Mi a realitás?

Magyarország az elmúlt években kitartóan és szépen teljesítette a legtöbb NATO-kötelezettségét, legyen szó a balti államok feletti légtérellenőrzésről vagy a közel-keleti (arányos) katonai jelenlétről. Az ukrajnai kisebbségi törvény miatt Budapest és Kijev között kialakult feszültség kétségtelenül eljutott a NATO szintjére is, de ez önmagában még megoldható lenne. Ehhez jön a lebuktatott orosz fegyverkereskedők ügye, akiket a magyar hatóságok végül nem az Egyesült Államoknak adtak ki, holott az amerikaiak állítottak nekik csapdát Magyarországon és segítették a műveletet.

A legfrissebb vitás kérdés pedig az amerikai csapatok NATO-műveletekben való magyarországi mozgásának engedélyezése kapcsán merült fel, amit a magyar kormány a felajánlott formában nem szeretne jóváhagyni. 

Ám mivel a NATO-csapatok mozgása a NATO-tagországok területén kardinális kérdés, itt aligha van nagy mozgástér. Arról szól az ukrajnai konfliktus óta minden, hogy milyen gyorsan és milyen útvonalakon lehet a szövetség erejét a keleti végeken mobilizálni. Miután rájöttek, hogy még a hidak közül is sok alkalmatlan arra, hogy nehézpáncélosokat szállítsanak át rajtuk, így előretelepített katonai raktárak és telepek létrehozása mellett döntöttek. Ennek ellenére egy-egy kisebb térségbeli gyakorlatra is hónapokkal korábban el kell kezdeni szállítani az eszközöket.

Magyarország 1999-ben – népszavazás után – csatlakozott a NATO-hoz. A NATO legnagyobb állama kétségkívül az Egyesült Államok, amely nemzetbiztonsági dokumentumaiban Kínát és Oroszországot az euroatlanti közösség nemzetközi rendjét és dominanciáját veszélyeztető államoknak tekinti. 

Tehát a mi szövetségünk érdekeit sértik. 

A kérdés az, hogy egy NATO-tagország mit mérlegelhet a kínai vagy orosz érdekekkel kapcsolatban.

A rossz történelmi tapasztalatok fényében érthető az idősebb hazai politikusgeneráció averziója e téren. Magyarul, hogy az akkori nyugati szövetséges tábor – az 1956-ban nem szövetséges, hanem éppen ellenséges Magyarországot – az egyik népszerű budapesti narratíva szerint cserben hagyta. Ennél nyilván árnyaltabb a kép, 

mindenesetre 2019-ben leegyszerűsítésnek hat Ausztriára mint mintára hivatkozni: Bécs semleges maradt a II. világháború után, nem lett NATO-tag,

szemben a varsói szerződés közép-európai országaival. Hát igen: pont ennyivel vagyunk keletebbre Ausztriától.

Az is világos, hogy a kínai–amerikai szembenállásnak rengeteg gazdasági oka van, de emellett a kínaiak kőkemény állami érdekérvényesítést hajtanak végre az EU-tagállamokkal szemben is. Például az 5G-hálózatok építésén keresztül. Ahogy a hardware szintjén beépülnek a következő generációs kommunikációs struktúrába, amely kis idő múlva a mostani adatforgalom sokszorosát fogja szállítani, stratégiai fontosságú infrastruktúrák között is.

Persze azt is értjük, hogy a nagy NATO-tagállamok még pénzt is kereshetnek majd a kínai termékek piacról való kiszorításával, de mindez biztonságosabb geopolitikai környezetet teremt a kis- és közepes államoknak, mint például Magyarország vagy Szlovákia. Arról nem is szólva, hogy már középtávon munkahelyeket jelentene, ha elkezdjük a magunk IT-eszközeit gyártani Európán belül.

Orbán Viktor a kibontakozó vitában megerősítette, hogy Magyarország elkötelezett NATO-tagállam és az Egyesült Államok szövetségese. A valódi kérdés viszont az, hogy a kínai és orosz befolyásszerzéssel szemben valóban történik-e gyakorlati fellépés. Nem csupán politikai kommunikáció. Hiszen azt régóta tudjuk, hogy nem ugyanazt jelenti tenni valami ellen, mint szóban szembeszállni vele. Vagy csak csendben tenni ellene.

Szerző: Feledy Botond / ujszo.com