Krisztusi korban lévő egészségügyi pályafutásom alatt, nagyon sok szép emléket halmoztam fel, ha elnyerem figyelmeteket, a nyáron leírom őket... De ma még nem, ma még fáj és bánt valami...biztosan Ti kollégák átéltétek az érzést, mikor emberként, kevesebbnek tartanak benneteket maguknàl mások..

.Mit is tudunk tenni? Ilyenkor csendben lehajtjuk fejünket, sajgó, és forrongó lélekkel viseljük.... Történt, hogy nagyon szerettem volna "csinálni" valamit....Jelen írásomban ez a valami tulajdonképpen mindegy mi....A "csapatba" ahová kértem felvételem, diplomások, orvosok, közismert emberek vannak. Ó ígéret az volt, meg támogatás, meg jól csinálod, meglesz ez...csak nem történt semmi, illetve dehogy nem...nem kellettem...intelligensen megüzenték...

"CSAK EGY NŐVÉR vagy!"

Igen csak egy nővér vagyok, csak egy , mint ahogy Őket szintén anya szült, nekem is volt masni a copfomban, megtanultam biciklizni, jártam iskolába, olvastam azokat a könyveket amiket ők, vagy még többet is,jártam moziba, színházba, volt-van barátnőm, szerelmem, sírtam és nevettem....nem érzem , hogy ez kevesebb..... És drága barátaim, munka mellett felvettek a jogi egyetemre..hm...elsőre..

Aztán a sorsom úgy alakult, mert amikor úgy érzed most jó neked, az élet térdre kényszerít.....a suli alatt, elveszítettem Édesapámat...korán és villámcsapásként ért...a tragédia nem csak a lelkemet, de bizony a pénztárcámat is porrá zúzta... A második év félévi vizsgáknál (fizetős volt a szak) leültem az asztalhoz, néztem az összesített gázszámlát a többi "sárga cédulával"és döntést kellett hoznom, tovább tanulok és hideg lesz a lakás, vagy befizetem és otthagyom az iskolát, elfelejtem az álmomat. Ha egyedül lettem volna esküszöm inkább fázom....de akkor már velem volt Édesanyám....felelőséggel tartoztam...

És amikor lediplomázott a lány, aki mellettem ült és rólam puskázott....belehaltam!

Nincs és nem is lesz diplomám...ezt a képet én már nem tehetem fel....

Nővér maradtam, aki a hivatásának él, aki gyógyít, ápol egy életen át....

a betegeimért voltam vagyok...aztán jött az ötlet, vagy inkább kérdés...tudok-e tenni valamit a kollégáimért? Mert ők várják a segítséget....megpróbáltam...most nem, de talán majd sikerül, hitem, energiám van bőven, adok belőle,és írok nektek...leírom, hogy legyen erőtök, kitartásotok, várjatok még...csak egy kicsit...ne menjetek el még...nem vagytok kevesebbek senkinél....érzem, hogy indult már felénk valami csoda....

És diplomás "barátaim"....csak egy hajszálon múlt, hogy közétek tartozzam, hogy partner legyek....kívánok sok sikert, jó egészséget! (Csak egy nővér)