Sokat dolgoznak, és alulfizetettek a hazai ápolók. Fizetésük már a hó elején elillan lakástörlesztésre és rezsire. Aki egyedülálló, annak létfontosságú a másodállás, aki házas, annak a férjére is több teher hárul, és nem csak anyagi értelemben. Öreg autók, bevásárlás az olcsóbb diszkontokban, nyaralás, ha futja rá, akkor belföldön, és a félelem a lecsúszástól.

Havi 200 óra munka

Fotó: Magócsi Márton

Robi és Györgyi ápolók, intenzív osztályon, jónevű fővárosi kórházakban. Többnyire autóval ingáznak az észak-budai agglomerációban fekvő kertes sorházi lakásukból, első pillantásra minden ideálisnak tűnik.

“Szép meg jó az egészségügy, de én három helyen dolgozom: kettő egészségügy és van egy étterem, ahova eljárok felszolgálni, amikor ráérek” – mondja Robi. “Én meg gyerekre szoktam vigyázni, tavaly nyáron pedig sört csapoltam itt lent a strandon, meg fa dekorációs tárgyakat szoktam festeni, keresetkiegészítésként és kikapcsolódásként” – így Györgyi. Ha végez egy ilyen munkával, és jön érte a megrendelő, úgy hónap 25. körül, nagy az öröm. “Akkor mehetünk bevásárolni.”

Pedig havonta együtt majdnem négyszázezer forintot is megkeresnek. Ehhez fejenként több mint 200 órát dolgoznak, sokszor éjszakai műszakban, hétvégén, ünnepnapokon. “Én minden ünnepnapot bevállalok, mert az jó pénz, most már megtehetem, mert nem sír itthon a gyerek” – mondja Györgyi. Mutatják a naptárat is. “Tipikus kérdés, hogy ‘beágyazzak vagy hazaérsz még?’” – kommentálja Robi a beosztást, amin jóformán a hét minden napjára esik két bejegyzés: egyik az övé, a másik Györgyié. A vécéajtón házi készítésű plakát, rajta ételek nevei. Robi ezeket tudja elkészíteni, a kimerülten hazatérő Györgyi innen választhat.

Mindketten megromlott házasságból szálltak ki, 1-2 böröndnyi ruhájuk, illetve egy-egy autójuk volt, amikor összeköltöztek. Robinak devizahitele volt, el kellett adnia a lakását. “Az örökségem úgy ment el, hogy biluxáltam csak.” Györgyi autóval járt hasonlóan, meg hitelkártyákkal, előző férje ugyanis vállalkozó volt, és csak ő volt hitelképes. A közelmúltban vettek fel kedvező kamatozású hitelkiváltó hitelt. Sok munkatársuk van hasonló helyzetben. “A hóvégi körkérdés általában ez: van egy ötösöd kölcsön? Ha csak egy fizetésből élnénk, az 15-ére elfogyna. Kifizetjük az albérletet, a rezsit, levonják a törlesztőket, bevásárolunk azt annyi” – mondja Györgyi. Robi fizetéséből is ketyeg egy másik hitel és a gyerektartás az előző házasságából született gyereke után, Györgyi pedig fizeti egyetemista lánya mobilszámláját.

Fotó: Magócsi Márton

Baráti áron bérelt szűkös sorházi lakásuk egykor nyaralónak épült, autóik 15-20 éves kiskategóriás modellek, nyaralni csakis belföldön, rokon nyaralójában szoktak. “Nem tudok elmenni két hét igazi szabadságra úgy, hogy ne kelljen főzni és gondoskodni magamról, hogy csak megvegyem a kaját, étterembe járjak, főzzenek, mossanak rám. Nem megyünk moziba, könyvesboltba, inkább cserélgetünk, alig vásárolunk ruhát és minőségi ételeket, nem járunk moziba, színházba, üdülni, fodrászhoz, kozmetikushoz, újságra nem is emlékszem, hogy mikor költöttünk utoljára” – sorolja Györgyi.

A bedöglött gázkazánt nem érdemes megcsináltatni. Hogy újat vegyenek, arra meg nincs félretéve 150-200 ezer forint. Azóta kályhával tüzelnek, a melegvíz pedig áramról megy. A hűtőt is javítani kell, egy ismerős fogja megcsinálni benzinköltségért cserébe, addig pedig a jó harminc-negyven éves egycsillagos Lehelt használják. “Tudsz félretenni? Persze havonta 1-2 csekket” – ironizál a helyzeten Robi.

Kapnak ugyan bérkiegészítést, de annak az a hátulütője, hogy ha táppénzre kényszerül valaki, akkor az csak az alapbér után jár. “Akkor nagyon visszaesik a kereset, úgyhogy mindenki dolgozik inkább kifulladásig” – mondják.

“Miért csináljuk? Várnak a betegek. Amikor megkérdezik, hogy Györgyike, holnap is lesz?” Robi a meglepetések miatt. Volt egy idősebb vesetranszplantált beteg, aki meghallotta, hogy a férfi a Stairway to Heavent hallgatja a Led Zeppelintől. “Az öreg fekszik, felemeli a kezét, vébetűt mutat az ujjaival, és megszólal: ‘Élőben sokkal jobb volt!’, ezek fel tudják dobni az embert.”

Robi egyik ismerőse 50 évesen ment ki Németországba, és olyan helyen dolgozik, “mint egy sci-fi filmben”. Hívta Robiékat is, havi 120 óráért, három-négyszer annyit keres mint ők, de a férfi nemet mondott. “Ha te ott eldobod magadat, ki a franc fog összeszedni?”

“Itthon vannak a édesanyáink, akik már nem fiatalok. Itthon vannak még a gyermekeink, a testvéreink a gyerekeikkel, az a kevés megmaradt barátunk, akik mind-mind számítanak ránk, ha baj van” – mondja Györgyi.

Egy hét alatt elmegy a fizetés

Fotó: Magócsi Márton

Gyöngyi azt mondta megkeresésünk után tudatosult benne, hogy valójában milyen keveset is keres 23 éves intenzív osztályos tapasztalattal főnővér-helyettesként az ajkai kórházban. Azért nem érzékelte közvetlenül, hogy mennyire alacsony a bére, mert a férje helyi viszonylatban jól keres, és közös számlán vannak.

A kétgyerekes fiatalos anya háromműszakos beosztásban dolgozik úgy, hogy az ápoláson és alkalmanként 10 nővér irányításán kívül sok más dologért is felel: felfekvések megelőzéséért, minőségügyért, leltárért, betanuló ápolók gyakorlati oktatásáért. Egyikért sem jár pluszpénz, és vagy 15 éve nem kapott érdemi fizetésemelést. “Amit tavaly fizetésemelésként kommunikáltak le, valójában csak annyit jelentett, hogy a műszakpótlékok számításakor már nem a 2011-es, hanem a 2015-ös alapbért vették alapul, és mindössze nettó 3000 forint volt.”

Túlórázva jön ki a havi 150 ezer forint, anélkül körülbelül 130 ezret keresne. Ehhez havi 14 napot dolgozik 12 órában, aminek a fele éjszakai ügyelet, és limitált a túlóra (egy hónapban 12-24 óra). “Ennél többet nem is engedhetek meg két kisebb gyerek mellett.”

Az ő fizetésének hamar a nyakára hágnak. Ötödikén megkapja, 10-12. körül, amikor a férjéé megérkezik, már elfogyott. Viszi a lakáshitel, ami forintalapú, a két tíz év körüli gyerek, akiket sportolni is hordanak, a tüzelő, amit előre megvesznek, a házikedvencek – egy macska és egy nyúl -, a kocsi.

Családi házukat pár éve Ajka olcsóbb, régi bányásztelepi részén vették. A házon az ablakokat újra cserélték, és jó állapotú, de láthatóan lehetne még rá költeni. Autójukat tavaly cseréltek le, a 23 éves Opeljük helyett lett egy tíz évvel fiatalabb.

Elismeri, hogy konfliktust okoz a sok munka, “hogy keveset vagyok itthon, és sok hárul a férjemre”, pedig még másodállást sem vállal, mint több, drága hitelek visszafizetésével küszködő munkatársa. Nem bízik azonban abban, hogy sokáig el tudja kerülni a másodállást, mert ahogy nőnek a gyerekek, elő kell majd teremteni a pénzt a továbbtanulásukhoz. “Azt gondoltam, hogy jó középkategóriás az életünk, de nehéz a szintet tartani. Egy rossz döntéssel könnyen padlóra kerülhetünk. Különösen ügyelni kell a kapcsolatunkra. Ha egyedül maradnák, akkor kampó, negyven négyzetméterre kellene beköltöznöm.”

Ha jobban keresne, több időt fordítana sportra, nyelvtanulásra és a kapcsolatukra. Most egy közeli fittneszterembe jár, alkalmanként, néha heti 2-3-szor. “De amikor hétből hat napot dolgozom 12 órában, akkor ez kimarad”. Sokat segítenek a nagyszülők, akik nyáron megtermelik a zöldséget, gyümölcsöt, és anyagilag is támogatják őket.

Nyaralni belföldre járnak, igaz, tavaly eljutottak Szlovéniába. “Hogy a gyerekek is lássák azt, amit 15 évvel ezelőtt bejártunk a férjemmel”. Sátort vittek, kempigneztek, önellátók voltak. “Tésztát főztünk, levest főztünk, egy-egy pizza fért bele a strandon, fagyi a városban.”  Szívesen utazna többet, de igyekeznek havonta egy tanknyi benzinnel megúszni. Munkába, iskolába az egész család kerékpárral közlekedik.

És, hogy mégis miért dolgozik még itt? “Ide nem  azért megy az ember, mert nincs más, itt tényleg elhivatottnak kell lenni.” Gyöngyi még a középiskolában határozta el, hogy csakis intenzív osztályon fog dolgozni. Külföldre egyelőre nem tervez menni, bár amikor nemrég hazalátogatott egy Németországban munkát vállaló volt kolléga, elgondolkodott. Az illető napi nyolc óra munkával, aneszteziológus asszisztensként több mint hatszor annyit keres nála, de nem csak a pénz számít. “Szeretném megtapasztalni, hogy milyen lehet ott dolgozni, ahol úgy megy minden, ahogy a tankönyben meg van írva. Ha nem lenne ilyen messze Bréma, nem lenne két gyerekem és férjem, egy percig nem gondolkodnék. Sajnos ilyenek járnak az eszemben.”

Csak a távolsági buszról integetnek egymásnak

Fotó: Magócsi Márton

“Kisgyerekkorom óta nővér akartam lenni” – Enikő a szekszárdi kórházban dolgozik 2003 óta, szavaiból, gesztusaiból süt az odaadás a hivatásáért. Eredetileg szakmunásképzőben tanult ápolónak, mert általános iskolai osztályfőnöke nem javasolta, hogy érettségit adó szakközépiskolába menjen. “Erdélyből települtünk át Magyarországra. Se magyarul, se románul nem beszéltem jól, a székely tájszólást tudtam” – azt mondja emiatt tanácsolták el. Végül mégis meglett az érettségi a szakmunkásképző után, mert nagyon jó volt a tanulmányi eredménye, sőt, később a HÍD-képzést is megcsinálta, most e-kategóriás ápoló (emelt szintű képzést kapott).

Mégsem ápolóként helyezkedett el az iskola után, mert nem Szekszárdon laktak, és nem érte volna meg bejárni. 2003-tól dolgozik az egészségügyben, akkor már óvodás volt a fia. Nyolc évet dolgozott az intenzíven – azt mondja, imádta azt a munkát -, aztán jött  a második gyerek, és először a reumatológiára, majd a gasztroambulanciára került. Az intenzív osztályra, bár szeretett volna visszamenni, a két gyerek miatt már inkább nem tette meg.

“Ahogy láttam, hogy nő a fiunk, és hogy elment az idő, rá kellett jönnöm, hogy jó a szakma, imádom csinálni, de a gyerekek és a férjem is sokat feláldozott ezért.” A férje látta el sokszor a fiúkat, amikor neki 12 óráznia kellett. Sokszor előfordult, hogy esténként csak a szembe jövő távolsági buszokról integettek egymásnak, amikor ő ment dolgozni, férje pedig ment haza a gyerekkel. “Ezt a szakmát nem lehet másképp csinálni, kell hozzá a családi háttér. Olyan valaki kell, aki megérti, és el tudja viselni, ha két éjszaka után nappalba kell visszamenni.”

Most csak nappali műszakban dolgozik, reggel fél nyolctól fél négyig, a hétvégéi és az ünnepnapjai szabadok. Azt mondja, a család miatt így jó.

Enikő ezzel nettó 105 ezer forintot keres havonta, nem is az ő a fizetéséből élnek. Férje körülbelül másfélszer ekkora keresetével és a családi pótlékkal együtt jönnek ki, úgy-ahogy. Az ápolónői fizetés szinte azonnal elillan, ahogy beérkezik a közös bankszámlájukra. Még ha csak a rezsit – villany, víz, gáz, telefon, internet, tévé: 38 ezer forint – és a lakáshitel törlesztőrészletét – 86 ezer forint -, rendezik, arra sem elég.Hét éve költöztek be Szekszárdra – tehetséges gitáros gyerekük érdekében -, és forintalapú hitelre vették a lakást. Még 13 évig törleszthetnek.

Nélkülözni ugyan nem nélkülöznek, de ott van a gyerekek iskolai étkeztetése, gyerekeik zsebpénze, 13 éves Suzuki Swiftjük költségei, az ingatlanadó, a biztosítás, az étkezés, a ruházkodás, és a hó végére nem marad szinte semmi készpénzük. Az, hogy végül mégis kijönnek, nagyban férje szüleinek köszönhető. Szinte minden hétvégén meglátogatják őket a közeli Kistormáson. Anyósa megfőz, felpakol, a gyerekeknek ad zsebpénzt, sőt tudta nélkü a gyerekek kedvenc felvágottját is belecsempészi  szatyorba. Nyáron tábor helyett náluk vannak a gyerekek is.

Nyaralni évek óta nem voltak, legfeljebb egynapos kirándulásokon. Férje kafetériájából mennek el néha a Tamási Termálfürdőbe, és “Egyszer-kétszer fölmegyünk a Balatonhoz”. Enikő nem kap kafetériát, nincs egészségpénztár, étkezési utalvány sem. Székelyföldön élő hozzátartozóikat is csak kétévente tudják meglátogatni, idén pont ilyen év lesz. “Már olyan honvágyam van, hogy elmondhatatlan.”

Rossz érzés, hogy csak a pénz jut eszébe

Viktória maszekol az ápolói munka mellett, enélkül nem tudna megélni. Egy jobb nevű fővárosi kórház központi setrilizálójában dolgozik. Innen szolgálják ki a műtőt és az intenzív osztályokat, ők állítják össze a műtéti tálcákat, sterilizálják a többször használatos eszközöket. Ő fénykép nélkül vállalta a beszélgetést. Három éve dolgozik itt reggel hattól délután kettőig. Utána kezdődik a második műszakja.

A fiús frizurát hordó nővérke otthonukban ápol olyan idős embereket, akiknek a családja megengedheti ezt magának. “Ez nem a középosztály” – mondja. A munka anyagilag megéri, de változó. “Van olyan beteg, akihez csak egy hónapig kell járni, és utána itthagy bennünket, de például van egy tündéri néni, aki 94 éves, és már a hatodik évet nyomjuk vele.” Két-három kollégájával közösen csinálják, a megbízások általában informális úton, ismerősök ajánlásain keresztül jönnek, “van rá igény”. A keresetkiegészítésre nekik is nagy szükségük van, “mert abból a nyolcvanegynéhány-ezer forintból nagyon sűrűn nem lehetne megélni”.

Viktória a kórházban 84 ezer és pár száz forintot keres, de ez az összeg már a szombati ügyelettel jön ki, amikor ugyanúgy reggel hatra kell bemenni, és maradni, amíg tartanak a műtétek. Hogy ezt mennyivel tudja kiegészíteni a házi ápolással, az változó. Januárig például 150 ezer forintot is elérte az összes havi bevétele, mert akkor még járt egy betegéhez, aki azonban elhunyt.

Ez hetente legalább három-négy alkalommal napi 15 órás munkát jelentett: reggel hattól délután egy-kettőig a kórházban, utána az egyik idős nőnél 3 órát, aztán egy másiknál egy órát dolgozott, majd este haza. Mellette még néha bébiszitterkedés is akadt. Most körülbeül 100 ezer forint havi bevételből kell kijönnie, de ebből csak a 84 ezer biztos. Egyik ápoltja a közelmúltban két hétre kórházba került, “az 12 ezer forint mínuszt jelentett”. Aztán szégyenkezve hozzáteszi: “rossz érzés, hogy ez az első dolog, ami eszembe jut ilyenkor, hogy mennyivel kapok kevesebbet, pedig egy emberről van szó”.

Szerencséje, hogy nyugdíjas édesapjával élhet együtt egy nagyobb lakásban, így a lakhatás költségei nem túl magasak, bár mire kifizeti a rezsit, a bérletet, a telefont, az internetet, a lakás-előtakarékot, a szemüvegére a biztosítást és a pajzsmirigyére a gyógyszert, a kórházi fizetésének alig hatodrésze, ha megmarad.

Ráadásul tavaly azt vette észre, hogy azzal, hogy három helyen dolgozott, sokkal többet költöt élelmiszerre “meggondolatlanul”. “Egyik helyről futok a másikra, este kilenckor végzek, oda megyek be vásárolni, ahova éppen beesek – egy éjjel-nappali vagy benzinkút -, és az sokkal drágább.” Most újított, a reggelit gyorsan elkészíthető, tejjel keverhető turmixszal oldja meg, azt reméli ezt 6-7 ezer forintból ki tudja hozni havonta. “Amikor 3:20-kor kell felkelni, hogy beérjek háromnegyed hatra, nincs idő otthon elkészíteni az ételt.”

Ha jobban jön össze egy hónap, akkor jobb minőségű tejet vesz, de ez a bevételétől is függ, és attól, milyen plusz kiadása van. Ha tönkremegy a benti papucsa, kénytelen újat venni. Ezt meg lehet oldani olcsón, de hosszabb távon nem éri meg. “Széttörik a talpa, belefolyik a víz, kidobhatom a 2500 forintos papucsot két hónap után.” A drágábbat, ami 2-3 évig is kibírja, néha 5-6 ezerért is meg tudja venni akciósan. “De amikor éppen akció van, általában pénzem nincs.”

A hó végére mostanában jó, ha 500 forintja marad, így komoly gondot jelent, ha tönkremegy valamelyik ruháján a cipzár, leválik a cipő talpa. Turkálóból öltözködik, ahol ki lehet fogni olcsón jó dolgokat, de rá kell szánnia az időt. “Amikor a kereskedelemben dolgoztam, vagy bébiszitterként, nem volt gond a 8 ezer forintos farmernadrág, még ha tudtam is, hogy hamar ki fog kopni.”

Viktória eredetileg óvónő akart lenni, de másfele kanyarodott az élete, korábban volt takarító, kocsmai pultos, luxus fehérnemű üzletben eladó. Azt mondja, képzettségéhez képest most keres a legrosszabbul, de korábbi munkái során mindig hiányoztak neki az emberek, “És naivan azt hittem, hogy ha tudok segíteni valakinek, akkor megbecsülés övez”.

A betegek szeme persze így is csillog, ha segít rajtuk, és a visszajelzés is sokkal jobb. “Például amikor köszönnek a piacon, hogy ‘Jaj hát nővérke kiskezét csókolom!’, és megismer a fia, megismer a lánya, és én nem is tudom hova tenni. Máshol ezt nem kaptam meg. Ezt egy swarowski kristályos csupa csipke tangabugyi nem adja vissza.”

Szerző: Ballai Vince / abcug.hu