h i r d e t é s

Reakció a Mandineren megjelent Horthy-interjúra

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Reakció a Mandineren megjelent Horthy-interjúra

2015. október 17. - 16:19
0 komment

 

Horthy István interjújában van néhány igen fontos történeti szakkérdés, amelyekkel kapcsolatban sajnos megcsalta memóriája, vagy talán nem ismeri kellő alapossággal a szakirodalmat.

Karsai László és Ungváry Krisztián írása a Mandíneren.

Horthy István hosszú, érzelmes és érdekes interjújában van néhány igen fontos történeti szakkérdés, amelyekkel kapcsolatban sajnos megcsalta memóriája, vagy talán nem ismeri kellő alapossággal a szakirodalmat.

Nagypapája történelmi szerepének megítélésével kapcsolatban nyilvánvaló, hogy mindaz, amit 1944-ben tett, illetve nem tett, döntő fontosságú.

Horthy István téved, nem Hitler nevezte ki Sztójay Dömét a német megszállás után miniszterelnökké. Edmund Veesenmayer teljhatalmú német megbízott először Imrédy Bélát javasolta az akkor már a török követségen menedéket találó Kállay Miklós helyett miniszterelnöknek. A kormányzó állítólag, legalábbis Veesenmayer tanúvallomása szerint „Azt a zsidót?”-kérdéssel, egy megvető kézmozdulattal elvetette a javaslatot. Veesenmayer ekkor két szélsőjobboldali, nácibarát katonatisztet, Rátz Jenőt vagy Ruszkay Jenőt szerette volna Horthyval kineveztetni. Horthy mind a két ötletet elvetette és ragaszkodott saját kiválasztottjához, a hírhedt nácibarát és antiszemita Sztójay Döméhez. Berlini követe kinevezésével is bizonyította hogy Magyarországnak még ekkor is volt bizonyos mértékű mozgástere és hatalma.

Horthy István rosszul tudja, Horthy már 1942-1943-tól kezdve tökéletesen tisztában volt a nácik zsidópolitikájának, a holokausztnak legfontosabb tényeivel, olyannyira hogy ezt maga is bevallotta emlékirataiban. „Az úgynevezett német kurzus legkevésbé sem vált vonzóvá amiatt, hogy a zsidókérdés végleges megoldását is magában foglalta, vagyis más szóval hozzájárulásunkat követelte 800.000 zsidó kiirtásához. Én magam szóban és írásban is igyekeztem Hitlert meggyőzni, hogy az erőszakos »megoldás« nemcsak a rendet és jogbiztonságot ássa alá, nemcsak az erkölccsel és az emberiességgel összeegyeztethetetlen, hanem a termelésben is zavart idézne elő.” (Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest 1990, 276.o.)

Pontosan ezzel is magyarázható, hogy a magyarországi szélsőjobb, sőt a kormánypárt jelentős részének nyomása ellenére, 1942-től nem engedve a németek viszonylag mérsékelt formában kifejezett kívánságainak, nem járult hozzá, hogy a magyarországi zsidókra sárga csillagot kényszerítsenek, őket gettókba zárják, végül deportálják.

Amikor 1944 tavaszán, valamikor április végén vagy május elején (tehát nem akkor, amikor unokája állítja) megkapta az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyveket, akkor sokáig semmit sem csinált, sőt ,az első hozzá érkező segélykiáltásokat alaptalan rémhíreknek minősítette. Sztójay Dömét csak augusztus 29-én váltotta le, csaknem két hónappal azután, hogy a deportálásokat végül is hosszas habozás, vívódás után július 6-án felfüggesztette, miközben azt tűrte hogy az elővárosokból ezt követően is deportáljanak.

Ráadásul Horthy nem a deportálást magát tiltotta meg, hanem csak azt, hogy abban magyarok részt vegyenek. 1944 június végén a Koronatanácson nyíltan meg is mondta, hogy amennyiben a németek deportálást akarnak, akkor végezzék azt ők. Tehát nem általános humanitárius szempontok vezették, hanem csak az, hogy Pilátusként moshassa kezeit. A deportálásokat felfüggesztő döntését azután augusztus elején visszavonta, engedélyt adott a fővárosi zsidók deportálására. Ennek kezdő időpontját is kitűzték, augusztus 23-ára. A budapesti zsidók életét ekkor nem Horthy, hanem a román király és puccsista társai mentették meg, akik megdöntötték Antonescu marsall rezsimjét, átálltak az antifasiszta koalíció oldalára, megnyitották a délkeleti frontot, és a Wehrmacht elszenvedte a II. világháború során az egyik legnagyobb vereségét. Maradék egységeik kimentése fontosabb volt a németek számára, mint kb. 200.000 zsidó deportálása.

Az sem igaz, hogy ha márciusban, a német megszállás után Horthy lemond, a németek a nyilasokat juttatták volna hatalomra. Szálasival még a megszállás után sem álltak hosszú hetekig szóba. Horthy lemondása esetén nyilván az előbb említett jelöltjeiket, elsősorban Imrédyt tették volna meg miniszterelnöknek. Az már megint más kérdés, hogy ebben az esetben az államapparátus, a hadsereg tisztikara milyen lelkesedéssel vett volna részt az ország zsidótlanításában. Imrédyre, ellentétben Horthyval, biztosan nem hatottak volna a külföldi és belföldi tiltakozások, fenyegetések, talán még a hadi helyzet náci szempontból katasztrofális alakulása sem befolyásolta volna annyira, mint a kormányzót.

Amit Horthynak tennie kellett volna, miként azt Philippe Pétain marsall francia kollaboráns államfő 1940-től 1944-ig megmutatta, az lett volna, hogy nem járul hozzá az öregek, betegek, kisgyerekek deportálásához. Ha mondjuk megmakacsolja magát, és azt mondja, hogy csak néhány tízezer munkaképes felnőtt munkaszolgálatos zsidó férfit, vagy csak a kárpátaljai zsidó lakosságot bocsátja a németek rendelkezésére, Eichmann és kb. két-három tucat „zsidótlanító” szakértője tehetetlen lett volna. Horthy államfőként 1944-ben megbukott. Úgy vélte, hogy akkor érheti el a német megszálló erők kivonását, ha „fizet”, több százezer zsidó életével. Az „ellenértéket” nem kapta meg, Auschwitz lett a legnagyobb magyar temető, a kormányzónak is köszönhetően.

Összefoglalva: a Kormányzó személyisége természetesen nem fekete-fehér. 1919-ben az antiszemitizmus európai úttörőjének tekintette magát, de a modern antiszemitákat és a nácikat, illetve a nyilasokat megvetette. A zsidóellenesség szempontjából 1933-tól 1944-ig inkább mérséklően avatkozott be a magyar belpolitikai életbe. A sorsdöntő 1944-es évben azonban magyar állampolgárok százezreinek életét odadobta a halálba.

 

mandiner.hu (Címlap: Forrás: mandiner.hu)


 

h i r d e t é s