h i r d e t é s

Se kiköpni, se lenyelni…

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Se kiköpni, se lenyelni…

2017. január 17. - 13:08
0 komment

 

Az ember, így egy újabb év kezdetén, - különösen, ha már sok éve él itt a Föld nevű bolygón - akaratlanul is hasonlítgat, és „Ez az év olyan, mint az volt, amikor…” kezdetű mondatokat morzsol. Nos, 2017 olyan, mintha 1968-at kifordítanánk, illetve, mintha az öklendezte volna fel.

Mi, akik emlékszünk még arra az évre és hordalékára, az új gazdasági mechanizmusra, amit  a gazdaság irányításának, tervezésének átfogó reformjául szántak, és 1968. január 1-én vezettek be. "A reform három területen hozott lényeges változást: csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság, liberalizálták az árakat, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes termékek árai végre a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak, valamint a központilag meghatározott bér­rendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.1968 terméke azóta is sokezerszer "áldott" Budapesti Közlekedési Vállalat, - a BKV - az atomsorompó egyezmény genfi beterjesztése, a Párizsból szétspiccelő diáklázadások, a Csehszlovák Kommunista Párt riadt elemzése a spontán mozgalmak létrejöttéről, amelyek a párt irányítása nélkül kezdtek funkcionálni, King tiszteletes meggyilkolása, a Moszkvában tárgyaló Dubcek csehszlovák kormányfőnek címzett  felszólítás, hogy hárítsa el az ellenforradalmi veszélyt. Folytassuk, hiszen még csak májusnál, tartunk! Júniusban diáklázadás söpör végig Jugoszlávián, L.A.-ban meggyilkolják Robert Kennedyt, a szintén merénylet áldozatául esett elnök öccsét, aki kampánykörúton járt az Angyalok városában, a Csehszlovák ellenzéki lapokban - mert ez az év azért Csehszlovákiáról szólt leginkább - megjelenik a 2000 szó, az addig elért demokratikus vívmányok védelmében megfogalmazott kiáltvány.

Júliusban és augusztusban Magyarországon bevezetik a 44 órás munkahetet, a csehszlovákiai tárgyalások során a CSKP legfelső körei ígéretet tesznek a Szovjet vezetésnek többek között a „sajtó kordában tartására”, és a két legnagyobb „ellenforradalmi szervezet” betiltására, ezt követően Pozsonyban öt szocialista ország és Csehszlovákia közös nyilatkozatot ad ki arról, hogy a „szocializmus védelme közös internacionalista kötelesség”. Alig több mint tíz nappal a nyilatkozat kiadása után Csehszlovákia és Magyarország első embere találkozik Komáromban, ahol Kádár burkoltan ugyan, de figyelmezteti partnerét a nemzetközi beavatkozás lehetőségére, ami augusztus 20-án, 200.000 katonával és 5000 harckocsival be is következik. A megszállás során a CSKP és az állam több vezetőjét letartóztatják és Moszkvába szállítják, miközben Jugoszlávia hivatalosan is elítéli az intervenciót, Prágában összeül a CSKP rendkívüli kongresszusa, ahol ellenállást hirdetnek, ezzel szemben a Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa a szovjetbarát Gustav Husakot választja Dubcek helyett első titkárnak.

Szeptemberben a Kína-barát Albánia elhagyja a keleti tömb katonai szervezetét, a Varsói szerződést. Az év utolsó három hónapja is izgalmasra sikeredett: októberben a Csehszlovák nemzetgyűlés jóváhagyja a megszállást, azaz, aláírják a Szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásához hozzájáruló szerződést. Novemberben az USA megválasztja - mint azóta kiderült - talán legellentmondásosabb elnökét, Nixont, bár könnyen lehet, hogy Donald Trump még rajta is túltesz. Ebben a hónapban találkoznak a Magas Tátrában a csehszlovákiai magyar értelmiségiek, és ugyancsak ebben a hónapban válik nyilvánvalóvá az albán nacionalizmus térhódítása is egy koszovói diáktüntetésen. December 24-én az Apollo-8 úrhajó Hold-körüli pályára áll, ezzel beteljesítve John F. Kennedy egykori elnök 1961-es kongresszusi beszédében tett ígéretét, hogy még az évtized vége előtt megvalósítják az amerikai holdutazást. 

A fenti vázlatos áttekintés közel sem teljes, hiszen többek között olyan fontos események is kimaradtak belőle, mint mondjuk a romániai  Maros-Magyar tartomány megszüntetése, amely helyén létrehozták Maros, Hargita és Kovászna megyéket, vagy nem írtam arról a tüntetésről sem, amelyet azért szerveztek, hogy Hargita megye székhelye Csíkszereda legyen.  Arról sem esett szó, hogy még az év vége előtt, karácsony második napján a Palesztin Népi Felszabadítási Front terroristái a milánói repülőtéren tüzet nyitottak az EL-AL izraeli légitársaság gépére, és a frankfurti diáklázadás is kimaradt a felsorolásból.

Ha csak ennyi lett volna 1968, - de persze több volt ennél - már akkor érdekes lenne a párhuzam az előttünk, és a mögöttünk álló évekkel. Tény, hogy akkoriban nekünk, a Nagy testvér árnyékában élő közép-európai országoknak, kevés hely jutott a világpolitikában, nem voltunk jelen úgy, ahogy azt – fájdalom - mainapság tesszük. Itt-ott azért mégis csak alakítottuk, vagy legalábbis megkíséreltük alakítani a történéseket, gondoljunk csak arra, amikor  Kádár János figyelmeztette Dubceket a készülődő intervencióra, vagy arra, hogy szemben a mostani folyamatos harcos retorikával lelkesen helyeseltünk és támogattunk minden békekezdeményezést, így az atomsorompó-egyezményt is.

Mi történt velünk, mi történt a világgal, hogy mára ismét, mintha 1968, vagy akár a magyar 1956 meg sem történt volna, a retrográd vezetők és eszmék korát éljük?  A világ és Európa mai vezetői maguk is, vagy a 68’-as nemzedék tagjai, vagy azok leszármazottai, miért nem követik a szabadság eszményét, azt, amely akkor ugyan elbukott, de az egy híján öt évtized alatt mégis sokat lépett előre, majd egyszer csak ez az évtized - legalábbis számomra - váratlanul meghozta a hátraarcot. Az emberi faj szinte legrosszabb ösztöneitől hajtott vezetők kerültek hatalomra egyre több helyén a világnak Oroszországtól Észak-Koreán át Törökországig, Magyarország után Lengyelországban, az USA-ban, de félő, hogy hamarosan a Franciáknál is.Tévedés ne essék, ezek csak azok az országok, amik szem előtt vannak, a sor viszont hosszan folytatható.

Lehetséges, hogy így fizetünk azért, mert 68’ szereplői ahelyett, hogy amikor beértek a hatalomba és megvalósíthatták volna álmaikat, inkább csak látszattevékenységre voltak hajlandók a társadalmi kiegyenlítettség felé vezető úton. Minden árulás – akárcsak valami sorstragédia - magában hordozza a maga büntetését, mindegy mikor, de a történelem elégtételt vesz?

 Kevés az olyan vezető a mai Európában, mint Merkel, aki érti Bismarck szavait:

„Die Politik ist die Kunst/die Lehre des Möglichen” - azaz: a politika a lehetőségek művészete

és - de ezt már én teszem hozzá, elnézést herr Biscmarck - az apró korrekciók művészete is. A rendszerhibákat Merkel - ellentétben Orbánnal és tettestársaival - javítani szeretné a rendszer teljes, és agyatlan elvetése helyett.

Gondoljunk bele, mi polgárok: mit jelentene nekünk a személyes életünkben a visszatérés, vagy inkább zuhanás a nemzetek háborúkkal, válságokkal terhes Európájához? Egycsapásra megszűnne az áruk és emberek szabad áramlása, a most az Unión belül így-úgy, de mindig kezelhető ellentétek évtizedes, évszázados gyűlölködésekké gennyesednének.  Az eszmék szabad áramlása, hiszen a világhálót ma már nem lehet betiltani, ha kell, „szamizdat” – lásd 1968 - módjára is tovább üzemel, szóval az eszmék terjedésének megregulázása a nemzeti létbe zárt gondolkodókat, gondolatokat tönkreteszi, paranoiássá nyúzza, és mint tudjuk, a paranoia nagyon sok energiát leköt, azaz szív el a fontos gondolatok elől is.

Valóban ezt akarjuk, a végtelen  horizont helyett a falak-tákolta, szűkös magányt? - ezt kérdezi tőlünk szinte nap, mint nap, hol ilyen, hol olyan formában Európa, a világ közös tudatalattija, ezért nem tudjuk se kiköpni, se lenyelni 1968 tudomásul sem vett, elárult hagyatékát.

Végezetül idézzük ide az 1968-as forradalmár, később sok évtized múltán német külügyér, Joschka Fischer örökbecsű felszólítását:

„Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!”

 

Szerző: Pálmai Tamás / varosikurir.blog.hu


 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..