Mi van a baloldallal?
A rendszerváltás idején baloldaliként minden okunk megvolt az optimizmusra, de az utóbbi évtizedekben egyre kínosabb és kilátástalanabb lett a helyzet. Kósa Eszter szociálpolitikus, szociális munkás mégis úgy véli, csíráiban megjelent egy fiatal baloldali generáció, mely újra visszahozhatja a reményt mindenki számára.
A WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) sorozatunk eddig megjelent írásokait lásd itt - írja a kettosmerce.blog.hu.
1990-ben érettségiztem.
Május volt, napról-napra változott minden körülöttünk. Egy évvel korábban még az elit gimnáziumban FIDESZ-sejtet szervezőket kirúgással fenyegette az igazgató, most pedig egyes tanárok SZDSZ-, mások MDF-jelvénnyel szaladgáltak az iskolában. Készültünk a vizsgákra, és folyton politizáltunk (azon szerencsések közé tartoztam, akik szavazhattak: akkorra már betöltöttem a 18-at). A baloldaliságom nem volt kérdés számomra, de ez nem jelentett automatikus döntést a pártok között. Baloldaliként tulajdonképpen „lehetett válogatni”: nem volt ciki az elesettek/elnyomottak/kirekesztettek támogatása/felemelése/befogadása, sőt: valamiféle társadalmi konszenzus övezte a mindenkit megillető szociális biztonságot.
Akkor még több párt is büszkén vállalta ezeket a célkitűzéseket, illetve szinte mindegyik parlamenti párt padsoraiban ültek olyan emberek, akik hitelesen képviselték mindezt. ‘89/‘90 telén az első (látható/látványos) hajléktalan csoportok megjelenése az aluljárókban, vasútállomásokon őszinte felháborodást váltott ki a többségből. „Hogyan fordulhat ez elő? Hogyan maradhattak fedél nélkül? Azonnal cselekedni kell, ez elfogadhatatlan és embertelen!” Ilyen volt a közhangulat, jól emlékszem. (Furcsa ez annak ismeretében, hogy ma a hajléktalan embereket a kutyapiszokkal teszi egyenlővé a szabályozás, és néhány bátor embert és szervezetet nem tekintve, ez a többségnél rendben is van.)
Éppen ezért a rendszerváltás idején hittem abban, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök nevével fémjelzett új demokráciában, amely töretlenül halad az európai integráció felé, jó lesz felnőttnek lenni. (És itt teszem hozzá: Antall József miniszterelnökre visszatekintve, a mai jobboldal fényében ő egy elkötelezett européer és demokrata volt, még ha az én politikai ízlésemtől távol álló keresztény-konzervatív is). Ha visszagondolok, viccesen naiv módon biztosra vettem, hogy a hazám az én felnőtt életemben bizonyosan klassz hely lesz, ahol a demokrácia, a szabadságjogok tiszteletben tartása, a szolidaritás, az egyenlő esélyek, a szegénység felszámolása és hasonló csacskaságok jelentik az alapot. Nem így lett.
És közben baloldalinak lenni egyre kínosabb és kilátástalanabb lett az évek során. Kilátástalan lett, mert a szegénység növekedésével, a korábban nem tapasztalt munkanélküliség tömeges beköszöntésével párhuzamosan egyre nagyobb teret nyert a szegények hibáztatása, a megregulázásukra/büntetésükre való igény, a segélyezettek vérszopókként való beállítása. És mindenekelőtt: a cigányozás. A cigányok egyre nyíltabb lenézése, gyűlölete, a velük való packázás, a lakhatási és intézményi elkülönítésükre való kimondott törekvés, vagy legalábbis mindezek szótlan eltűrése. És kínos lett baloldalinak lenni, mert a magukat baloldalinak valló pártok is simán megfeleltek ezeknek a társadalmi elvárásoknak, egyes politikusaik kimondottan rasszista, szélsőjobbos megnyilvánulásaitól elkezdve odáig, hogy csak simán gyáván hallgattak. (Tisztelet a ritka és bátor kivételeknek.) Az elmúlt 3 alkalommal baloldaliként összeszorított szájjal és enyhe hányingerrel mentem szavazni: meg kell tenni a kisebb rossz érdekében!
De ebből elég lett. Elég lett a kompromisszumokból. Elég lett abból, hogy a baloldali pártok vagy teljesen lejáratták magukat, vagy finoman mérlegelik: mit szeretnek az emberek hallani, és mi hoz szavazatot, majd ehhez alakítják az üzeneteiket. Ahelyett, hogy hinnének abban, hogy ha elég következetesen képviselik az álláspontjukat (pl. arról, hogy NEM lehet embereket ellátás nélkül hagyni, még ha „érdemtelenül” is viselkednek), akkor előbb-utóbb többen és többen fognak felsorakozni az igazi baloldali üzenetek mögé. De nem, ennek épp az ellenkezője történik: „fogalmazzunk óvatosan, a dologtalan cigányokkal kampányolni semmiképpen sem szexi”.
De valami történik mostanában. Manapság úgy érzem, baloldalinak lenni cool. Megjelent egy új baloldali generáció. Elképesztően felkészültek és képzettek, következetesek és nem kötnek kompromisszumokat. Lenyűgöző határozottsággal képviselik mindazt, ami számomra a baloldaliság. Lehengerlő lazasággal használnak akár marxista terminológiákat, pontosan és helytállóan. És a politikai térhódítás tekintetében roppant türelmesek. Lépésről lépésre haladnak, nem kapkodnak el semmit, a valódiságuk megőrzését nem kockáztatják. Ugyanakkor a konkrét események kapcsán gyorsak, jól szervezettek, jól kommunikálnak (legyen szó szegényekről, hajléktalanokról, iskolai szegregációról, felsőoktatásról, vagy most a menekültekről). Számokban kifejezve azt hiszem, ez még egy kicsi mozgalom (vagy civil szerveződések összessége), de nagyon hiteles és igazi. Ha a türelem az ára annak, hogy egy ilyen új baloldali generáció vezesse egyszer az országot, akkor kivárom, mi az már nekem, egyre csak várok 18 éves korom óta. De azért szeretném még megérni…
Kósa Eszter
szociálpolitikus, szociális munkás