Nem tagadom: leküzdhetetlen ellenszenv él bennem a nevében  – szégyentelenül – a veritasszóval megjelölt kamuintézménnyel szemben: aljas uralom kiszolgálójának tartom. Eleve nem hiszem tehát, hogy aki ennek az intézménynek adta magát, tárgyilagos tudna/akarna lenni napjaink politikailag érzékeny vitáiban. De abban egészen biztos vagyok, hogy aki tényleg az akarna lenni, nem egy kormánypárti  szennylapban közli publicisztikáját. Hiszen számolna azzal, hogy a lap szellemisége eleve hiteltelenné tenné az esetleg tisztességes szándékot is.

VERITAS… Egy ilyen hatalom intézménye csak az orwelli nyelv uralta közegben kaphatta ezt a nevet: olyan közegben, amelyben például a megvédés megrablást, meglopást jelent vagy éppen kitagadást…

Ha történész volnék, bizony szó nélkül hagynám az írást: nem akarnám azt a benyomást kelteni, hogy ezt a kamuintézményt, az általam megvetett hatalom kitartottját legitimnek tekintem. De mert nem vagyok történész, megengedhetem magamnak, hogy kifejezetten politikai és erkölcsi, értékválasztási szempontból vitassam Újváry írását. Annál is inkább megtehetem, mert lényegét tekintve valójában olyan politikai-erkölcsi vita a téma, amelyben tényleges szaktudományos  kérdések nem vagy csak mellékesen vetődnek föl.

Miről van szó?

A szobor ellenzői nem Hóman egész tevékenységét kívánták értékelni, főleg nem a tudománytól elvárható tárgyilagossággal. Már csak azért sem, mert – mint Ujváry joggal megjegyzi – az ellenzőknek a többsége bizonnyal nem kutakodott forrásokban.

Azt viszont én jegyzem meg jogosan, hogy Ujváry tárgyilagos írásában egyetlen mondatot sem szán azokra sem, akik legalább annyira ismerik a vonatkozó forrásokat, mint ő maga – nem bocsátkozik vitába például sem Kovács M. Máriával, sem Ungváry Krisztiánnal.

A vita arról szólt, hogy Hóman Bálint, a politikus, a közélet szereplője megérdemli-e, hogy köztéri szobor őrizze az emlékét. Pontosabban: követett-e el olyasmit, amit e tekintetben semmilyen tudományos vagy másfajta érdem sem ellensúlyozhat.

E kérdésben a Kedves Vezető tavasszal elmondta a véleményét: kívánatosnak tartja Hóman Bálint mielőbbi közéleti rehabilitálását is. Akkor még nem voltak alkotmányos aggályai…! (Viszont képes volt azt a gyalázatosságot kimondani, hogy Hóman jogi rehabilitálása egyúttal a város rehabilitálását is jelentette…)

Akármi legyek, ha ez a megnyilatkozás nem köztéri szoborállításra vagy valami hasonlóra való fölhívás volt…

Az elképzelés támadói nem értettek, ma sem értenek egyet Hóman közéleti rehabilitálásával.

Tényleg: a tárgyilagos írás így kezdődik: Az utóbbi hetekben szokatlan hevességgel folytatódtak azok a támadások, amelyeket ez év elején indítottak Hóman Bálint (1885–1951) ellen.

Nos, azokat a támadásokat az év elején éppen az Orbán szorgalmazta közéleti rehabilitáció ellen indították, majd a köztéri szobor elleni tiltakozással folytatták.

De vajon tárgyilagos dolog-é ezt az ellenkezést támadásnak minősíteni? Hiszen tiltakozásról volt szó, az pedig jellemzően védekező megnyilvánulás. S mindaddig védekezésnek tekintendő, dacára az időnként elkerülhetetlen „támadó hadmozdulatoknak”, amíg a jogos tiltakozás oka fennáll. Alább majd a tiltakozás jogosságát olyan egyszerűen próbálom igazolni, hogy szégyellem magam az ilyen-olyan értetlenek helyett is.

A maguk értékeit támadón érvényesíteni akarókat védekezőknek láttatni, s az egyetemes értékek védelmezőit támadóknak minősíteni: ez is az orwelli újbeszél birodalmát idézi. A jelenség pontos megvilágítása érdekében idézem Kálmán László Facebookon olvasható bejegyzését – a téma az Ákos-ügy, az üzenet azonban általános érvényű:

Azt hiszem, értem a “véleményterror”-mániát, amit most bedobtak ezek a gazemberek. Rétvári Bence elmondta, mit fejez ki: azt, hogy mi nem értékeket védünk, hanem a keresztény értékeket támadjuk. Nos, ez ugyanaz a logika, ami miatt a rasszisták “fajvédőnek” nevezték magukat (ha jól tudom, már a 19. század végi antiszemiták is), hiszen ők csak védték a magyar fajt. Az ellenséget kell támadónak beállítani. Aki pedig támad, az ellen jogos a védekezés, minden eszközzel. Mától tehát igazi ellenséget csináltak belőlünk.

Ujváry cikke második bekezdésében mond valamit, ami akár a tárgyilagos(abb) vizsgálatot is lehetővé tenné:

„…elgondolkodtató az is, hogy miért lett ekkora botrány a neki szobrot állítani kívánó kezdeményezésből”.

Ám a Veritas történésze nem foglalkozik sem azzal, hogy kik is a látható és a megbúvó kezdeményezők, sem azzal, milyen motívumok hajtják őket.  Pedig elég lett volna egy pillantás a hazai szélsőjobboldali – (neo)náci-(új)nyilas  – portálokra, hogy eltöprengjen azon, kik is a szoborállítás föltétlen hívei.

Azon töprenghetnék én is – de már túl vagyok rajta -, vajon mi a magyarázata annak, hogy a hatalom és kiszolgálói nem rühellik ezt a társaságot. Tán úgy vannak vele, mint Gertrudis Ottóval: céljait nem, csak módjait utálja…

A szemléltetés kedvéért: itt olvasható a Hóman Bálint Alapítvány levele, melyet Székesfehérvár polgármesterének címeztek.

Szó van benne „egy szűk, gyilkolni született cionista csoportról”, s a levél így végződik:

„Ezzel egy időben az alapítvány kijelenti, hogy december 29-én megtartja megemlékezését a 130 esztendővel ezelőtt született kiváló ember, Hóman Bálint előtt. A Hóman Bálint Alapítvány szeretettel vár minden magyart és magyarul gondolkozót a Hóman Bálint Emléktérre, ami ma Bartók Béla nevét viseli!”

Nos, az alapítvány imígyen kifejezett szándéka teljesen érthető: valóban értékválasztásról van szó. Bartók Béla éppen ama politika elől menekült, amelyet másokkal együtt Hóman is képviselt. Nincs az a nemzeti emlékezet, amely ezt a két embert egy helyre, egymás mellé tehetné…

Úgy vélem, Ujváry írásának gyakorlatilag nincs olyan eleme, amely akár csak nagyjából rendben volna. Mielőtt a szerintem legfontosabb megfontolást leírnám, csak egy részt idézek:

Bírálóit pedig figyelmeztetném, hogy az általuk – részben joggal – tisztelt példaképek, mint például Szabó Ervin, Károlyi Mihály, Lukács György, Nagy Imre működésének megítélésében hasonlóan kritikusan illene eljárniuk. Semmiképpen sem kívánom, hogy átkozzák ki őket, de ők se követeljék ezt azoktól, akik Hómant tisztelik. Ideje lenne végre elfogadni, hogy ki-ki a maga ideológiája, ízlése és vonzalma szerint, nyilvánosan emlékezhessen a vitatott, de politikai bűnözőnek nem tekinthető személyiségekre, akiknek tevékenységét nem a mai elvárások, hanem saját koruk szellemiségéhez mérten kell megítélni.

Ha jól értem, itt szelíd szavakkal arra kéri a „bírálókat”, hogy fejezzék be aballibsi emlékezetdiktatúrát… Miközben Orbánia urai Károlyit a szélsőjobbal versenyben gyalázzák, szobrát pedig elhurcolták a „nemzet főteréről”, amelyet 1944-es képére alakítottak… Szabó Ervinért rendesen meg kellett küzdeni; arról meg nem tudok, hogy a demokratikus ellenzékhez közeli civilek és alapítványok például Lukács György-szobrot akarnánakközterületen elhelyezni. Nagy Imre..? Említése is gyalázat ebben az összefüggésben: ha Hóman úgy fordult volna szembe korábbi önmagával, mint Nagy Imre, a ballibsik akár a mai “kormány” ellenében is támogatnák, hogy közterületet, -intézményt nevezzenek el róla, szobrot állítsanak emlékezetére. Ujváry olyan viszonyok közepette kér „megértést, türelmet”, amelyekben a hatalom szívesebben emlékezik a Don partján „honvédő harcot” vívó katonák példás engedelmességére, mint azokra, akik szembefordultak a nácikkal és magyar szövetségeseikkel.A mai hatalomnak kedvesebb a kitörés „honvédő hősiessége” Bajcsy-Zsilinszky, a katonai ellenállás mártírjai vagy a Budai Önkéntes Ezred emlékezeténél – hogy a néhány valódi partizánról ne is szóljak. Igaz, a kitörés dicsőítése közben meg-megemlítik: nem kell azt gondolni, hogy a Budai Önkéntes Ezred katonái gyávaságból álltak a vörösök mellé...

Ebben az országban – az MTA uccanévbizoccságának szégyenletes szerepvállalására hivatkozva – tilos közterületet, közintézményt elnevezni olyan fiatalokról, akik kommunistaként áldozták fiatal életüket a nácik-nyilasok elleni hazafias harcban, mert Rákosiék, Kádárék aztán rájuk hivatkoztak… Nem kell Mónus Illés se, Tersánszky se; a hatalom berkeiben sokan Gelléri Andor Endrétől is kiütést kapnak…

Azt kell mondanom, Ujváry szelidnek tűnő szavai valójában bizony arcátlanok.

És akkor végül arról, amit a cikk kapcsán a legfontosabbnak tartok:

„… a Hómant elítélő nyilatkozatokban a történeti emlékezet teljes egyoldalúsága mutatkozik: egyes szempontokat kiemelnek, másokat mindenestül elhanyagolnak. Így az emlékezetpolitikából mindinkább eltűnik az emlékezet, s csak a napi politika marad, az akié a múlt, azé a jelen – s minden bizonnyal a jövő is – szellemében. Ezáltal pedig óhatatlanul egy szélsőséges vagy afelé csúszó álláspont válik mérvadóvá.”

Igen: a fentiek elég jól leírják a szobrot akarók motívumait…

„Az újabb és újabb, egymás érveit ismétlő és fokozó, sommás értékelések ugyanis nem Hóman meglehetősen összetett személyiségével és munkásságával, hanem kizárólag a zsidósághoz való viszonyával foglalkoznak – azzal is erősen leegyszerűsítve.”

Az állítás egyrészt valótlan vagy legalábbis felületes, másrészt nem értem: az adott témában miért ne lehetne meghatározó jelentőségű az illető személy zsidósághoz való viszonya? Azzal a kiegészítéssel, hogy a zsidósághoz való viszony a többséghez való viszonyt is tartalmazza. Aki a zsidók diszkriminációját támogatta, az egyúttal a többséget vadította.

Azért csak történt ebben az országban egy s más, ami megalapozza a kívánságot, a követelést:

Magyarországon ne lehessen közterületet, -intézményt elnevezni, közterületen ne lehessen semmilyen emlékművet állítani azoknak, akik a két világháború közötti „keresztény kurzus”állami antiszemitizmusának emblematikus képviselői voltak, s mindvégig azok is maradtak. Mert persze igaz, hogy a náci megszállás kellett a zsidók tömegeinek deportálásához, meggyilkolásához, de igaz az is, hogy a megszállás előtt már sok-sok gyalázatosság történt; s a hazánkba küldött csekély látszámú náci erő a feladatot sosem tudta volna teljesíteni a magyar állami apparátus buzgó támogatása és a lakosság passzivitása nélkül.S hogy a magyar társadalom ebbe az állapotba jutott, az bizony nem a nácik műve, hanem belső folyamatok eredménye volt.

A fenti követelést elsősorban nem a zsidóknak, s a többi – cigány, kommunista, szocdem, homoszexuális stb. – áldozatnak, hanem a nem zsidó, nem cigány stb. többségnek kellene legerőteljesebben képviselnie! Ezzel tartozunk önmagunknak, az áldozatok emlékének – azoknak is, akik életüket kockáztatva, áldozva igyekeztek menteni az üldözötteket. Szégyen ránk, az országra nézve, hogy ez nincs így.

S e követelésnek érvényesülnie kell azok esetében is, akik a hatalom részeseiként az országot a nácikkal való önkéntes, gyalázatos szövetségben ocsmány, rabló háborúba vitték.

Hóman mindkét szempontból érintett.

E két, összefüggő követelés figyelmen kívül hagyása az áldozatok ismételt, jelképes meggyilkolását, nemzetből való kitagadását jelenti.

gepnarancs.hu