h i r d e t é s

Váncsa István: Jöhet a bakufu

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Váncsa István: Jöhet a bakufu

2020. május 22. - 17:22

 

Mária országa e vészterhes napokban mindinkább kaszárnyára kezd hasonlítani, apró különbségekkel persze. 

Díszegység - A kép illusztráció! - Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Az első különbség az, hogy a Magyar Néphadsereg laktanyáiban mindenki kapott enni, méghozzá nem havonta vagy negyedévenként egyszer, mint gondolnók, hanem naponta háromszor. Reggeli, ebéd, vacsora. Éjszakai szolgálat esetében éjszakai pótlék, sőt, bár ezt a nyájas olvasó nyilván nem hiszi el, némely alakulatnál a harcos még ozsonnának is örvendhetett. A második különbség a szellemi színvonalban áll. Pártunk és kormányunk cizelláltabb elméi kétségkívül mélyenszántó megnyilatkozásokkal nyűgözik le a nagyérdeműt, evvel együtt be kell látnunk, hogy a Magyar Néphadsereg politikai tisztjei Platónok és Arisztotelészek voltak hozzájuk képest. A harmadik különbség pedig nyilvánvalóan morális természetű. Egy hadtápos főtörzs mondta fél évszázaddal ezelőtt (talán már meg is írtam valahol), hogy tizenöt szolgálati év elteltével minden hadtápos katonát tárgyalás nélkül fel kéne akasztani. Biztosra vehető ugyanis, hogy folyamatosan kilopta az alakulat babgulyásából a marhahús kétharmadát és a bab felét, lopott cukrot, lisztet, zsírt, takarítószert, talán még bakancsot is. Bitó. Komplett hadseregek, sőt komplett országok egyben történő lenyúlása azokban a történelem előtti időkben föl sem merült.

Kormányzó urunk persze nyilván nem ezért imádja a katonásdit, viszont az tény, hogy nagyon vonzódik hozzá, és ez már azoknak is szemet szúr, akik a politikai élet árnyalatnyi finomságaira kevéssé fogékonyak. Munkatársai szerint leginkább egyenruhásokkal szeret dolgozni, ami voltaképp abszolút érthető. Ha már megadatott számunkra, hogy parancsuralmi rendszerben élhetünk és dolgozhatunk, akkor öltözzünk annak megfelelően, és viselkedjünk úgy, ahogy az ilyen rendszerekben szokás. Fegyelem, körletrend, alakiság. A katona a kapott parancsot nem értékeli, hanem határidőre precízen végrehajtja, ha törik, ha szakad. Skrupulusai nincsenek, ellentétben a civillel, aki az általa vezetett kórház kisöprésére parancsot kapván nem feltétlenül ugrik azonnal a feladatnak, hanem meghökken, rosszabb esetben nyavalyog, ad absurdum vonakodik. Némely kórházigazgatók a parancsot részben vagy egészben elszabotálták, holott a parancsot háború idején megtagadó katona már az ókori Rómában is halállal volt büntetendő. Mármost Magyarország tíz éve folyamatosan hadat visel, és így is marad mindaddig, amíg kormányzó urunk végleg vissza nem vonul a stadionjába szotyolázni, ilyen pedig, ne legyenek illúzióink, sohase lesz. Mármost hadbíróság elé állíttatta-e Kásler ezeket az igazgatókat, ez volna a kérdés, a válasz pedig közismert. Nem állíttatta őket hadbíróság elé. Igaz, hogy joga se lett volna rá, ez azonban nem mentség semmire.

Jog?

Ne hülyéskedjünk.

Hogy azt a bizonyos harminchatezer ágyat valójában mért kellett kiüríteni, illetve hogy mért pont harminchatezret kellett kiüríteni, és nem huszonnégyet vagy hetvenkettőt, továbbá hogy közülük tizenkétezret most mért kaphatnak vissza a nem koronavírusos betegek, azt ne firtassuk, nem ránk tartozik. A lényeg az, hogy kormányzó urunk egyik tábornoka a parancsot nem volt képes időre abszolválni, így aztán az ő miniszteriális karrierjének befellegzett. Előléptekor telitalálatnak látszott pedig, egyfelől szakmai körökben is elismert onkológus, másfelől tökéletesen kerge magánszemély, pont oda passzol, ahova szánták. Az EMMI eleve működésképtelen konstrukció, annak is készült. Ami benne fontos, azt kormányzó urunk személyesen kommandírozza, a többit meg úgy eszi meg a fene, ahogy van. Most viszont a járvány magas nézettsége az egészségügyből is főműsoridős produkciót csinált, mármost új műsorhoz új férfi kell, továbbá stáb, stúdió, technika, jelmez, de nem az a szkafanderszerű rémség, amit az infektológiai osztályokon dolgozó orvosok mostanság hordanak, hanem ami fess daliákra való. Egyenruha kell, valójában a huszártiszti öltözék volna a legjobb, sarkantyús csizma, pitykés dolmány, bárányprémes mente, csákó. Kár, hogy az ágazat új de facto vezetője abban úgy festene, mint a borzas gödény, amelyik a múlt héten bukkant fel Berettyóújfalu mellett, és azóta se érti, hogy került oda.

Summa summarum a gyógyítás intézményrendszere immár a BM irányítása alá tartozik, ezért van az, hogy az ágazat meghatározó szereplői és szaktekintélyei hetek óra rajokban járnak smúzolni a belügyminiszterhez, ahogy a Népszavában olvasható. Pintér Sándor persze nem gyógyít, hanem csak átvilágít, és azt se röntgengéppel, de mindenekelőtt kinevezi a kórházparancsnokokat. Nemcsak a kórházak élére, hanem a nagyobb idősotthonokba is. Ez legfőképp az ápoltak érdeke, a tétlenség ugyanis beteggé tesz, a fizikai és szellemi aktivitás ellenben felfrissít, sőt mondhatni, fiatalít. Lesz parancskihirdetés, alaki foglalkozás, egyes harcos kiképzés és nyilván politikai foglalkozás is. Az nagyon fontos, tágul a látókör, gyarapodnak az ismeretek, a honfiúi érzület napról napra erősbödik. Nem átmeneti intézkedésekről van szó, úgy hírlik, ha vége lesz is egyszer a járványnak, az intézmények irányítása a kinevezett parancsnokok kezében marad. Ez mind nagyon szép és jó, de kevés. A magyar embernek is vannak igényei, tehát nem elégszik meg a rendőri diktatúrával, katonait akar, és nem csak a kórházakban. Tegyük a kezünket a szívünkre, ez az ország valójában egy kupleráj, igazi rend itt sohase volt, ettől jutottunk oda, ahová. Vegyünk egy másik példát, egy olyan országét, amelyik már sok évtizede a világ élvonalában feszít, és ott is fog maradni. Japán vajon mért prosperál annyira, amikor semmije sincs, importra szorul élelmiszerből, nyersanyagokból, energiahordozókból és minden egyébből, kivéve talán a díszcseresznyét? Gondolkozzunk egy kicsit, és magunktól is rájövünk. A bakufu miatt. A bakufu vagy más néven sógunátus 1192 és 1868 között Japán katonai kormányzása, vagy ha úgy tetszik, államformája volt, lényege az, hogy minden hatalom a katonáké, értsd a szamurájoké, a nép pedig csöndben marad, és serényen dolgozik. Így ment csaknem hétszáz éven át, a nép robotolt, teázott és megtanult kesztyűbe dudálni, ahogy azt kell. Más kérdés, hogy ez alatt a hét évszázad alatt Japán úgy lemaradt a Nyugattól, mint bivalyfogat a gőzmozdony mögött, és csak a Meidzsi-korszakban kezdett felzárkózni, amikor a történelem szele az egész bakufut elsodorta.

Nálunk ez odébb lesz, mi most nem kifelé jövünk a bakufuból, hanem befelé ballagunk, és nem egészen olyan bakufut hozunk létre, amilyet a felkelő nap országában gründoltak, hanem erőset, ősösztönöst, félliterköpőt. Kormányzó urunk közben elegánsan visszaadja meghatározatlan időre szóló felhatalmazását, ugyanis olyanja őneki eleve van, ez csak arra kellett, hogy a világot behülyítse vele, a legtekintélyesebb újságok címoldalán szerepeljen, lehetőleg fotóval együtt, nevét a földkerekség összes tévéhíradói visszhangozzák. Megvolt, elég. Közben pedig eszelős pénzekért épül a Budapest–Belgrád vasútvonal, aminek egyáltalán semmifajta értelme nincs, és amiből senkinek semmi haszna se lesz. Kivéve persze egyetlenegy embert, Mészáros Lőrincet, akit talán nem is Mészáros Lőrincnek hívnak, és nem is annyira gázszerelő.

Szerző: Váncsa István / Forrás: Élet és Irodalom

Címkék: 

 

h i r d e t é s