A hülyeségre utaló záró kifejezés a L’art pour l’art Társulat népszerű karakterének, Besenyő Pista bácsinak a gegjére utal, amivel azonban megragadható és kifejezhető az ellenzéki médiának az ellenzéki mozgalmak és pártok politikai impotenciájában játszott szerepe is. Az itt hivatkozott portál például jellemzően irracionális módját választotta ellenzéki olvasóinak orientálására, amikor úgy tudósított, hogy „riportereink leginkább fizetett iskolásokkal és szélsőségesnek tűnő kopaszokkal találkoztak” a központi ünnepségről – ami nonszensz.

Egyáltalán nem állítom, hogy az ellenzéki médiában nem találhatók tényszerű hírek és tudósítások vagy figyelemre méltó vélemények, hanem azt mondom, hogy az ellenzéki médiát, amelynek a politikai ellenzék ki van szolgáltatva, jó ideje már a politikai bulvár uralja. Talán azért, mert a bulvárban látják az állampolgárok mozgósításához szükséges intellektuális és érzelmi fegyvert a választási győzelem vagy a kormánybuktatás eléréséhez.

Puzsér Róbert a Magyar Nemzet március 14-i mellékletében a (nem politikai) bulvár lényegét abban látja, hogy egyfajta új cenzúra, amely folyamatosan szorítja le a befogadás küszöbét, elmossa a hazugság és az igazság közti határt, ezért nem is lehet cáfolni, végső soron pedig emberi pszichéket szigetel el az értelemtől. Magam azért beszélek politikai bulvárról, mert a média politikai felületein, és különösen a politikai médiában is hasonló jelenségek figyelhetők meg. Nyilvánvaló, hogy bel- és külpolitikai kérdésekben kormányoldalnak és ellenzéknek egyaránt meglehet a maga érvényes, ámde a másikkal értelemszerűen ütköző álláspontja, legyen szó paksi beruházásról, keleti nyitásról, IMF-hitelről, korrupcióról vagy az egészségügy rendbetételéről.

Az is rendjénvaló, hogy a felek egy-egy témáról a maguk álláspontját leegyszerűsítve kénytelenek előadni. Az azonban már az értelemromboló politikai bulvár kategóriájába tartozik, ha például kivétel nélkül mindenkinek mindenben igaza van külföldön, akivel a kormány konfliktusba keveredik, és a sajtó ezeket a konfliktusokat úgy kommunikálja, hogy hány pofont vagy tockost kapott a kormány. Márpedig öt éve a pofon és a tockos szinte politikaelméleti alapfogalommá nőtte ki magát. A pofon és a tockos fogalmával írják le és értelmezik a konfliktusokat, amiket primitív módon úgy is ábrázolnak, hogy lényegük nem más, mint valami szociáldarwinista pofonosztogatás: a nagyok és erősek verik a kisebbeket és gyengéket, mert az ököljog szabályai szerint ehhez nekik joguk van. A műfaj netovábbja Angela Merkel látogatása volt, ami után valóságos számháború robbant ki arról, hogy Merkel hány pofont osztott ki Orbán Viktornak, és lassított felvétellel még ki is centizték a német kancellár mimikáját, amikor a magyar kormányfő megvédte álláspontját az illiberális demokráciáról.

Puzsérnak igaza van, a bulvárt nem lehet cáfolni. Érzékeltetésül menjünk hát le kutyába, azaz bulvárba, és megfellebbezhetetlen stílusban fantáziáljunk arról, hogy hány pofont osztott ki még Angela Merkel!

Kapott három sallert az ellenzék: nem fosztotta meg hivatalától a magyar kormányfőt, ami pedig az EU-ban mi sem természetesebb megoldása a kormányközi konfliktusoknak; tüntetőleg nem találkozott ellenzéki pártvezérekkel, és azért nem Szegeden vette át díszdoktori címét a Szegedi Egyetemtől, mert ott szocialista polgármester van. Kaptak egy taslit a romák is: a roma holokauszt és a németek abban játszott szerepe ellenére csak a zsidókkal tárgyalt, velük nem. A zsidóknak is jutott a maflásból: szóba sem hozta, hogy Orbán történelemhamisító és holokauszttagadó emlékművet építtetett. Végül pedig miden jó érzésű magyar állampolgáron csattant Merkel nyaklevese: utóbb ugyanis azt kell mondanunk, hogy le is paktált az ördöggel, mert csak ennek tudható be, hogy azzal támogatta Orbán rasszista és xenofób bevándorláspolitikáját, hogy német rendőröket küldött a Keleti pályaudvarra a Németországba igyekvő illegális bevándorlók feltartóztatására.

Mivel Merkel nemrég világosan leszögezte, hogy a multikultinak vége Németországban, képzeljük el azt is, hogy a német kancellár Fodor Gábor liberális miniszterelnökhöz látogat, akit egy bátor újságíró megkérdez, hogy mi a véleménye a multikulti végéről, és Fodor, a multikulti elkötelezett híve felvilágosítja a közönséget, hogy a liberális demokráciától elválaszthatatlan a multikulturalizmus. Ráadásul Ukrajnát illetően Fodor az amerikai héják álláspontját osztotta volna: ukránok felfegyverzése és katonai csapás az oroszokra, szemben a Merkel-féle galambok békepolitikájával. Miről tudósított volna a német sajtó? Arról, hogy a liberális miniszterelnök hány tockost osztott ki a konzervatív német kancellárnak? És premier plánban mutatták volna, hogy Fodor Gábor arcbőre fakóvá és szürkévé válik, a felhám felrepedezik és a verejtékmirigyek működni kezdenek?

Az értelemrombolást abban látom, hogy ellenzéki polgártársaink közül sokan tényleg elhitték a Népszava nyomán, hogy Merkel azért jött, hogy selyemzsinórt adjon Orbánnak, és ezért hiszik is, hogy ez a politikai technika magától értetődően része az européer és demokratikus politikacsinálásnak az Európai Unióban. A politikai bulvár miatt csak azt látják, mert azt láttatják velük, hogy Berlin és Varsó pofont ad Orbánnak, de semmit nem érzékelnek a német és a lengyel külpolitikai pozíciók különbségéből, így aztán bénultan is fogadták a hírt, hogy Matteo Renzi baloldali olasz miniszterelnök úgy látogatta meg Putyint, hogy senki nem osztott ki neki ezért egyetlen tockost sem. Csak a politikai bulvár eme közegében mondhatta magabiztosan Mesterházy Attila, hogy Orbán egyre keletebbre, míg Merkel egyre nyugatabbra tart. Mert hát Németországtól nyugatra van rögtön Nagy-Britannia, ahol David Cameron konzervatív miniszterelnök a lehető legkomolyabban helyezte kilátásba, hogy országa kilép az EU-ból.

Vajon mit tudhatnak a magyar politikai bulvár ellenzéki fogyasztói az EU és Brüsszel legitim kritizálásáról? A brit kormányról is azt gondolják, hogy Európa-ellenes? Azt, hogy Cameron keletre tolja országát? És az EU-párti ellenzékiek ott is csak azt számolják, hogy Cameron hány tockost kap külföldről?

Az ész bulvárpolitikai trónfosztása Vlagyimir Putyin látogatása során ment végleg végbe. Az orosz elnök először megkoszorúzta a Hősök terén a Hősök emlékkövét, majd a Fiumei úti sírkertben a II. világháborúban elesett szovjet katonák emlékművét. Már a koszorúzás előtt tudott volt, például az Index jóvoltából, hogy a sírkert szovjet katonai parcellájában olyan emlékművek is vannak, amelyek feliratai 1956-os ellenforradalomról szólnak, ámde Putyin nem ezek, hanem a világháborús emlékmű előtt teszi tiszteletét. Ehhez képest a koszorúzás után a „demokratikus ellenzék” és az ellenzéki média a tényekkel teljesen ellentétes bulvárpolitikai hecckampányt folytatott amiatt, hogy Putyin az ’56-ban elesett szovjet katonák emléke előtt tisztelgett. Nem volt egyetlen józan paraszt sem, akinek esze diktálta volna a kérdést: miért? Miért is akarna Putyin ’56-os emlékművet koszorúzni?

Józan paraszti ésszel ugyanis könnyen belátható lett volna, hogy Putyinnak abszolút nem áll érdekében fejet hajtani az ’56-os forradalom leverése előtt, és abban fikarcnyi politikai ráció sem lett volna éppen a náci Németország feletti győzelem 70. évfordulóján. Ráadásul az orosz elnök gesztust is tett azzal, hogy nem a Szabadság téren akarta a „felszabadítást” hirdető szovjet emlékművet megkoszorúzni, és a Hősök terén olyan magyar hősök emléke előtt is fejet hajtott, akik 1849-ben vagy éppen 1956-ban harcoltak orosz (szovjet) katonák ellen a magyar szabadságért. A politikai bulvár tudatmódosító hatása azonban erősebbnek bizonyult a józan paraszti észnél.

A politikai bulvármédia tragikomikus szégyene, hogy végül volt, ahol utóbb megmoccant ész és értelem maradványa. A Kuruc.info és a Cink.hu munkatársa kiment a temetőbe, hogy megbizonyosodjon arról, Putyin orosz elnök végül is hol s melyik emlékműnél helyezte el valójában a koszorúját.

A szerző politológus

mno.hu (Fotó: MTI)