Eddig még szakmai körökben is süket csönd fogadta azokat a publikációit, amelyek a magyar hadsereg háborús bűneit tárgyalták – érzékelteti Ungváry Krisztián, mennyire kényes kérdésről van szó.

A történész egyetért azzal a megállapítással, hogy a magyar katonák tömeggyilkosságokat követtek el a keleti fronton. A szovjet levéltárakból most előkerült dokumentumok adataival kapcsolatban azonban akadnak kétségei.

– A humánus magyar katonaság legendája hamis. A második világháborúban, a Szovjetunió elfoglalt területein a magyar királyi honvédség semmivel nem volt humánusabb, mint egy átlagos Wehrmacht-egység – ezt ön mondta egyik előadásában. Mire alapozta kijelentését?

– Német forrásokkal is alátámasztott magyar katonai iratokra, olyan hadijelentésekre, amelyek – német minta alapján – pontosan számba vették, hogy honvédeink hány falut gyújtottak fel és hány helybélit öltek meg. A lakosság elleni megtorló akciók partizánvadászat címén folytak, de az adatokból nyilvánvaló, hogy ez jórészt csak ártatlanokat érintett: átlagosan három elkobzott puskára kétszáz meggyilkolt ember jutott.

– Érthetetlen, hogy a magyar katonai vezetők miért nem igyekeztek titkolni a tömegmészárlásokat.

– A mai agyunkkal nem is lehet megérteni. Először is: a jelentéseket nem a nyilvánosságnak, hanem német feletteseik tájékoztatására szánták. Fordított logikát kell követnünk. Akkoriban az illetékes honvédtisztek sem úgy fogták fel, hogy háborús bűncselekmények részesei. Ellenkezőleg. Dicsőséges tettnek, a jó katonai teljesítmény fokmérőjének tekintették, ha egy „problémás” területet sikerült minél inkább „megtisztítaniuk”.

– Régóta kutatja a világháború történetét. Találkozott olyan esettel, ami mégis megdöbbentette?

– Igen. Az egyik magyar honvéd – egyszerű földműves – leírta naplójában, hogyan nyársaltak fel a szuronyukra egy karon ülő csöppséget, az anyjával együtt. Bár a történet része az is, hogy előzőleg három magyar katona megnyúzott és meggyalázott tetemére bukkantak, ez semmiféle felmentést nem ad egy csecsemő egészen hátborzongató módon végrehajtott kivégzésére.

– Mennyire becsüli az áldozatok számát?

– Az archívumok meglévő anyagait német történészek alaposan feldolgozták, a gond csak az, hogy az iratok egy része hiányzik. Annyit tudunk, hogy a holokausztban elpusztított zsidókon kívül a németek és szövetségeseik bizonyíthatóan több százezer civilt gyilkoltak meg a Szovjetunióban. Szerencsére az összesítő jelentések megvannak. A rendelkezésünkre álló információkból kiindulva én is próbáltam megbecsülni a magyarok által kivégzett áldozatok számát: szerintem néhány tízezer emberről lehet szó. Csakhogy a szovjet álláspont szerint összességében tízmilliónál is jóval többen vesztették életüket a hátországban. Az adatok közötti szembetűnő különbség magyarázatra szorul. A német statisztikákban nem jelennek meg azok az áldozatok, akik Hitler tudatosan alkalmazott politikája, vagy éppen Sztálin „felperzselt föld”-taktikája következtében éhen haltak. A szovjet források ugyanakkor az ellenség áldozatai közé számítják azokat is, akiket – nyilván nem milliós nagyságrendben, de jelentős számban – a partizánok, valamint a Vörös Hadsereg nyomában járó NKVD-s (belügyi) alakulatok gyilkoltak meg.

– Egy könyv apropóján beszélgetünk, amely csaknem kétszáz, eddig nem publikált szovjet dokumentumot tartalmaz. A címe: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Megrázó jegyzőkönyvek és tanúvallomások számolnak be a magyar hadsereg kegyetlenkedéseiről, a gyereklányok és nők elleni tömeges erőszakról. A kötet egyik szerkesztője, Krausz Tamás történész bevezető tanulmányában megállapítja, hogy a „horthysta magyar állam, illetve hadseregei az elfoglalt szovjet területeken 1941 és 1944 között népirtást követtek el”. Egyetért ezzel? Népirtást követtek el a magyar katonák?

– Ha a népirtást úgy értelmezzük, hogy egy adott területen – ami nem feltétlenül azonos az érintett népcsoport által lakott területtel – korra és nemre tekintet nélkül, a teljes lakosságot kiirtják, akkor igen. Ebből azonban nem következik, hogy a magyar honvédség eleve a Szovjetunióban élő népek kollektív megsemmisítésére kapott volna parancsot. Ha valaki így gondolná, akkor összekeverné a célt az eszközzel. Remélem, senki nem magyarázza félre, amit mondok. Szőrszálhasogatásnak tűnhet, ha definíciós értelmezésekbe bocsátkozom, miközben a szörnyű következmény ugyanaz. Az események megértése szempontjából érzem fontosnak, hogy ezt világossá tegyem. Népirtásnak józan ésszel azt szoktuk nevezni, amikor egy népcsoport minden fellelhető tagját, vagy legalábbis nagy részét meg kívánják semmisíteni, csak azért, mert az illető népcsoport tagja. A megszállás esetében erről nem volt szó. A német és magyar csapatok elsődleges célja az elfoglalt területek gazdaságának üzemeltetése volt. A tömeggyilkosság csak mint elrettentő eszköz merült fel, de nem mint végcél.

– Mi a véleménye a könyvről?

– Egyoldalúnak, ezért kontraproduktívnak tartom. Mintha a magyarok az öldöklésen kívül mást nem is csináltak volna a Szovjetunióban. Pedig a háborús mindennapokhoz hozzátartozott a lakossággal való – a körülményekhez képest békés – együttélés és a kollaboráció is. Emellett teljes mértékben hiányzik a korabeli hadijogszabályok ismertetése, amelyek partizánok kivégzését például megengedték. Arról sem tud meg semmit az olvasó, hogy a partizánok éppen úgy követtek el tömeggyilkosságokat és atrocitásokat, mint a megszállók, és ez jelentős részben hozzájárult a gyűlöletspirál felfokozásához. Erre ugyan lehet azt mondani, hogy ők csak védekeztek, de a hadijog betartásának kérdése független attól, hogy ki az agresszor.

– Már csak az arányok kérdésesek.

– Sok múlik azon, melyik területet és a háború melyik időszakát vizsgáljuk. Ne feledjük, hogy a magyarok több éven át, összességében mintegy félmillió négyzetkilométeren láttak el úgynevezett rendfenntartó feladatokat. Előfordult, hogy olyan körzetbe kerültek, ahol a partizánok tényleg elképesztően erősek és veszélyesek voltak. A katonák jellemzően máshogy viselkedtek a lakossággal azokon a településeken, ahol a nap minden percében támadástól kellett tartaniuk, és megint máshogy ott, ahol több-kevesebb együttműködési készséget tapasztaltak. Krausz Tamás tanulmányából, ha szabad még kritikát mondanom, hiányolom a témában eddig megjelent szakirodalom ismertetését. És hiányolom a forráskritikát is. Nincs említés például arról, hogy Katyn után – ahol tudvalevőleg sok ezer lengyel tisztet mészároltak le – a szovjet szervek a dokumentumok ipari méretű meghamisításával próbálták a németekre hárítani a felelősséget. Ezeket a hamisításokat részben ugyanazok követték el, mint akik a Krausz által most kiadott dokumentumokat is produkálták.

– Nagy különbség, hogy a katyni vérengzésről évtizedeken át késhegyig menő viták folytak, végül aztán az oroszok hivatalosan is elismerték bűnösségüket. Ellenben a magyar hadsereg rémtetteiről, úgy látszik, nincs vita: egybevágnak a magyar, a német és a szovjet levéltári anyagok.

– Van, amikor egybevágnak, s van, amikor nem. A könyvben például azt olvashatjuk, hogy a mai Ukrajnában lévő csernyigovi körzet egy részében a magyarok 38 ezer 600 embert öltek meg. A magyar és német csapatok jelentései szerint az egész körzetben – beleszámítva a németek által elkövetett gyilkosságokat is – legfeljebb 20-30 ezer közé tehető a polgári áldozatok száma. Megint hangsúlyozom, hogy nem lebecsülni akarom a veszteség mértékét. Csupán jelezni kívánom, hogy a tények még nem maradéktalanul tisztázottak. Abban a tekintetben kétségkívül igazat adok Krausz Tamásnak, hogy a magyar tudományt komoly mulasztás terheli. A magyar történészek és hadtörténészek eddig nem különösebben foglalkoztak a háborús atrocitások kérdésének feltárásával.

– Mások sem. Erdélyi Péter 2003-ban készítette el Doni tükör című dokumentumfilmjét, amely a lakosság szemszögéből mutatja be a magyar hadsereget. A „botrányos” film levetítésére még egyetlen közszolgálati vagy kereskedelmi csatorna sem vállalkozott. Most 2013 van.

– Fájdalmasan szomorú, de nem lep meg. Saját példámból tudom, milyen nagy az ellenállás. Tucatnyi publikációban foglalkoztam a magyar hadsereghez kötődő súlyos atrocitásokkal: süket csönd volt a válasz. Még szűk szakmai körben sem sikerült felkeltenem az érdeklődést. Persze, bizonyos fokig megértem. Iszonyatosan kényes, sokszorosan átpolitizált kérdésről van szó. Emellett bonyolult dolog az emberi emlékezet is, ami sokszor teljesen más színben tüntet fel eseményeket, mint ahogyan azt ugyanannak az eseménynek más résztvevői átélték. Még csak hazudni sem kell ahhoz, hogy a tudat átformálja a valóságot. Akadt olyan magyar katona, aki utólag meghatottan mesélt arról, milyen romantikus érzelmek fűzték egy szovjet tanárnőhöz. Majd kiderült: a történet azzal kezdődött, hogy társával bementek egy házba, megerőszakoltak két nőt, akik közül ő az egyikkel „összebarátkozott”, és élelmet vitt gyerekeinek. Feltételezem, hogy az orosz tanárnő ugyanezt kicsit másképp élte meg.

– Mennyi esélyt lát rá, hogy a magyar hadsereg világháborús szerepéről valóban szakmai vita kezdődjön?

– Őszintén? Igyekszem optimista lenni, de valószínűbbnek tartom, hogy a véleményeket még jó ideig a politikai meggyőződés fogja meghatározni. Nem lesz egyszerű átlendíteni magunkat a holtponton. A háború után húsz éven át a németek is próbálták elmaszatolni a náci múltjukat és bűneiket. Mára ők végeztek, mi mostanában kezdjük. Mentálisan ott tartunk, ahol Németország 1965-ben.

Névjegy

Ungváry Krisztián történész 1969-ben született Budapesten. 1988-ban érettségizett a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. Dolgozott a Hadtörténeti Levéltárban, majd 1989-ben felvették az ELTE bölcsészkarának történelem-német szakára. Több hazai és külföldi ösztöndíjat elnyert, alapító tagja a Magyar Cserkészszövetségnek. Elsősorban a XX. század politikai és hadtörténetével foglalkozik, de szakterületei közé tartozik a kommunista titkosszolgálat kutatása is. Több magyar és német szakmai szervezet tagja. Első könyve, amely azóta hat kiadást élt meg, Budapest ostroma címmel jelent meg 1998-ban. Több egyetemen tanít, az 1956-os Intézet tudományos munkatársa. Bortermeléssel is foglalkozik: mezőgazdasági őstermelőként Olaszliszka határában két hektárnyi területen gazdálkodik.

nol.hu (Képrek forrása: nol.hu)