Védekezel, ahogy tudsz. Bezárkózol a közöny várfala mögé, sétálsz, a tavaszt várod, kidobott kutyának keresel új gazdát, Eckhart Tollét olvasol, mert nála nincs múlt, jövő, ami szerinte az élet két fő ártalma, csak örök „most”, amiről azt tartja, hogy annak mindig lehet örülni. Nekem nem megy. Tehetsz bármit, tudod, vagy inkább érzékeled, hogy Magyarország már jobbára csak egy földrajzi régió, mindinkább kiütköző európai jelentéktelenséggel és egyre nyilvánvalóbb zéró erkölcsi jelenléttel. Vigaszként marad számodra tehetetlenségünk vég nélküli feltérképezése.

A diktatúrák közéletét a hétköznapok sajátos egyhangúsága jellemzi. A kis hercegben a róka plasztikus képet fest erről az állapotról: Én tyúkokra vadászom, az emberek meg rám, az egyik tyúk olyan, mint a másik és az egyik ember is olyan, mint a másik... A diktatúrák hívei meg mindenről pont ugyanazt gondolják és mondják, mintha a táboruk valójában egyetlen emberből állna, a kormány minden újságja, rádiója és televíziója ugyanazt hazudja, amit a miniszterelnök, ő pedig minden választást megnyer, mivel ő írja a választási szabályokat. És az ellenzéki pártok is teljesen egyformák, soha nincs egy szavuk a megnyerhetetlen választások ellen, mindig végigmennek a centinként aláaknázott úton.

A hazai társadalmi létezésnek ezt a halálos monotóniáját, ahol legfeljebb évtizedenként bukkan fel egy új párt és új arc, hogy aztán rögtön el is tűnjenek, csak az ellenzéki térfél kisebb izgalmai törik meg. Azok viszont nem hasznos izgalmak. Ezek egyike épp a napokban játszódott le: a sokféle műfajban alkotó Müller Péter Sziámi munkát vállalt a rezsim egyik vadonatúj, a közjó, közérdek szempontjából nyilvánvalóan szintén teljesen fölösleges intézményében, a Petőfi Zenei Tanácsban. Róla azonban ellenzéki körökben más kép él, mint a szintén taggá vált Ákosról, vagy Nagy Feróról, aki épp nemrég nyilatkozta, hogy „Európát el kell foglalni, és az fog történni, amit mi mondunk, nem pedig a buzik”. Valóban jó társaság.

Persze nem M.P. Sziámi az egyedüli a magukat afféle „hídembernek” vélők között, akik mindenkivel, bárkivel hajlandók szóba állni. A harminckötetes Kukorelly Endre is párbeszédet ajánl, és el is megy mindenhova, ahova hívják; álláspontja szerint olyankor ő nem a hírtévével beszélget, hanem emberekkel. Na, ezt az érvet cáfold meg. Az általa követett magatartást hasznosabbnak és „lefegyverzőbbnek” tartja, mint a „gátlástalan diktatúrázást”. Két, szintén sokoldalú közéleti ember, Réz András filmesztéta és Fodor Gábor, az SZDSZ exelnöke az M1-en beszélget a kormánymédia Tourette-szindrómás (kényszeresen káromkodó) sztárjával, a hazai média alighanem legártalmasabb képviselőjével, B. Zs.-tal.

Ahogy az ókori Rómában Spartacus sok ezer fellázadt rabszolgájának keresztre feszített holtteste szegélyezte a Via Appiát, hasonlóképp mára a magyar demokrácia legyilkolt, eljelentéktelenített intézményeinek százai jelzik azt az utat, amit a rezsim a mai napig bejárt. A pesti Nagykörúton a Jászai Mari tértől a Petőfi hídig négy kilométer hosszan ki lehetne plakátolni a megszűnt vagy csupán névleg működő intézmények névsorát. Ellenzékinek gondolt emberek mégsem érzik kínosnak közügyeket megbeszélni olyan alakokkal, akik maguk is sokat tettek azért, hogy ma egész Magyarország egyetlen bűnügyi helyszín, milliók számára a meghunyászkodás a túlélési stratégia, mindeközben egyre magasabb fokozatba kapcsol a sok százezres orvos- és pedagógustársadalom megfélemlítése, zsarolása.

A matematikus, pszichológus, publicista Mérő László nevét is sokan ismerik, tőle sem idegen a hídember szerepe. Engem soha nem sikerült meggyőznie missziója hasznosságáról, s már jó ideje nem figyelek rá. Az ATV talán még ma is inkább ellenzékiként számontartott Öt c. műsorát pedig addig követtem, ameddig a részvevők közéleti analízisei nem lépték túl a számomra még elviselhető fájdalomküszöböt. A sor reggelig lenne folytatható… egy országból nem véletlenül lesz az, ami. Például diktatúra.

Magyarország eminens példája annak, hogy nincs szükség erőszakra, ha az emberek félrevezetése megvalósítható cenzúrán, elsöprő erejű propagandán és az elitek együttműködésének megvásárlásán keresztül. Lám, puha módszerekkel is létrehozható volt a tartós egyszemélyi hatalom, amelynek megtörése – legalább elvben – továbbra is csak egy megnyert választástól remélhető. Ehhez azonban a változást váró ellenzéki tömeg gondolataiból és érzelmeiből hiányzik az ehhez szükséges kohézió. Az összetartozás, a rezsimtől undorodók sorsközösség érzése. Ez már a 2021-es őszi, ellenzéki előválasztás során is érezhető volt: a facebookon számolatlanul keringtek olyan szövegek, amelyek gyengítették a kohéziót, akadályozták, hogy megszülethessen a győzelemhez elengedhetetlen egységes választói hit és akarat. Végül a kormány hazugsággörgetege el is sodorta a különféle okokból már elbizonytalanodott, hitehagyottá vált tábort.

A hídemberek azonban inkább zavart keltenek, mint segítenek, újabb és újabb lyukakat ütnek az amúgy is törékeny ellenzéki morálon. Aláássák a változás lehetőségébe vetett reményt. Hiszen Magyarországon nem korrekt, demokratikus hatalom-ellenzék viszony szabályozza a közéletet, hanem a diktatúra egyoldalú hatalom-ellenség viszonya, amit a kormány hozott létre és tart fenn. Épp ezért, mondjuk Kukorelly Endrének azt a tapasztalatát, hogy „a nagyvonalúság, a mosoly, az empátia edukál, a tolerancia pedig alap”, idehaza semmi nem támasztja alá. De Müller Péter Sziámi politikai krédója: „Nálam nem a jobb-bal felosztás működik, nem a vagy-vagy, hanem makacsul az is”, ugyancsak ingatag lábakon áll. A „száztíz százalékos orbánista” D. Szilárddal is? Lelke rajta. A mi új hídembereink kényes morális helyzetét II. Vilmos német császár egy felismerése világítja meg a legpontosabban: „A gyengeség nem árulás, de betölti annak minden funkcióját”. (Bruck András)