Jó néhány nyugat-európai ország a kelet-közép-európai tagállamokból származó,

alacsony bérért is munkába álló, keresztény, fehér fiatalokat keresi, azokat, akik szeretnek és tudnak is dolgozni.

Akik külföldön dolgoznak, óriási áldozatokat hoznak.

Kint drágább a megélhetés, ezért csak akkor tudnak megtakarítani, ha önmagukat kizsákmányolják. Rosszabb körülmények között élnek,

csökkentik a kikapcsolódásra, szórakozásra fordított pénzt, időt, ráadásul mindezt a családjuktól, barátaiktól távol, ismeretlen környezetben teszik.

Lehet, hogy idehaza nem lehet annyit keresni, mint Nyugaton, de ha tovább tudjuk javítani az életkörülményeket, már nem éri meg vendégmunkássá válni. Magyarországon kevesebb ugyan a fizetés, de mégis jobb az élet, mint ha Nyugaton lennél rabszolga. (Lázár János – Világgazdaság interjú, 2017. április 18)

Nem lehet és nem is érdemes a feltámadás keresztény ünnepének ideje alatt becsókolt alkoholt tartamazó italok számlájára írni a fenti sorokat, hiszen a miniszterelnökséget (így, kicsivel) vezető miniszter köztudottan nem fogyaszt ilyen tudatmódosító szereket.

Kizárólag politikai pecsenyesütögetés, illetve önmarketingelés céljából vetemedik ilyesmire, midőn a kormány mindennapi patriotizmusának ékes bizonyítékaként külföldi sörmanufaktúrákat ment meg a kizsákmányoló idegen multik karmai közül.

Ez itt fent a kalandvágyból kitántorgás egy másik olvasata, amely énszerénységem szerint jóval túlmutat azokon a vércinikus, ravasz, sunyi, mindent meg- és kimagyarázó állításokon, amelyeket a nemzet aluliskolázott disznószerelőjének érdekeltségébe tartozó Világgazdaságban – interjú címen – Lázár összehordott.

Annál, hogy a kormány természetesen felelősen és hűségesen kezeli az adófizetők pénzét és soha nem tenne olyat, hogy két kézzel szórja azt. Szerintem sem egyébként. Kamionszámra talicskázza. Ez pedig nem ugyanaz.

Időszerűnek tűnik kontextusba helyezni Lázár rezzenéstelen arcú arroganciáját.

Javaslom, hogy emlékezzünk vissza a tévedhetetlen miniszterelnök – már szintén a történelmi múlt homályába burkolózó – állításaira

 Szépen kirajzolódik a legnemzetibb kormány ellentmondásokkal súlyosan terhelt hozzáállása azokhoz a magyarokhoz (zömében fiatalok), akiket nem sikerült itthon tartaniuk:

… öt-hat év múlva nagy tömegben jönnek majd vissza Magyarországra azok a fiatalok, akik korábban külföldre mentek pénzt keresni, vagy kalandvágyból.

Nekik fogadóállomásokat kell kiépíteni; jó munkahelyeket, és jó iskolákat. Fel fognak értékelődni a közép-európai egyetemek. Debrecenben már most is 4000 külföldi diák tanul.

Ha jól alakítjuk át a felsőoktatási rendszerünket, akkor fogadóállomásai leszünk az elfogadható áron tanulni akaró tehetséges nyugatiaknak.

(Orbán Viktor, 2012. július)

Eltelt két év, 2014-ben már nem az elmúlt nyolc év utáni hazatérés volt a téma, hanem a természetes kalandvágy, amiért hálásnak kell lennünk: a kivándorolt fiatalok „semmi rosszat nem tesznek a hazájukkal”, ráadásul egy év alatt több mint kétmilliárd eurónyi összeget utaltak haza.

Köszönetet kell mondanunk nekik, amiért nem a munkanélküli-segélyt választották itthon, hanem fogták magukat, nagyon nehéz körülmények között, idegenben vállalták a versenyt.

És végül: a fiatalokat nem lehet visszatartani, és nem is kell. Akiben van elég bátorság, az hadd menjen, ebben támogatni kell, láthassa a világot. (Orbán Viktor, 2016)

Úgy nézem, hogy 2012 óta lassan eltelik az a bizonyos 5-6 év, de a trend nem fordult meg.

A kivándoroltak nem akarnak tömegesen hazatelepülni, viszont minden hazacsábító, dilettáns kormányzati program csúfosan megbukott. A felsőoktatási rendszer átalakítása olyan sikerrel járt, hogy most már Közép-Európa (egyik) legsikeresebb egyetemét is a beszántás fenyegeti, már nem fontosak a fogadóállomások, a jó iskolák, a munkaalapú agyrémre hivatkozva döngölik a földbe az oktatási rendszert.

Tokkal és vonóval. Ha ez mind nem volna elég, a még ki nem tántorgott, kalandvágyból itthon maradt, elégedetlen fiatalokat már nyíltan provokátoroknak nevezi az ország első embere és viszkető tenyereket vizionál velük összefüggésben.

Erre az egész arcpirító káoszra tevődik rá a lázári szentencia

A külföldi munkát vállalók rabszolgának mennek Nyugatra, pedig itthon sokkal jobban élhetnének. Eme véresen aljas kijelentéshez képest egy vödör jeges víz is testet-lelket simogató, vidám kaland lenne, azt hiszem.

Nem emlékszem, hogy kormány (és félreértés ne essék, az elmúlt hét év előtti elmúlt nyolc év alatt is szép számmal tántorogtak ki a magyarok külföldre egy jobb élet reményében) ilyen mértékű pofátlan, undorító és végtelenül aljas módon próbálta volna a saját felelősségét nem létezőnek tekinteni ebben a kérdésben.

Abban tudniillik, hogy több százezer magyar kényszerűségből és nem felhőtlen jókedvében kezd új életet valahol máshol.

Azon túl, hogy én nem mertem volna sem most, sem három éve ilyen szemtelenül fogalmazni – amennyiben a kalandvágy egyáltalán nem szinonimája az egészséges tapasztalatszerzésnak, vagy önként vállalt megmérettetésnek valahol máshol -, Lázár még az orbáni cinizmusra is rátett egy lapáttal.

Egy olyan országban, amely versenyképességét már csak abban képes mérni, hogy Európa legbiztonságosabb sarkának nevezi magát (nem azért, mert valóban az, hanem mert a Nyugat-Európát fenyegető veszélyekkel – a propaganda hazugságaivel ellentétben – nem kell szembenéznie), amely az elmúlt években minden, nem a pártszékházban hamisított statisztika szerint gazdaságilag leküzdötte magát a magma alá, amelynek miniszterelnöke nem tekinti mércének az uniós béreket, ott egy évvel a választások előtt, nemigen lehet mást tenni, mint rablómesékkel kibújni a totális kudarc és felelősség alól.

Mostmár nem a munkanélküli segélyes beismerő vallomások ideje van, nem a tömegesen visszatérők sikertörténetétől hangos az élet, maradt a csupasz, letaglózó irónia: itt jobb az élet, csak hát a sok hülye elmegy inkább rabszolgának. A kivándorló magyarok, az életükben soha a piacon egy percet nem dolgozó, sufnijogászokból és nagypályás gazemberekből álló kormánnyal szemben igenis mércének tekintik az uniós béreket és úgy gondolják, hogy az alamizsna, a közmunka, a megbecsülés hiánya nem biztosít élhető jövőt.

Igen, hatalmas áldozat távol lenni a szeretteinktől, az otthonunktól, feladni egy életet, amit reménykedve építgettünk, ameddig értelme volt. Lázár – táskahordozóból felkent mindenminiszterré felkapaszkodott megélhetési politikus – erről a világon semmit nem tud, nincs is honnan, de a nagy arcával kompenzál.

Többszázezer magyarnak annál rosszabb már nem lehet, mint az, ami elől elmenekülni kényszerült. Számukra annál nagyobb kizsákmányolás sehol nincs, mint ahogyan itthon kizsákmányolta őket az a kormány, amelynek sokan közülük valószínűleg még bizalmat is szavaztak.

Ezek után az az igazi gyalázat, amikor a hét év nettó rombolás után még mindig feltételes módban ígérgető kormány minden hájjal megkent rókaarca még rabszolgának is titulálja őket.

Súlyosbító körülmény, hogy az az ember nevezi így őket, aki nem kényszerből, hanem élvezetből és közpénzen turnézott Európa luxusszállodáiban, majd hosszú titkolózás után inkább visszafizette a közösből eltapsolt pénzt, mint hogy nyilvánosságra hozza, milyen alapon nemszórta a másét.

Ha van soha el nem évülő bűn, akkor ez az egyik. Lerabszolgázni azokat, akiknek hatalmas szerepük van abban, hogy Magyarország és a kormányzó párt feje még mindig nem merült el ebben az erősen hullámzó fekáliatengerben.

kolozsvaros.hu