Vajon mi ösztönözte arra az országot nyolc éve módszeresen fosztogató Orbán Viktort, hogy a választási kampányhoz közeledve koldulni kezdjen híveitől és minden magyar állampolgártól. Nemcsak azoktól, akiket kamupályázatok nyomán kiutalt állami megrendelésekkel milliárdosokká tett, nemcsak azoktól, akiket trafikokkal, céges felügyelőbizottságokkal, önkormányzati lakásokkal és állami földekkel százmilliomosokká tett, és nem is csak azoktól, akiket politikai alapon képviselői vagy köztisztviselői állásokhoz juttatott, így emelve őket a magyar társadalom felső egy-két százalékába – hanem mindenkitől. Orbán Viktor koldul a kisnyugdíjastól, koldul az ápolónőtől, koldul a tanártól, koldul a vállalkozótól, azoktól a volt politikai elítéltektől is, akiket már 2013, április 25. napja előtt is a sorsukra hagyott – mindazoktól, akik zsebéből Orbán Viktor politikája nem kevés pénzt ránt ki. Miért koldul a magyaroktól az ország leggazdagabb embere és az általa vezetett maffiapárt? Hiszen végtelen mennyiségű pénz van a bankszámláikon, akár Magyarországon, akár Svájcban, akár a Seychelle-szigeteken.

*

A fentebb leírtak után azzal a követeléssel fordulunk a Magyarország kormányához és a törvényhozáshoz, hogy szüntessék meg a volt politikai foglyok kárpótlásánál alkalmazott különbségtételt.- Igazságtalannak tartjuk, hogy a jelenlegi kárpótlás különbséget tesz a volt pártállam politikai foglyai között, nem adva például nyugdíj-kiegészítést az 1963 után bebörtönzötteknek, ellentétben a korábban bebörtönzöttekkel.

Érthetetlennek és különösnek tartjuk azt is, hogy Magyarország miniszterelnöke és a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselői a számunkra elfogadhatatlan Alaptörvényébe építette be azt, hogy 2013. április 25. napja után „nem hozható törvény az életüktől és szabadságuktól 1956 és 1990 között törvénysértő módon megfosztott volt politikai elítéltek ügyében. Ez mindenképpen a kádári koncepció túlélését jelenti: ti. Azt, hogy „az 1963-as amnesztia után nem maradt politikai fogoly Magyarországon”.

A magyar törvényhozás több alkalommal tárgyalta a szovjet katonai megszállás idején a NATO-országok javára végzett hírszerzők, a „kémkedésért” elítéltek esetleges rehabilitálását – melyet egyébként minden volt szocialista, a szovjetek által megszállt országokban megtettek – de Magyarországon, a NATO tagállamában, a mai napig sem történt meg az „első NATO-katonák” rehabilitálása, a még életben lévő egykori politikai elítéltek sorsának rendezése.

Az egyenlőtlen elbírálás elvének hibájától eltekintve erkölcsileg tarthatatlan, hogy az új rendszerben éppen azon keveseket mellőzzék, akik mintegy a lakosság lelkiismereteként szabadságuk és egzisztenciájuk feláldozásával szálltak szembe a kádári kompromisszummal. Ez a jelen és a jövő generációinak talán nem a legjobb morális lecke, mint ahogy az sem, hogy a mellőzést eldöntők között prominensen szerepelnek azok, akik életútja nem elhanyagolható szakaszai e kompromisszumok különböző mértékű támogatásával telt el.
Ha egyáltalán lehet különbséget tenni az 1963 után és a korábban elítélt politikai foglyok között, akkor azt bátran leírhatjuk, hogy 1963 után „ártatlanul” gyakorlatilag nemigen került börtönbe senki: az 1963 és 1989 között börtönbe került politikai foglyok tudatosan léptek fel a „barakk” kényelme és a kompromisszum „bölcsessége” ellen. Nem mártírok, hanem nemzeti ellenállók voltak.

E tettükért a nemzet mostani vezetőinek és törvényhozóinak nem a negatív megkülönböztetéssel kellene válaszolniuk az új rendszer fennállásának immár harmincadik esztendejében. - Ha ezt tennék, többekben ébredhetne fel az érzés, hogy a kádárizmus „aranykorszakában” börtönbe zártakat jogosan ítélték el lázadásukért. Másoknak pedig úgy tűnhet, a rendszerváltozás olyan folyamat, amelynek befejezéséig még hosszú út áll előttünk.
Az egykori politikai foglyok és az 1990 előtt politikai perekben kivégzett bajtársaink nevében is:

Budapest, 2019. január 6. napján

Szemenyei-Kiss Tamás
Rimner Gábor
Gyarmati László
Balázs Pál
Hornyik Tibor
Siklósi Attila
Tamás János
Szügyi István
Kollár Erzsébet