A sajtó kritikai szellemét érintő megállapítások közé keveredett finánclábról. Mely csak füstöt terem.

Czékmán Bendegúz írt a Mércében kitűnő ismertetést a skandalumról, melyet (a magyarországi Blikket is tulajdonló) Ringier lapkiadó konszern ügyvezető igazgatójának, Marc Waldernek kiszivárgott eligazítása (értsd: utasítása) váltott ki: hogy a konszern lapjai kritika nélkül támogassák a kormányoknak a járvány leküzdését célzó erőfeszítéseit.

A sajtó mint "negyedik hatalmi ág" egyre növekvő szerepéről, befolyásról sok mindent tudunk. Pozitív és negatív példákat.

A J'Accusse és az azt követő – Zola védelmében támasztott – vihar volt az első, a sajtó és a nyilvánosság erejét bizonyító eset, melynek során végül a hatalom meghátrálásra kényszerült Zola és főként Dreyfuss ügyében.
Watergate-botrányt leleplező, Nixon elnök lemondásához vezető Bernstein/Woodward történet, a New York Times és a Washington Post Trump-ellenes működése elismerésre méltó. És így tovább.

Ellenkező előjellel: Hitler hatalomra kerülésében hatalmas szerepe volt a pártja mellé állított, a Thyssenék által finanszírozott német sajtónak (meg a kampányban alkalmazott forradalmian új eszközöknek: a rádiónak és a repülőgépnek).
Az ausztrál szövetségi (országos) és állami média 90%-át birtokló Rupert Murdoch-birodalom lapjai, tévéi, rádiói rendre nagy szerepet játszanak abban, hogy a kormányzó, magát liberálisnak nevező, valójában konzervatív pártszövetség zsinórban nyeri a választásokat.
Netanjáhú rég rátette a kezét az izraeli média legfontosabb szereplőinek többségére, melyek segítették hatalomban maradását (és segíteni fogják a visszatérését is), annak ellenére, hogy büntető eljárások folynak az üzelmei (többek közt a sajtóval kapcsolatos üzelmei) miatt is.
A jelenlegi magyar média-helyzet nem szorul bővebb kifejtésre.

Jól tudjuk, hogy az információ hatalom! Módot ad a választók akaratának befolyásolására.
(Akkor is számottevő fegyver, ha a közösségi média egyre nagyobb részt hasít ki az információ-megosztásból.)
Segítheti, de meg is buktathatja a kormányokat.

Nem kérdés tehát, hogy objektív, pártatlan információszolgáltatásra a publikumnak szüksége van. Nem véletlen, hogy a sajtószabadság minden demokratikus mozgalom alapkövetelése lett.

Ugyanakkor számolnunk kell néhány új fejleménnyel:

A média terén is bekövetkezett az a koncentráció, melyet a Lenin által is kölcsönzött formula ír le: a nagy hal megeszi a kis halat.
Ahogy a nemzeti ipari, fejlesztő, stb. cégeket felzabálták a nagy, előbb hazai, majd nemzetközi konszernek, és globalizálták a termelést, meg a világkereskedelmet, ugyanez történt a sajtóval is.

És ezek a mamutok más nagyságrendet képviselnek pénzügyileg és befolyásukat tekintve is, mint a nemzetek által megválasztott, vagy nyögött kormányok.

A helyzet kifejezhető populárisan körülbelül azzal, hogy az amerikai elnök is nagyjából abban dönthet szuverén módon, hogy mikor megy ki a mosdóba.

Ugyanakkor a modern világ olyan tömegű és olyan bonyolult információkat zúdít az emberekre (az internet pedig hatványozta ezt az áradatot), hogy mezei halandó nem igazodik el a világ dolgaiban.

Magyarázzák el egy átlag polgárnak, hogy egy ciprusi bankban véghez vitt szélhámosság miért dönti be egy egész napra a New York-i, a tokiói és a szöuli tőzsdét! (Hogy a londoniról és a többiről ne is beszéljek).
Vagy próbálják a fejébe verni, hogy mi az a bitcoin.
Nem hiszem, hogy sikerülni fog! Ugyanaz a helyzet az nRns-alapú és az egyéb vakcinák megkülönböztetésével.

A probléma kettős: egyrészt hajdanában a műveltebb osztályok (polgárság), rétegek (értelmiség), illetve a tanulásra informálódásra pártjuk által ösztökéltek (jellemzően magasan képzett szakmunkások) olvastak újságot, informálódtak.
Mára ezek (az értelmiséget leszámítva) jórészt eltűntek, legalábbis a súlyuk lecsökkent, feloldódtak a modern tömegtársadalom masszájában, ezzel jelentős mértékben apadt az olvasó közönség szellemi és kulturális színvonala (is).
Másfelől a hírek tömege és bonyolultsága a korábbi időkhöz képest egyszerűen szelektálhatatlanná teszik a hírözönt.
(Főleg a közösségi médiában, nem csak a források ismeretlensége, megbízhatatlansága miatt, hanem azért is, mert a pénzes hirdetők, szereplők, lásd Megafon Kft. ki- vagy hátraszorítják az esetleg relevánsabb és nem megtévesztő, fals közleményeket.

A döntési kompetenciák megváltozását, melyet én a nemzetállam végének tartok (és mely szükségszerűen hívta életre a TGM által tévesen regionalizmusnak nevezett, valójában régi, jól bevált nacionalista mozgolódást), az információ tömegét és tartalmát tekintve tehát teljesen új helyzet állt elő, melyben ragaszkodnunk kell ugyan (nekünk, törpe kisebbségnek!!) a sajtószabadság eszméjéhez, a szabad információáramláshoz, mint egyetemes emberi jogokhoz, de tudomásul kell vennünk, hogy ezeket az ég világon semmi nem garantálja többé.

Csak reménykedhetünk, hogy néhol még tiszteletben tartják!
De ez is halvány remény. Csakúgy, mint a magánélet szentsége (a Big Brother a mobilokba rejtett GPS és az utcai kamerák közepette), vagy az, hogy a nép okos gyülekezete a megfelelő tisztességű és felkészültségű kormányt fogja megválasztani, melynek rövid ciklusban olyan hosszútávú és egyetemes problémákkal kell megküzdenie, mint a klímaválság, a fegyverkezés, az újfasiszta, vagy abba hajló populisták hatalomátvételi kísérletei szerte a világban (melyek a polgári demokratikus jogaikkal élve számolják föl a polgári demokráciát). És a járvány.

Ragaszkodnunk kell, és hangot is kell adnunk ezzel kapcsolatos követeléseinknek és elvárásainknak! Hangot is adunk!

Csak nem mindig jókor!

Most például rosszkor! A járvány megfékezése elsőrendű kérdés!
És nem elég maga a vírus, még meg kell küzdeni az emberi idiotizmussal is, mely oltás- sőt vírustagadással védekezik a rideg való ellen, saját- és mások egészségét kockáztatva ellenáll.

Ebben a küzdelemben (melyben a közösségi média sajnos rengeteg álhírrel és áltudományos maszlaggal tömi a népek fejét), nem vitásan a járvány leküzdésén munkálkodó kormányok erőfeszítéseit kell a sajtónak támogatnia (nem beszélek itt a magyar kormányról, mely semmit nem tesz, ami a népszerűségét veszélyezteti, és a kretenizmussal határos módon kockáztatja az emberek életét a saját hatalomvágya és harácsolási ösztöne kielégítése érdekében).

A másik kérdés, hogy ezt a sajtónak kritikátlanul kell-e tennie!
Mert, úgy érzem, ez a nagyobbik tyúkszem az ügyben.

Miután a világ egy teljesen új jelenséggel szembesült a járvány kitörésekor, a tudomány és a kormányok is félhomályban tapogatóztak a követendő (sikeres) protokoll alkalmazását illetően (még akkor is, ha voltak tudományos kutatási eredmények más célból – Pfizer rákkutatás – és korábbi, a történelem során bekövetkezett súlyos járványok kezelése – távol tartás, higiéné – némi útmutatóval szolgáltak). Ráadásul villámgyors eredményt kellett produkálni hiszen így is több, mint ötmillió halottunk van.

Így szükségszerű volt "hajtűkanyarok", zsákutcák, korrekciók bekövetkezése.

Nem biztos, hogy ezt kritikus szellemben fel kellene róni azoknak a kormányoknak, melyek mindent megtesznek a járvány megfékezése érdekében, sőt népszerűtlen intézkedéseket is meghoznak!

Azt gondolom tehát, hogy a Ringier-vezér ügyével a lehető legrosszabb példát sikerült felhozniuk a derék svájciaknak! És másoknak.