h i r d e t é s

Vive la Commune! Éljen a kommün!

Olvasási idő
25perc
Eddig olvastam

Vive la Commune! Éljen a kommün!

2020. május 30. - 08:59

 

A párizsi kommün harcosa és legklasszikusabb történésze, Prosper-Olivier Lissagaray az egyik főszereplő, Eugène Varlin szájába adta a felkelés leverőinek címzett vádat: „Önök harcoltak a kommün ellen, és mit értettek meg az egészből? Forradalom kezdődött, Önök pedig azt hitték, hogy a világ végét látják”. Mint jól tudjuk, azok, akik összekeverik az igazságtalanságra és az elnyomásra alapozott világuk végét a világ végével, ma sincsenek kevesen.

Forrás: magyardiplo.hu

1871. május 28-án délben fejeződött be a „véres hét – la semaine sanglante”, és bukott el kemény harcban és kegyetlen megtorlások közepette a párizsi kommün. A kommün történetéről Balázs Gábor, a magyar diplo barátja és szerzője, készített nagymonográfiát Párizs szabad város 1871 - A párizsi kommüncímmel. A könyv idén tavasszal jelent meg és melegen ajánljuk minden kedves olvasónknak.

A párizsi kommün harcosa és legklasszikusabb történésze, Prosper-Olivier Lissagaray az egyik főszereplő, Eugène Varlin szájába adta a felkelés leverőinek címzett vádat: „Önök harcoltak a kommün ellen, és mit értettek meg az egészből? Forradalom kezdődött, Önök pedig azt hitték, hogy a világ végét látják”. Mint jól tudjuk, azok, akik összekeverik az igazságtalanságra és az elnyomásra alapozott világuk végét a világ végével, ma sincsenek kevesen.

Persze a párizsi kommünnek sem sikerült legyőznie az uralkodó osztályokat, de lerombolt valamit, ami talán még fontosabb volt: azt a tudatot, hogy a munkások és más népi rétegek a történelmi uralkodó osztályoknak (ideértve immár a burzsoáziát is) szükségszerűen alá vannak vetve. Ez az oka annak, hogy a párizsi kommünben már a kortársak is valamiféle civilizációs harcot láttak. A kommünárok egy kiáltványának szavaival: „Nektek a papok Franciaországa, nekünk a haladásé. Nektek a fanatizmus országa, nekünk a tudásé. Nekünk az eszme, nektek a tudatlanság. Nektek a bűn, nekünk az emberség.” „A rend pártja” – a kor szavajárásával: „a jóravaló emberek” (les gens honnêtes) – számára pedig a felkelés teljes irracionalitása, barbársága okozta, hogy a kommün számukra nem is forradalom volt, hanem inkább valamiféle időtlen katasztrófa, amely szinte kívül állt a történelmen – olyannyira, hogy a forradalom bukása után szinte divat lett Párizs (erős túlzással) romjainak, mint „ a civilizáció romjainak” látogatása és ábrázolása. A kommün nem egyszerűen az osztályharc egyik epizódja volt számukra, hanem a barbárság és a civilizáció közti háború egyik véres fejezete is. A magyar fülnek persze azonnal adódik a párhuzam a Tanácsköztársasággal (a „kommünnel”, ahogy a korban aligha véletlenül nevezték): „patkánylázadás” – mondják leverőinek mai utódai is.

Régi és új

A párizsi kommün idején még kevéssé beszélhetünk valamiféle modern osztálytudatról, inkább a Nagy Forradalomból eredeztethető társadalomkép volt az uralkodó: a nép szemében a nép jó, erényes, dolgos – a gazdagok gonoszok, erkölcstelenek, paraziták. Maguk az irodalmi alkotások is (elsősorban Victor Hugo vagy éppen Eugène Sue regényei) ezt a képet közvetítették a társadalomról: erényesek álltak szemben romlottakkal, azaz a szegények a gazdagokkal. A népet pedig a XIX. században a munka definiálta: azok tartoztak a nép körébe, akik a munkájukból éltek.

Ebben a korszakban a munkások kizsákmányolása közel járt a legfelsőbb fokához: a nyomor hatalmas méreteket öltött, és mindenütt jelen volt. A munkásoknak lényegében valóban nem volt másuk, csak a munkaerejük, amelyet éhbérérét cserébe eladtak. Nem volt tulajdonuk, bútoruk, sem tartós fogyasztási javaik, sem értéktárgyaik (a zálogházi tárgyak között a legtöbbször előforduló „értéktárgy” az ágynemű volt), de abban a korban számukra nem volt szabadság, vakáció, egészség- vagy balesetbiztosítás, ahogy nyugdíj sem. Eugène Varlinnek, a kommün egyik legkiválóbb szereplőjének és mártírjának szavai az Internacionálé elleni perben (1868): „[A munkás] nyomorban születik, vérszegény alkatú, olykor éhség kínozza, rosszul öltözött, szűkösen lakik, elszakad anyjától, akinek ott kell hagynia őt, hogy dolgozni menjen, mocsokban tengődik, ezernyi szerencsétlenség sújtja, s gyakran már gyermekkorától felszedi mindazon betegségek csíráit, amelyek a sírig elkísérik... [amikor] megházasodik, beköszönt hajlékába a nyomorúság drágasággal és munkanélküliséggel, betegségekkel és gyermekekkel együtt. Akkor pedig, ha szenvedő családja láttán méltányosabb bért kér, az éhség bilincsébe verik, mint Prestonban; agyonlövik, mint Fosse-Lépine-ben; börtönbe zárják, mint Katalóniában; bíróság elé hurcolják, mint Párizsban... Érett korában nincs mire emlékeznie, s rettegve várja az öregséget: ha nincs családja, vagy a családja vagyontalan, gonosztevőként bánnak vele, és a szegényházban pusztul el.”

Ez még erősen a XIX. század, „a dolgozó osztályok” és „a veszélyes osztályok” egymással való azonosításának kora: a nép számára az élet igen bizonytalan és veszélyes, nagy része számára életük kockáztatása, a veszélyek vállalása a mindennapok része volt. A szűkebb értelemben vett modern proletariátus számbelileg még igen gyenge, szinte feloldódik egy nagyobb tömegben, amelyet népnek nevezünk. Proletárok, kézművesek, kiskereskedők, segédek, tanoncok, mesterek azonnal felismerik egymást közös külső jegyeikről: munkásinget (blouse) és ellenzős sapkát (casquette) hordanak, szinte mindenki szakállt, a férfiasság és a tiszteletreméltóság korabeli szimbólumát, az egyéni és társadalmi életben elért érettség jelét viseli (a burzsoáknak inkább kis szakállkájuk van, mint III. Napóleonnak). De nemcsak külső jegyekről van szó, hanem szubjektív elemekről is, elsősorban a munka, a munkáslét méltóságáról. Ez az osztálytudat talán kezdetlegesebb, naivabb, mint a későbbi modern proletariátusé, de nem kevésbé erős, sőt talán még hatékonyabb is, hiszen nem egyszerűen a társadalmi viszonyok tudatosításán alapul, hanem a világnak és a történelemnek egy erkölcsi koncepcióján, azaz az erényes nép és a parazita gazdagok/burzsoák szembeállításán. Nem valamiféle kidolgozott ideológia ez, hanem a közvetlen tapasztalat egyfajta szubjektív lefordítása.

A kommün jelmondatában („Franciaország, Köztársaság, Munka”) a lehető legpontosabban vehetjük szemügyre ennek a komplex társadalmi eseménynek az összetevőit. Ebből következően a kommün érdekes keveréke volt a kompromisszumoknak és a szélsőségeknek – mindezt egyszerre mutatják a végül megvalósult (többnyire igen szerény) intézkedései, de a társadalom teljes átalakításának vágya is.

A kommünből egy „átmeneti munkásosztály” képe rajzolódik ki: átmeneti a tegnap kézműves sans-culotte-jai (akik 1789 és 1848 júniusa között minden forradalom élcsapatát alkották) és a jövő gyári proletárjai között. Egy kamaszkorban levő, heterogén, távolról sem „strukturált”, vidékről frissen a városba érkező társadalmi réteg, amelynek éppen „éretlensége”, heterogén jellege magyarázza egyrészt a forradalom „bizonytalankodásait”, másrészt azt a jellegét, ahol érdekesen keveredtek a múlt (a párizsi sans-culotte-forradalmak) és a jövő (a szocialista proletárforradalmak) jellemzői. Még fontosabb, hogy a kommün korának párizsi munkása még a régi világhoz tartozott inkább, mint az újhoz. A II. császárság évei alatt éppen csak elindult Franciaország iparosítása, tagadhatatlan változások történtek a proletariátus szerkezetében, de ezek a változások még igen távol voltak attól, hogy meghatározó hatásúnak tekintsük őket. Persze eltelt majdnem nyolcvan év a nagy sans-culotte-idők óta, nyilván nem nyom nélkül. A legfontosabb újdonság azonban, amely 1830-ban még csak jelzésszerűen létezett, de 1848 júniusában már fenyegetővé vált, hogy az 1860-as évek végére szervezeti formákat is öltsön: megszületett a nagyvárosok munkásainak az osztálytudata és létrejöttek önálló szervezetei (az Internacionálé és a munkásegyesületek). A hatvanas évek közepétől fellépő új nemzedék a császárság nehéz évei mellett is azt a következtetést vonta le az 1848-as köztársaság bukásából, hogy nem fogja többé más osztályokra bízni a dolgozó nép érdekeinek képviseletét.

A kommünt közvetlenül megelőző történelmi körülmények (azaz a porosz háború és a város hónapokig tartó ostroma) egészen karikatúraszerűvé fokozták a társadalmi egyenlőtlenségeket, a gazdagok és a szegények között ilyen különbségeket a párizsiak a XVIII. század, az ancien régime ideje óta nem tapasztalhattak. Maguk a történelmi körülmények is igencsak emlékeztettek 1792-re: a monarchista ellenség támadása miatt veszélyben volt a köztársasági haza; az ostrom alatt újra szinte az ancien régime-ből ismert jelenség került felszínre, az éhezés réme; maga a párizsi nép „szociológiája” pedig nem sokat változott nyolcvan év alatt.

De persze ennek van másik oldala is.

A kommün nem egyszerűen a nagy forradalom (főleg persze 1792–1794, de leginkább a nagy, a felülmúlhatatlan, az összehasonlíthatatlan II. év) egyszerű újrajátszása volt, noha bizony voltak olyan aspektusai is, amelyek valóban „a másodszorra bohózat” képét öltötték magukra. Hiszen valóban eltelt 80 év: tagadhatatlan gazdasági-társadalmi modernizáció zajlott le, nemcsak teret nyert az ipari forradalom (igaz, nagyon óvatos, kis lépésekkel – Franciaországban az igazi take off a századfordulón, sőt egyenesen a világháborúval történt meg), hanem maga a város, III. Napóleon és Haussmann Párizsa az egyetemes várostörténetben is ritkán előforduló hatalmas átalakuláson esett át.

A gazdasági-társadalmi modernizációval egy már modern nagyvárosban – amely azonban még nem volt térben szegregált, de nem is emlékeztetett a későbbi iparvárosokra – létrejött egy átmeneti, pubertás korban levő, sokszínű, több százezres proletariátus, amelyben a régi és az új iparágak munkásai is szerepet kaptak. Ennek a munkásságnak a kommün előestéjén már léteztek szervezetei (segélypénztárak, kooperatív egyesülések, szakszervezetek), amelyek már más színezetet adtak a kommünnek, mint egyszerűen az utolsó sans-culotte-lázadásét.

Ez a sokszínű proletariátus lett a már modern városban, nem is akárhol, a XIX. század fővárosában, Párizsban, „a leggyöngébb láncszem”.

A szikra mindenhez az elvesztett porosz háború, Párizs négyhónapos ostroma, a burzsoá kormány „árulásai”, azaz a poroszokkal kötött fegyverszünet, majd a béke (a kommün a végletekig patrióta volt, ebben is szemben állva a későbbi antinacionalista proletárforradalmakkal), a republikánus Párizs szembenállása a monarchista vidékkel, és így tovább volt.

A gyújtós pedig a legkülönbözőbb forradalmi ideológiák, amelyek virágoztak (mint mindig) a korabeli Párizsban. Ezek az ideológiák is a régi és az új érdekes keverékét nyújtották: voltak neojakobinusok, a forradalom Hegypártjának (Közjóléti Bizottság, Robespierre, Saint-Just) örökösei; jelen voltak a forradalom túlzóinak és ultraforradalmárainak programjai (ezt nevezték a kommün korában „hébertizmusnak”, a túlzók egyik vezéréről), a főleg Babeuf elképzelései révén már a kommunizmushoz közelítő blanquisták és persze a Proudhonon már túl, de Marxon még innen levő libertárius kollektivisták, a párizsi munkáselit, a munkásértelmiség fiatal képviselői (a munkásszervezetek vezetői, mozgalmárai, kevés kivétellel az Internacionálé tagjai).

A kommün

Erre a keveredésre a legjobb példa éppen maga a „kommün” mint akarat és képzet. Hiszen bizonyára felmerül az olvasókban is, hogy miért nevezték „kommünnek” a forradalmukat a párizsiak 1871-ben.

A párizsi nép 1792 óta ahányszor részt kívánt venni a politikai események alakításában (hogy eufemisztikusak legyünk: azaz forradalmat robbantott ki), első kiáltása mindig ez volt: „la Commune!”. A „Vive La Commune! [Éljen a kommün!]” jelszó már a kommün kiáltása előtt is mintegy magában foglalta a párizsi nép reményeit (és a burzsoázia félelmeit): egy új társadalmi szerződést jelentett. Érzelmi töltete alighanem felülmúlta a konkrét szemantikai tartalmát, amellyel aligha volt tisztában mindenki. Amikor a felkelés végül átfordult forradalomba (valójában talán még a főszereplői számára is váratlanul), a kommünárok sok tekintetben szinte ösztönszerűen az alig 80 esztendővel azelőtti nagy forradalom elvéhez, gyakorlatához, szimbólumaihoz és terminológiájához fordultak.

A párizsi kommün (Commune de Paris), azaz a községtanács 1789-ben jött létre; az 1790 májusától létező 48 párizsi „szekció” kerületi-helyi gyűlései rendszeresen megválasztották a tagjaikat és élükre a polgármestereket. Ezt a „törvényes” községtanácsot váltotta fel az 1792. augusztusi forradalmi napokban a felkelő kommün (Commune insurrectionnelle), amely immár Párizs sans-culotte-szekcióit tömörítette. Ez a mozgalom számolta fel a királyságot (a Tuileriák ostromakor), buktatta meg a girondistákat, szavaztatta meg a templomok bezárását, a maximumtörvényeket és így tovább. Döntő befolyása volt nemcsak Párizsra, hanem az országos politikára is: a konventnek küldött petíciói és delegációi gyakori és igen sikeres nyomásgyakorlást folytattak – a párizsi nép közvetlen befolyását a törvényhozásra. Ezt végül a jakobinus Közjóléti Bizottság számolta fel, majd a Thermidor megszüntette a „törvényes” párizsi önkormányzatot is.

Maga a „kommün” szó szinte szimbolikusan fejezi ki a réginek (a párizsi sans-culotte-forradalmaknak) és az újnak (a libertárius szocalizmusnak) a szintézisét, hiszen a másik oldalról a libertárius szocialistáknak a „kommün” volt Proudhontól és Bakunyintól eredően a föderáció, az állam felváltásának alapegysége, a jövendő társadalom új formája. A „kommün” tehát mindenkinek mondott valamit (noha nem teljesen ugyanazt, ebből persze a forradalom napjaiban különböző problémák is támadtak).

A kommün során valóban talán még a régi dominált, de a legfontosabb mondanivaló mindezzel mégiscsak az volt, hogy „a föld fog sarkából kidőlni”, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, hogy mindenkinek joga van részt venni a közösségi életben, hogy a demokrácia vagy részvételi és szociális, vagy mit sem ér.

Egy szó mint száz: a párizsi kommün nem egyszerűen a nagy forradalom kissé bohém, kissé tragikomikus remake-je volt, de talán még kevésbé az első proletárforradalom.

Párizs

A német (vagy talán kisebb mértékben az angol) mintával szemben Franciaországban a „város” nem az „igazi” nép tagadása, veszélyeztetője vagy éppen elkorcsosulása, hanem éppen ellenkezőleg: a városi nép (persze elsősorban Párizs népe) a nép esszenciája volt. Természetesen itt is kialakultak ugyanazok a mítoszok a nagyváros erkölcstelenségéről, gyökértelenségéről, a benne élő „veszélyes osztályokról”, de ez a párizsi nép egyben a forradalmak népe is volt, amely a lehető legközvetlenebbül gyakorolta a népszuverenitást: a Bastille, „a nyomorultak”, Delacroix, a barikádok... a párizsi nép forradalmi nép, és éppen ezért a francia nép szimbóluma volt.

Párizs 1789 és 1871 között nem volt más, mint egy szabad ég alatti többé-kevésbé állandó, hatalmas méretű alkotmányozó nemzetgyűlés. Párizs népe királyokat űzött el, rendszereket hozott létre és buktatott meg. A párizsi népnek generációkon átívelő tapasztalata volt a forradalom, úgy járt be királyi palotákba és parlamentekbe, mintha csak otthon lenne, a lehető legtermészetesebb módon buktatott meg kormányokat, hogy újakat hozzon létre helyettük. Az 1789-től induló forradalmak persze távolról sem pozitív tapasztalatot jelentettek csupán, szép számmal volt példa (gyakran igen véres) represszióra, kudarcra, csalódásra, vereségre, de bárhogy is végződött mindez, a népben mélyen meggyökereződött a tudat, hogy a forradalom lehetséges. Egyetlen politikai rendszer sem kérkedhetett azzal a párizsi nép szeme előtt, hogy önmagától (valamiféle rendeltetésétől fogva) legitim lenne, vagy éppen örök. Párizs nemcsak azzal volt tisztában, hogy a forradalom lehetséges, hanem azt is jól tudta, hogyan kell forradalmat csinálni. A XIX. század ötvenes-hatvanas éveiben lezajlott híres, báró Haussmann-féle városátalakítás sok tekintetben éppen ezen helyzet ellen indult, és hozta létre a modern Párizst, „a XIX. század fővárosát”. A nép számára azonban Párizs képe a nagy forradalomhoz képest nem sokat változott: Párizs a remények, az illúziók, azaz a forradalmak városa maradt. A katonai Párizs, a hivatalos Párizs – kaszárnyáival, palotáival, templomaival, impozáns középületeivel, szobraival és más szimbólumaival, nagy sugárútjaival – már kialakította saját társadalmi és politikai struktúráit, már rátelepedett a városra, de még nem tudta térdre kényszeríteni a régi Párizst és a párizsi népet.

A párizsi kommün már a modernizált Párizsban alakult meg, és sok tekintetben Haussmann munkájának volt következménye. Nem egyszerűen a korábbi párizsi forradalmak megkésett újrajátszása volt csupán, hanem a párizsi nép radikalizmusának modern városi körülmények közti reneszánsza (és alkonya). A kommün bukása mindenképpen lezárt egy történelmi ciklust (az 1789 és 1871 közti időszakot), a párizsi forradalmak korát. Párizs népe talán legjobbjai vérét hullajtva búcsúzott el „a véres hét” alatt nagy ambíciójától, hogy példát mutasson a világnak.

A néphatalom

A társadalmi rend lassú destrukturálódása és dezorganizációja Párizsban már a porosz ostrom idején megindult: a különleges körülmények között a városban lényegében megszűnt a termelés, azaz a munka, az embereknek hirtelen rengeteg szabadidejük lett, a tulajdonhoz való viszony is kezdett megváltozni (például a lakbérek fizetését felfüggesztették), azaz megremegtek a normális társadalmi viszonyok. Mindez kiegészült azzal, hogy a Nemzetőrség keretein belül lényegében az egész férfilakosság fegyverben állt. Ez azonban nem az élet valamiféle militarizációját jelentette, hiszen itt polgárkatonákról volt szó. Éppen ellenkezőleg: hirtelen minden politika lett, Párizs hihetetlenül intenzív politikai-társadalmi életet élt, ahol elmosódtak a határok a közélet és a magánélet, a mindennapok és a legmélyebb politikai kérdések között. Bizonyos szempontból Párizsban forradalom volt már a kommün előtt is: a mindennapi élet forradalma. A városi nők és férfiak lassan a kezükbe vették az irányítást, és nem úgy tűnt, hogy megállnának félúton – kialakultak a politikai-társadalmi részvétel folyamatosságának elemei is klubok és helyi bizottságok képében. Ilyen értelemben a márciusi felkelés csak egészen nyilvánvalóvá tette a már fennálló helyzetet. Ez persze azt is jelenti, hogy a kommün nem hagyományos értelemben vett forradalom volt, azaz tudatos résztvevők egyszeri, akaratlagos aktusa, hanem tulajdonképpen egy spontán, hónapokig tartó népmozgalom eredménye. Ez természetesen sokat megmagyaráz későbbi történetéből is.

A kommün sok tekintetben a modernkori történelemben a forradalom, mint spontán népakció megszemélyesítője lett. A párizsi kommünről szóló talán legszebb könyv szerzője, a nagy szociológus, Henri Lefebvre szavaival: „A nép a saját ünnepében tetszelgett, és átalakította azt látványossággá. Megesik, hogy a nép téved vagy túloz, mert ez a látványosság, amelyet magának nyújtott, önmaga ellen fordult. Ahogy minden mulatság idején, a legtisztább dráma tűnt fel és közeledett. A népi mulatság megváltoztatta karakterét, de valójában inkább folytatódott: szenvedésbe torkollt. Tragédiába, ahol a főszereplő, a kórus és a közönség egészen egyedi módon volt azonos. A mulatság a kezdetektől fogva magában hordozta a drámát; a dráma pedig visszanyerte eredeti jelentését: egy kollektív, valóságos ünnep volt, a nép által megélt és a nép által nyújtott mulatság, hatalmas mulatság, amelyet elkísért a főszereplő önfeláldozása a bukás idején, azaz a tragédia... A legalapvetőbb vágy lépett színre: a világ megváltoztatásáé, az életé, amilyen most, a dolgoké, ahogy most állnak – népi spontaneitás révén, amely a legmagasabb rendű eszmét hordozza magában, egy totális forradalom tervét. A »mindent vagy semmit« általánossá váló szédítő gondolatát.”

A kommünt végül is létrehozó felkelés a sokadik nagy példa volt arra, hogy egy viszonylag kisebb jelentőségű esemény (az ún. ágyúk ügye) milyen katalizátorszerepet játszhat a történelemben, persze ha az adott történelmi helyzetben fennállnak a megfelelő politikai, társadalmi összetevők – a szaturáció küszöbén. A felkelés másnapján a párizsi nép arra ébredt, hogy a kényszerítő hatalmak – állam, hadsereg, rendőrség – egyszerűen elpárologtak. Mindez azt jelentette, hogy a város lényegében polgárainak önigazgatása alá került, és nem akármelyik város, hanem a kétmilliós Párizs, a XIX. század fővárosa.

A „forradalmi feltételek” mindegyike (a háborús vereség, az ostrom, a társadalmi-politikai struktúrák széthullása Párizsban, a kormány politikája, a hatvanas évek legvégének „osztályharcos” hangulata és természetesen a párizsi nép társadalmi-gazdasági helyzete) szükséges volt, de egyik sem lett volna elégséges. Még ezen feltételek együttállása sem robbantotta volna ki a forradalmat, hiszen minden forradalomhoz kell az emberek egy csoportja, amelyik orientálja a spontán népi cselekvést, irányt ad annak, és programot az új struktúrák létrehozásához. A kommün forradalma sem jött volna létre forradalmárok nélkül. A forradalmárok csoportja általában többé-kevésbé homogén csoport, amely meg is szabja a forradalom „jellegét”, ám a kommün esetében – mint láthattuk – ez a lehető legkevésbé volt így.

Kétségtelen tény az is, hogy nem volt a kommün vezetői között sem egy Trockij, sem egy Lenin, sem valaki a Hegypárt nagy vezetői közül, de maga a kommün is túl libertárius szellemű volt ahhoz, hogy kitermeljen egy különleges hatalommal felruházott testületet. A kommün vezetői, ezek a „mindennapi emberek” őszintén hittek a demokratikus és szociális köztársaság gondolatában, nagy odaadással szolgálták a lázadó nép érdekeit, amelynek képviselői (vagy inkább a felhatalmazásával rendelkezők) voltak. Minden köztük létező politikai-ideológiai (és gyakran személyes) ellentét dacára egységesek voltak Párizs népének érdekei védelmében, amely nép a kommün igazi bázisát adta. A kommün Párizs lázadása volt, amikor a város népe a kezébe kívánta venni sorsának alakítását – ennek a célnak a párizsi nép kormánya minden hiányossága, bizonytalankodása ellenére igencsak megfelelt. A kommün forradalmár magja éppúgy múlt és jövő példátlan keveréke volt, mint társadalmi bázisa vagy ideológiája.

Mindenesetre a kommün vezetőtestülete a nép soraiból jövők kormánya volt: a Központi Bizottság tagjai nagy többségében a párizsi munkáselithez tartoztak. De feltehetően nem is szociológiai összetételük számított, hanem az, amiről Alain Badiou szép szavai szólnak számunkra: „A kommün próbálta meg először és ez idáig egyedülállóan, hogy megtörje a munkás- és népi mozgalmak mindenképpen a parlamentarizmus valamelyik formájába torkolló végzetét. Ez alkalommal, és csakis ez alkalommal, a felkelés nem helyezte sorsát kompetens politikusok kezébe. Ez alkalommal, és csakis ez alkalommal, a politikusok árulása nem valamiféle eseti körülménynek, szerencsétlen véletlennek tételeződött, hanem a dolgok rendjének, amellyel szembe kellett nézni, és levonni belőle a megfelelő következtetéseket. Ez alkalommal, és csakis ez alkalommal, a felkelés semmi másra nem kívánt támaszkodni, mint magának a népi politikai mozgalomnak az erejére.”

A polgárháború

Alighanem sok tekintetben a kommün (leginkább verbális) radikalizmusának is része volt a vesztében: hiszen sokáig valóban létezett egy igen széles egységfront, ha nem is a kommün gondolata mellett, de a kormány ellenében. Számos vezetőjének éppen egy ilyen szövetség ácsolása volt a nagy politikai ideája „a nép” és „a dolgozó burzsoázia” között – mindez részben meg is valósult, főleg a kiskereskedőket, az alkalmazottak egy részét és a kézműveseket illetően. Sokáig nem látszott éppen lehetetlennek, hogy ha nem is a kommün, de a köztársasági Párizs kerülhet ki győztesen a kormánnyal folytatott harcból. Mi volt hát az oka annak, hogy a köztársasági (akár a radikális republikánus) burzsoázia más rétegei végül is nemet mondtak erre a szövetségre? Elsősorban természetesen az, hogy a kommün, ha félénk, ha habozó, ha a modern „osztályharcot” a zászlajára semmiképpen sem tűző, de mégiscsak: forradalom volt. A forradalmi hagyomány 1792-től 1848-ig inkább terrort és félelmet jelentett a burzsoázia számára, mint nagy kiegyezést és szabadságot – hiába állította az utóbbit önmagáról a kommün. A forradalom veszélyeztette a tulajdont és széles értelemben is a társadalmi rendet; forradalmat azok csinálnak, akiknek nincsen semmijük, azok ellen, akik van valamijük – a burzsoázia tapasztalata pedig ez volt. Később persze egyszerűen igen szkeptikusak lehettek egy ilyen népi forradalom sikerében is, főként miután a polgárháború már kész tény volt.

Ha a kommün nem is hirdetett osztályharcot, azt azért egyértelművé tette, hogy nemcsak a társadalmi egyenlőség talaján áll, hanem eddig soha nem tapasztalt szerepet adott a politikai vezetésben a népnek vagy a burzsoázia szótárával: a veszélyes osztályoknak. Aki inkább a burzsoáziához, mint a néphez tartozónak vélte magát, bizony aggódva konstatálhatta, hogy a kommün veszélyezteti társadalmi státusát, még ha egyet is értett a kommün kormányt kihívó álláspontjával és rendelkezéseivel. A kommün példátlanul véres eltiprása és az igen kevés burzsoá hang, amely ez ellen fellépett, jól mutatta, hogy mekkora illúzió volt a kommün egyes vezetőinek álláspontja „az egységfrontról” a köztársasági burzsoáziával. És persze azt is, hogy milyen mértékben voltak élők „a néppel” szemben a burzsoáziában élő sztereotípiák: a félelem és a megvetés.

Ezek a körülmények okozták azt, hogy a kommün idején nem lépett fel egy olyan republikánus-burzsoá politikai garnitúra, amely „magára vállalta” volna a forradalom vezetését, mint 1830-ben, 1848-ban és 1870 szeptemberében. Egyszerűen érezték, hogy ez nem az ő forradalmuk. Párizs népének jó része alighanem kivárt: végeredményben a kommün volt Párizs de facto irányítója, és győzelme egy ideig nem látszott lehetetlennek, hiszen eleddig az a politikai erő, amely egy forradalomban meg tudta hódítani Párizst, győzedelmeskedett az országban is. Mindenesetre tény: a középosztály egy széles rétegének (akár nyílt, akár implicit) támogatása nélkül (ez különböztette meg 1871-et az 1848 júniusi munkásfelkeléstől) nehezen lehetett volna elképzelni, hogy a kommün képes lett volna Párizst irányítani, akár csak két és fél hónapon keresztül felvenni a harcot a kormány és hadserege ellen. 1848 júniusa a reménytelenség lázadása volt, a kommün mindennel együtt a reményé. Mint ahogy alighanem az is tény, hogy amint a kommün ügye elveszettnek látszott (vagy legalábbis a győzelme már igen valószínűtlennek), elég sokat veszített erejéből a párizsi egységfront támogatása.

De a kommün bukásának legfontosabb oka mégiscsak az elszigeteltsége volt: vidéken nem zajlott le a társadalmi rendnek az a széthullása, amely Párizsban az ostrom alatt megvalósult, nem jött létre valamiféle népi egységfront, és hiányzott a kommün vezető gárdáját adó „vörös republikánusoknak” és a szocialistáknak a szövetsége is. A vidéki (akár radikális köztársasági) burzsoázia nem támogatta Párizst a legitim, általános választójoggal megválasztott Nemzetgyűlés elleni harcában. A nagy kérdésben, a köztársaság megteremtésében a kormány vezetőjében, a mélyen reakciós, monarchista Adolphe Thiers-ben bíztak. Sokáig ez tűnt a legvalószínűtlenebbnek, de végül ez lett a sikeres stratégia: a III. köztársaságot végül valóban Thiers teremtette meg.

A kommün öröksége

A párizsi kommün talán legmaradandóbb és legeredetibb öröksége a népképviselet egy új elméletét érinti – és ezzel összefüggésben az államszervezet egy új formáját. A kommün népképviselet-koncepciója, „a nép önmaga általi kormányzása”, „a kormányzók és kormányozottak közötti különbség megszüntetése” két hagyomány (a sans-culotte-izmus és a libertárius kollektivizmus) szerencsés találkozása volt. Mindez egyedüli lehetséges eszközként értékelődött arra, hogy a saját keze munkájából élő nép átalakítsa a társadalmat saját érdekei, elvei és akarata szerint. A nép felszabadulása volt a kommün központi programja, amellyel egyébként igen széthúzó vezetőinek mindegyike egyetértett.

Később, Marx tollán a párizsi kommün rendszere a munka felszabadulásának végre meglelt politikai formája lett. Marx műveiben a hegeli jogfilozófia bírálatától kezdve a benne rejlő radikális állam- és politikakritika mintegy a kommünben öltött testet, a proletárforradalomban már nemcsak a termelőerők felszabadításáról volt szó, hanem az állam és az elkülönült politika végéről. A marxi elmélet a kommün tapasztalatára épült, nem a Lassalle-féle német államelvű szocializmusra. Később, jól tudjuk, a szocialista mozgalom (és ideológiája: a „marxizmus”) története másképp alakult. A kommün bukása sem az osztályharc kiéleződését hozta magával, hanem a kapitalizmus relatíve békés fejlődési korszakát (1871–1914), a forradalmak elcsendesülését, a reformizmus és a parlamentarizmus diadalát. A kommün bázisát alkotó két csoportot, „a népet” és a proletariátust a parlamentarizmus („a demokrácia”) és a munkásmozgalom integrálta a nemzetállamok és a tőke rendszerébe.

Egy szó, mint száz: a kommün még a szocialista mozgalom előtörténetéhez tartozik, vagy talán pontosabban: inkább az utolsó tipikusan XIX. századi (és tipikusan párizsi) forradalom, és az első proletárforradalom volt. A kommün hívószava még inkább a „peuple”, a nép, és nem a modern értelemben vett proletár. Sokan írják: a kommün megnyitotta a XX. századot, mi inkább úgy tartjuk, hogy lezárta a XIX.-et. A kommün két nagy dala, az „Internacionálé” és a Franciaországon kívül kevésbé ismert „Le temps des cerises” pontosan kifejezi a kommünt illető emlékezet kétarcúságát: az előbbi a hűséget (és az újrakezdés, majd a végső győzelem lehetőségét), az utóbbi pedig azt, hogy a „temps des cerises” (ahol a „cseresznyefák érése” a forradalom, a kommün szimbóluma) mély sebet hagyott a szívünkben, de tulajdonképpen véget ért, és az utolsó nagy XIX. századi forradalom már visszavonhatatlanul a múlthoz tartozik.

Már a kortárs reakció is pontosan látta, hogy a kommün forradalma nem az elhagyott műhelyek kisajátítása, de nem is a politikai-igazgatási rendszer átalakításával volt annyira veszedelmes, hanem a társadalmi hierarchiák megremegése okán. Ennek a legfontosabb eleme mindenképpen a nép hatalomra jutása volt, és ezáltal „az uralkodó osztályok” monopóliumának megkérdőjelezése a közügyek irányítását illetően – mindez aztán együtt járt a nemi hierarchiák megremegésével is.

A kommün idején a célkeresztben a társadalmi munkamegosztás rendszere állt, az elválasztás burzsoá és proletár, munkás és értelmiségi, szellemi és fizikai munka, kormányzók és kormányzottak között. És éppen ezzel lehetett hadat üzenni az állam elkülönült hatalmának, amely maga is a társadalmi munkamegosztás rendszerén nyugszik. Nem véletlen, hogy a legkevesebb a kommün kulturális forradalmából maradt meg (és ezt támadták ellenfelei a legszenvedélyesebben). A társadalmi és nemi hierarchia visszaállt, a szociális munkamegosztás rendszerében újra mély szakadék választotta el a szellemi és a fizika munkát, a kultúra pedig újra kevesek kiváltsága lett. A kommün bukása azt is jelentette, hogy a föld nem dőlt ki a sarkából.

Alighanem ideje annak, hogy a kommünt ne csak mint a proletárforradalmak hajnalát, de ne is csak mint valamiféle forradalmi primitivizmust vegyük szemügyre (amelynek az utólagos bölcsesség magaslatáról a fejére olvassuk a „hibáit”), hanem mint egy nagy, természetesen pozitív és negatív elemeket egyaránt hordozó történelmi tapasztalatot, amelynek talán még ma sem aknáztuk ki minden tanulságát. Ha ma vesszük szemügyre a kommün tapasztalatát, inkább arra a megállapításra juthatunk, hogy éppen a népi spontaneitásból fakadó „irracionális”, „felelőtlen” tetteinek van a leginkább aktualitása: például a közigazgatás, a közszolgáltatások ellátásának nem tapasztalattal vagy speciális tudással, hanem jószándékkal, elkötelezett és bátor emberekkel, vagy éppen a közvetlen demokrácia ezernyi intézményének, amelyek részvételt teremtettek mindenki számára és beleszólási lehetőséget a közügyekbe.

A kommün egy felszabadító nagy vigasság, mulatság és forradalom egyszerre (mint minden igazi forradalom: örökre a spontán népi forradalmak szimbóluma marad). A kommün nők és férfiak felkelése az elviselhetetlennel szemben, akik a saját kezükbe vették a sorsukat, maguk uraivá váltak a kifejezés legigazibb értelmében. A kommün társadalmi háborúja (noha a körülmények a felszínen sokat változtak) még ma sem ért véget. A munkában, hogy „a kommün tudattalan tendenciáit tudatossá tegyük” (Engels), még nem mondatott ki az utolsó szó. Az elégedetlenség, a frusztráció, a lázadási potenciál – nem éppen hiánycikkek manapság sem. Ahogy a szituacionisták, egy másik kor lázadói írták 1962-ben: „A kommün merészségét és újító jellegét elsősorban nem a mi korunkhoz kell mérnünk, hanem az akkori politikai, intellektuális és erkölcsi élet banalitásaihoz. Az összes létező banalitás összetartozásához, amelyre a kommün tüzet nyitott. Ha így járunk el, akkor fel tudjuk mérni, hogy milyen újítást jelentene egy hasonló robbanás a mai (jobb- és baloldali) banalitásokkal szemben.”

Napjainkban sincs ez másképp.


A szerző Balázs Gábor történész, baloldali aktivista, a francia- és olaszországi modernkori lázadások és forradalmak avatott elemzője, a Rednews honlap szerkesztője. A Párizs szabad város 1871 – A párizsi kommün c könyve a Napvilág kiadónál jelent meg 2020 tavaszán. A tervezett könyvbemutató, Csunderlik Péterrel és Tamás Gáspár Miklóssal, sajnos a világjárvány miatt már elmaradt.

A könyvismertető linkje: https://napvilagkiado.eu/termek/parizs-szabad-varos-1871-2/.

A könyv másik forgalmazója a Libri: https://www.libri.hu/konyv/balazs_gabor.parizs-szabad-varos-1871.html.

 

magyardiplo.hu


 

h i r d e t é s