h i r d e t é s

Sermer Ádám: Nemzeti sebek, amiket az idő nem gyógyít

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Sermer Ádám: Nemzeti sebek, amiket az idő nem gyógyít

2020. február 25. - 11:06

 

75 év. Ennyivel ezelőtt honfitársaink még azt hihették, minden rendben lesz... de azután minden megváltozott.

Katonai díszőr a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen a ferencvárosi Málenkij robot emlékhelyen 2020. február 24-én. - Fotó: MTI/Mónus Márton

Három emberöltő, háromnegyed évszázad. Hosszú idő, de úgy látszik, a tisztánlátáshoz nem elég.
Vagy talán az időnek ehhez semmi köze - egy nemzet lelkiismeretének tisztulásához az idő önmagában még kevés. Nem az eltelt idő, és nem is a miatyánk nem volt eddig elég, hogy tovább léphessünk, hanem a valódi megbánás. Anélkül elfogadni a magyar történelmet és felvállalni hazánk múltját egyszerűen nem kivitelezhető. Az úgy nem működik, hogy a nemzettudatunk szelektíven, csupán a számunkra kedves eseményekről vesz tudomást. 

Sajnos.

Sajnos be kell lássuk, hogy nemzettudatunkban összekapcsolódunk a második világháború nyilasaival ugyanúgy, mint a szovjet megszállás során munkába álló III/3-as ügynökökkel is.

Ez persze távolról sem jelenti, hogy minden magyar állampolgár neonáci, vagy kommunista lenne. Azt viszont kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ha fontos közösségszervező erőként tekintünk a nemzet fogalmára - én büszke patriótaként így teszek - akkor tetszik, nem tetszik a szélsőségek mindkét pólusával is egy közösséget alkotunk. Egy sokszínű, egészségesen működő társadalomban a szélsőségek marginális létezése nem jelentene komoly veszélyt, de Magyarországon a helyzet jelenleg nagyon más, ezért égető szükség lenne végre a múltunk őszinte lezárására.

Mert ahol egy autoriter hatalom ráteszi a kezét a tudományra, a kultúrára és az oktatásra...
Mert ahol egy autoriter hatalom vallási nézeteket próbál ráerőltetni egy egész társadalomra...
Mert ahol egy autoriter hatalom elkezdi táborokban átnevelni a gyermekeket...
Mert ahol egy autoriter hatalom bírósági ítéletek, és ezáltal a jog fölött állónak érzi magát...
Mert ahol egy autoriter hatalom személyi kultuszt épít a vezetője köré...
Mert ahol egy autoriter hatalom az állampárt rendezvényére kivezényli tapsolni a honvédségi vezérkart...
Mert ahol egy autoriter hatalom rasszizmust táplál és egymás ellen fordítja az állampolgárait...
... ott végül mindig egy diktatúra születik.

Hogy ez a diktatúra hazánkban még végérvényesen nem jött létre, arra október 13. jó példa, de napról napra egyre közelebb kerülünk a végkifejlethez, ezért szükséges mielőbb cselekedni.
30 év nem volt elég ahhoz, hogy felfogjuk, milyen tragikus árat kellett fizetnünk a kommunizmus és a szocializmus látszatáért. Rendben, ez történelmi léptékben nézve felfogható egy lassú tanulási időszakként, melynek egyszer az lesz a vége, hogy végül már senki sem fog Kádár-nosztalgiával keseregni a kapitalizmus nehézségein.

De úgy fest, 75 év sem volt elég ahhoz, hogy megértsük, ha ez a nemzet hagyja, hogy megosszák, akkor mindig tragédiákkal kell számoljon.

De a legnagyobb probléma, hogy sem 30, sem 75 év nem volt elég, hogy a magyar társadalom vállalja és elfogadja 20. századi múltjának legborzasztóbb szakaszait is.

Talán tényleg nem az időn múlik.

Egyre többször hallani újnáciktól az antikommunizmust, és radikális újbaloldali szélsőségesektől az antifasizmust, mint egyfajta furcsa önigazolást. Meggyőződésem, hogy ezek a párhuzamok nem valódi érvek, inkább csak valamiféle kicsavart önigazolási kísérletek.

Én például egyenlő távolságra (pontosan nem mérhető, de a végtelenhez konvergál) vagyok mind a szélsőséges baloldali eszméktől, mind a szélsőséges jobboldali eszméktől. Bár választási együttműködést egyik szélsőséggel sem tudnék elképzelni, de sem az antifasizmusomat, sem az antikommunizmusomat nem fogom feladni azért, mert bármelyik esetén azonos álláspontra kerülök egy másik szélsőséggel. Liberális vagyok, és egyaránt elfogadhatatlannak tartom a szélsőbaloldali utópisztikus hazugságok oltárán feláldozott egyéni szabadságjogok lehetőségét, mint a szélsőjobboldali fajelméleti rendszerek gondolatát.

Talán éppen amiatt, mert mindkét szélsőség távol áll tőlem - de én tisztán látom, hogy a 20. században hazánkban milyen pusztítást okozott az önkény, a diktatúra - bármelyik oldalról is származott.
Számomra az is egyértelmű, hogy igazán nagy pusztítást és máig sem begyógyuló sebeket a magyar nemzet testén éppen azért tudott ejteni mind a fehér, mind a vörös terror, mert Magyarország mindkét esetben szövetségese volt a diktatúráknak, a magyar nép egységesen nem ellenállóként, hanem nagyon sok esetben a rendszer szerves részeként aktivizálódott. Többször is próbáltunk az ördöggel cimborálni, aztán valahogy mindig nagyon rövidet húztunk, majd gyáván mutogattunk a mások által már legyőzött gonoszra, hogy mindenről ő tehet. Hazánk emlékezetpolitikája mindaddig kényes téma fog maradni, ameddig ezt a fájó nemzeti felelősséget nem vállaljuk.

Nemzetként diktatúrákkal, és diktátorokkal, nácikkal és kommunistákkal szövetkeztünk, ami több esetben is honfitársaink százezreinek került végül az életébe.

Addig nem rendeződhet az emlékezetpolitika, addig nem lehet valódi nemzeti együttműködés, amíg egy széles társadalmi réteg nem hajlandó tudomást venni a magyar zsidótörvények, a nyilasok, a megbújó néma- és az aktív pusztító antiszemitizmus és rasszizmus hazai valóságáról, viszont válaszként előszeretettel kommunistázik. Ahogy addig sem rendeződhet az emlékezetpolitika, és addig sem lehet valódi nemzeti együttműködés, amíg egy széles társadalmi réteg nem hajlandó tudomást venni az ÁVÓ-sok, a III/3-as ügynökök, a besúgó panel-szomszédok, a Kremlbe jelentéseket küldözgető magyar honpolgárok történelmi felelőségéről, viszont válaszként előszeretettel nácizik.

Mindkét esetben megértem a viszolygást, de ez nem így működik.

Az áldozatok emléke mindkét esetben azt követeli, hogy ne próbáljuk eltagadni a bűnösök felelősségét. Nemzeti szinten csak úgy lesz esélyünk, hogy a lelkiismeretünk tiszta lehessen, ha egyszer végre szembenézünk a történelmi valóságunk szégyenteljes szakaszaival is.
Ha ez az őszinte szembenézés valaha megtörténne, annak sok jelét fogjuk egyértelműen érzékelni, én most mégis kiemelek két nagyon fontos szimbólumot. Ha szabadon hozzáférhetővé válik minden 1990 előtti ügynökakta, valamint a Szabadság térről eltűnik a történelemhamisító nácikra mutogató emlékmű, akkor biztosan tudhatjuk, hogy a folyamat elindult, és talán tényleg többé nem ismétli magát történelmünk egyik borzalmas időszaka sem.

Ezeken a sebeken az idő nem fog segíteni, ezeket csak a valódi megbánás és felelősségvállalás gyógyíthatja be egyszer.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján nem tudok mást kívánni, mint nyugalmat és békét az áldozatoknak, megbékélést a hozzátartozóknak, és mielőbb nyilvánosságra hozott ügynökaktákat a múlt lezárása és a szembenézés jegyében.

Sermer Ádám / Liberálisok


 

h i r d e t é s