A nemzetközi sajtó április elsején a 90. születésnapja alkalmából köszöntötte, mint a Nobel-díj régi várományosát. A német Der Tagesspiegel a láthatatlanság határán élő írónak nevezte, hiszen amióta párizsi lakos, Kundera a világ legrejtőzködőbb prózaírója címet is átvehetné. Ha megjelenne a nyilvánosság előtt. De épp azt kerüli: a személyes jelenlétet. A regény művészetében meg is írta: olyan világról álmodik, amelyben az író törvényszerűen titkolni kényszerülne saját identitását.

A leghíresebb „francia cseh” prózaíró 1974-ben hagyta el hazáját, és 1981-ben kapta meg francia állampolgárságát. Cseh állampolgárságától a csehszlovák kommunista rendszer a hetvenes évek végén fosztotta meg A nevetés és felejtés könyve című regénye miatt. A múlt év novemberében negyven esztendővel a történtek után Kundera visszakapta cseh állampolgárságát. Ezt a hírt is alaposan megszellőztette a nemzetközi sajtó: a cseh nagykövet párizsi lakásában látogatta meg az írót, és személyesen adta át neki az eseményről szóló hivatalos okmányt. A Deutsche Welle ebből az alkalomból újra megírta: Milan Kundera szemmel láthatóan elégedett a sorsával, régi hazájába továbbra sem szándékozik visszatérni.

Az én Prágám velem van – idézi az írót. – Magamban őrzöm ízét és illatát, képét és kultúráját.

December közepén a legolvasottabb francia napilap, a Le Monde hat részből álló anyagot adott közre Kundera, egy élet regénye címmel, részletesen feltérképezve a jeles irodalmár útját. A

hűvösről jött, hazájában szigorú megfigyelés alatt álló író

 1985 óta nem ad interjút, de nem csak a cseheknek – a franciáknak sem. „Túladagoltak” – jelentette ki egy 1984-es párizsi tévéinterjú után. A sajtó képviselőitől való teljes elzárkózás oka azonban nem ez volt. Úgy érezte, minden nyilatkozatát bizonyos fokig elferdítve, pontatlanul, neki nem tetsző megfogalmazásban közölték. Azóta még írásban sem válaszol semmiféle újságírói kérdésre.

„Egy szép arcú, fehér hajú bokszoló” – így kezdődik a Le Monde-beli cikksorozat első része, amely Kundera brünni gyerekkorát és ifjúságát tárja fel, amikor is neves zenetörténész és zongoraművész édesapja abban reménykedett, hogy egyetlen fia majd követi őt hivatásában. Az „árulásra” akkor derült fény, amikor a tizenkét éves fiú az irodalom felé fordult. A cikk szerzője megemlíti Kundera első feleségét, Olga Haasovát, az egykori brünni operettprimadonnát is, akivel rövid ideig tartó házasságban élt az író, s válásuk után lett a mai párja Věra Hrabanková, az akkor népszerű cseh tévébemondónő. A sorozat Kundera életének azt a fejezetét is részletesen taglalja, amikor a prágai filmművészeti főiskola tanáraként a titkosrendőrség célpontjába került, majd állásából elbocsátották. Előbb taxisofőrként próbált munkához jutni, de mert mindenhonnan elutasították, álnéven horoszkópokat írt egy hetilapnak, majd ugyancsak álnéven megírta legsikeresebb színpadi művét, a Jakab és az urát. Ezzel kapcsolatban érdekességképp említi meg a Le Monde, hogy 1992-ben Emmanuel Macron, a mai francia elnök épp ezt a művet választotta elemzése tárgyául mostani felesége, Brigitte franciaóráin.

A legizgalmasabb Kundera-anyaggal azonban az országos hírű brünni irodalmi havilap, a Host jelentkezett. Nem az írót szólaltatta meg, hiszen ő „némaságot” fogadott. A feleségét kereste fel azután, hogy a lap megszerezte azt az 1991-es interjút, amelyet akkori prágai látogatása során a Csehszlovák Írószövetség (később: Albatros) szerkesztője, Marie Vodičková készített Věra Kunderovával. Az anyag akkor a Mona című lapban jelent meg, ezt közölte most a Host, huszonkilenc évvel az első megjelenés után. És ehhez jött az exkluzív ráadás: Miroslav Budaštík, a Host jelenlegi munkatársa tavaly ősszel felkereste Párizsban az író feleségét, hogy ott kezdjenek el egy új interjút, ahol a régi, két évvel a bársonyos forradalom után véget ért.

A La bella Vera, avagy Amikor Milan Kundera nem volt otthon címmel megjelent első interjú azzal kezdődik, mi történt 1968 nyarán, miután a Nevetséges szerelmek és A tréfa akkor már híres írója erős, rendszerbíráló felszólalásával nagy vihart kavart a csehszlovák írók kongresszusán, 68 augusztusában, Csehszlovákia szovjet megszállásának első hetében pedig bátor kiállásáért, akárcsak férjét, Věra Kunderovát is elbocsátották állásából. Titokban angol nyelvórákat adott otthon, meséli a feleség. Nagyon szerényen éltek akkoriban. A tréfa utolsó cseh kiadásának tiszteletdíjából, a tanításból és a megtakarított pénzükből. Hat év telt el ebben az állapotban. A változást Milan Kundera 1973-ban, Franciaországban kapott irodalmi díja hozta el, amelyet Az élet máshol van című művéért vett át. Két hétre szólt a díjjal kapcsolatos meghívás, s azalatt a franciák találtak is neki egyetemi állást. 1975-ben költöztek ki Rennes-be úgy, hogy jóformán semmit nem vihettek magukkal.

Csak ami befért egy Renault-ba: kétszáz könyv, ötven hanglemez, pár ruhadarab. Még villát és kanalat is a francia barátaiktól kaptak. Hogy végleg kint maradnak, először Věra Kunderová fejében fordult meg, ám azután, hogy a Nouvel Observateur részletet közölt A nevetés és felejtés könyvéből, és férjét azonnal megfosztották csehszlovák állampolgárságától, többé nem volt kérdés köztük a maradni vagy hazatérni. Franciául akkor még egyikük sem beszélt. Elsőként a feleség tanulta meg a nyelvet három évig egyetemre járva, de legfőképp az utcán és a házmester feleségével folytatott hosszú beszélgetések során. Közép-Európa kulturális sajátosságára a torma és a mák révén döbbentek rá. Amikor Věra asszony tormát akart venni a boltban, mindenütt rokfortot (márványsajtot) tettek elé, mert a refort szó (bár a szótárban tormát jelöl) a francia többségnek egyértelműen a rokfortot hívja elő. A tormát mint olyat a franciák nem igazán ismerik. A mákot pedig drogként tartják számon, elvégre abból készül az ópium, mondják. Tehát amikor mákos kalács került a vendégek elé az asztalra, mindenki azt hitte, vendéglátóik el akarják kábítani őket. Mivel Rennes-ben nem éltek cseh emigránsok, nem foglalkoztak azzal, mi zajlik otthon. Új életet kezdtek, új gyökereket eresztettek. Kundera egyetemi állását évente hosszabbították.

A bizonytalanság, hogy meddig maradhatnak Rennes-ben, sokáig nehezítette mindennapjaikat. Prágában, a filmművészeti főiskolán Kundera jegyzetek nélkül, fejből adott elő. Rennes-ben, hiányos nyelvtudása miatt, nem mert improvizálni. Minden anyagot leírt, kidolgozott, és az alapján tanított. 1975 nyarán még sötét volt a haja, karácsonykor már őszült, emlékezik a feleség. Carlos Fuentes, a neves író, Mexikó párizsi nagykövete karolta fel őket, aki minden jeles ünnepre meghívót küldött nekik, és ott, a nagykövetségen kötöttek barátságot Márquezzel, Cortazárral és Buñuellel. Párizsban az École des hautes études professzoraként Kundera új szakot hozott létre: Közép-Európa kultúrája lett a neve. Csehszlovákiát a Nyugat részeként akarta láttatni. Kafkáról, Gombrowiczról, Hašekról és Musilról tartott előadásokat. Vendégelőadókat is hívott, köztük Danilo Kišt, Tadeusz Konwickit, Agnieszka Hollandot, Mészöly Miklóst.

A lét elviselhetetlen könnyűsége megjelenése után, amely nemcsak Európában, hanem szerte a világon hatalmas visszhangot váltott ki, Kundera egyszerűen megelégelte a széles körű nyilvánosságot. Sem ismertségre, sem irodalmi díjakra nem vágyott. A sorozatos megkeresések, szerinte időrabló beszélgetések miatt egy időre Izlandra költöztek, ahol senki nem zavarta, és szabadon dolgozhatott. A nevetés és felejtés könyvét Belle-Ile szigetén írta 1976 nyarán. Eredetileg pihenni mentek, de Věra nagy titokban az írógépet is berakta az egyik bőröndbe. A vége az lett, hogy nekivetkőzve, egy kertben borozgatva hat hét alatt meg is született a regény első verziója.

Budaštík interjúja Věra Kunderová­val A levegőben lógó ember címmel ott kezdődik, ahol Marie Vodičková befejezte a vele folytatott beszélgetést. Mint kiderül: Izlandon csak rövidebb időszakokat töltött a házaspár, állandó lakhelyük Párizs maradt. Ahol a turistaáradat miatt már nem lehet normálisan élni, vélekedik a feleség. Mindent tönkretesznek, fokozatosan romlik a városi közlekedés, a közbiztonság, állandósulnak a sztrájkok, a demonstrációk, mindent belep a szemét, a szmogtól lélegezni sem lehet. Franciaországban egy emigráns egyébként sem érzi otthon magát, állítja Věra Kunderová. Egyszerűen lóg a levegőben.

Én csak akkor vagyok otthon, ha alszom. Csehországban rengeteg hely van, ahol meghúzódhatnék, ha rosszul érzem magam, itt negyven év után sem találom meg azt a helyet, ahol jól vagy legalább biztonságban érezhetném magam. Talán csak Belle-Ile szigetén, ahol a semmi közepén pár hónapra kibéreltünk egy malmot, és ott született meg A nevetés és felejtés könyve. Az a könyv, amely miatt már nem vagyunk csehek, noha mégis azok vagyunk.

Pontos választ kapunk arra is, miért nem költöztek haza a nyolcvankilences forradalom után. Elsősorban az újságírók miatt. Párizsban már sikerült kiépíteniük egy védőzónát, amelyet senki sem tud átlépni. Prágában ez lehetetlen volna. Praktikus okok miatt sem jutott eszükbe, hogy visszajöjjenek. Sem a párizsi, sem a touqueti lakásukat nem tudják elhagyni. És a hatalomra került egykori cseh disszidensektől is tartanak.

Ők gyűlölnek minket. Milant tönkretennék

– mondja a feleség. Szerinte azt hitték, hogy Milan Kundera – aki külföldön akkor sokkal ismertebb volt, mint Václav Havel – a politikai ellenzék élére állna. Később sem törődtek bele, hogy a Párizsban élő írónak eszébe sem jutott, hogy politizáljon. Sértegették, támadásokat intéztek ellene, megpróbálták befeketíteni. Mindez akkor csúcsosodott ki, amikor ráfogták, hogy a csehszlovák titkosrendőrség ügynökeként dolgozott. A történtek óta mind a mai napig senki sem kért ezért elnézést tőle. A cseh kulturális életben egyedül Věra Chytilová, a jeles filmrendező állt ki nyilvánosan Kundera mellett, Franciaországban Yasmina Reza és több más jeles író.

A bársonyos forradalom után Věra Kunderová egy ideig a Cseh Rádió párizsi tudósítója volt. Riportokat küldött Franciaországból. Képletesen így tért vissza abba a világba, amelyet húsz évvel korábban elhagyott. 1995-ben, amikor a férjét érdemrenddel tüntették ki, ő jelent meg helyette a prágai várban. Kundera a szállodai szobájában tévézett. Már nem akart megjelenni a nyilvánosság előtt. Prágai barátaik száma jelentősen megcsappant. Csak a leghűségesebbek tartottak ki mellettük. Věra Kunderová született pesszimista. Igazán boldognak gyerekként érezte magát, vagy amikor verseket mondott. Viktor Dyk sorait idézi az interjú végén. A vers a hazáról, a haza szeretetéről szól. „Ha elhagysz, nem pusztulok bele. Ha elhagysz, belepusztulsz.” Gyönyörű vers, mondja, de gyűlöli.

A szerző a vasárnap munkatársa

ujszo.hu