h i r d e t é s


Oprah beszéde a Golden Globe-on

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Oprah beszéde a Golden Globe-on

2018. január 11. - 08:17

 

Köszönöm Reese. 1964-ben kislányként egy linóleum padlón ülve az anyám házában, Milwaukeban néztem, ahogy Anne Bancroft kihírdeti a legjobb színésznek járó Oscar díjat a harminchatodik gálán. Kinyitotta a borítékot és ki mondott öt szót, amivel történelmet írt.

Forrás: harpersbazaar.com

.” A győztes, Sidney Poitier” Fellépett a színpadra a legelegánsabb férfi, akire én valaha is emlékszem. A nyakkendője fehér a bőre fekete és ünnepelték. Soha nem láttam még azelőtt, hogy így ünnepeljenek valakit, aki fekte. Én próbáltam sokszor, nagyon sokszor elmagyarázni mit jelentett akkor az a pillanat egy kislány számára egy gyereknek, aki a szegénység küszöbéről szemléli mindezt, ahogy anyja is, aki megfáradt csontokkal hazatérve takarította mások házát.

De csak azt mondhatom Sidney egyik szerepéből idézve, ami a Nézzétek a mező liliomait: „Amen, Amen, Amen.”

1989-ben Sidney átvehette a Cecil B. DeMille díjjat itt a Golden Globe-on. És nem felejtem el, hogy most ebben a pillanatban sok kislány engem néz, hogy fekete nőként megkapom ugyan ezt a díjjat. Ez egy megtiszteltetés, amellett hogy megtiszteltetés, kiváltság is hogy osztozhatom ezen az estén ennyi rendkívüli emberrel, férfiakkal, és nőkkel, akik inspiráltak, kihívás elé állítottak, és segítettek az utamon hogy ez lehetséges legyen. Dennis Swanson, aki esélyt adott nekem az A.M. Chicagonál Ő látta a showmat és azt mondta Steven Spielbergnek hogy „ő Sophia A Bíborszínből

Gayle aki a barátom és Stadman aki a támaszom, kősziklám volt. Meg akarom köszönni, a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetségének. Tudjuk, hogy a sajtó most ostrom alatt van, ezekben a napokban. Tudjuk továbbá azt is hogy elengedhetetlen az az odaadás, amivel azon dolgoznak, hogy munkájukkal mindenről feltárják a teljes igazságot. Azt az igazságot, ami segít minket távol tartani attól, hogy elfordítsuk a tekintetünket, és szemet hunyjunk a korrupció és az igazságtalanság felett. Távol tartsunk magunkat a zsarnokoktól, az áldozatoktól, a titkoktól és a hazugságoktól.

Azt akarom mondani ezzel, hogy most jobban értékelem a sajtó munkáját, mint bármikor azelőtt, ebben a komplikált időszakban, mely számomra azt hozta el: Amit biztosan tudunk, hogy az igazság elmondása a legnagyobb, és legerősebb fegyver, ami mindenkinek megadatott. És különösen büszke vagyok minden nőre, akik eléggé erősnek érezték magukat ahhoz, hogy kiálljanak és megosszák a személyes történetüket. Mindenki ebben a teremben ünnepelhet, mert a történeteink által, amiket elmondtunk ebben az évben mi is történetté váltunk. És nem csak történetté váltunk, ami hatással volt a szórakoztató iparra. Ez felülemelkedett minden kultúrán, földrajzon, fajon, valláson, politikán és munkahelyen is.

Szeretném ma éjszaka kifejezni a hálámat minden nőnek, aki éveken át tűrte a megalázásokat, zaklatásokat, ahogyan anyámnak kellett eltűrnie, akinek gyereket kellett etetnie és fizetnie a számlákat, álmait hajszolva.

Ők azok a nők, akiknek a nevei soha nem lesznek ismertek. Ők háztartásbeliek, farmon dolgozók, gyári munkások, vagy étteremben dolgozók. Akadémikusok, mérnökök, orvosok, vagy tudósok, politikusok vagy üzletasszonyok. Atléták az olimpiákon, katonák a seregben.

És ott van még valaki, Recy Taylor, akinek a nevét meg kéne ismerjétek még. 1944ben Alabamában Recy Taylor egy fiatal feleség és anya, aki a templomból sétált hazafelé hat fegyveres fehér férfi elrabolt és megerőszakolt majd vérben úszva az út mellett hagyott. Megfenyegették, hogy megölik, ha valaha is elmondja valakinek, az igazat, ám a története mégis eljutott az NAACP-hez ahol egy fiatal nő Rosa Parks is dolgozott, Ő lett ennek az ügynek fő vezetője és együtt küzdöttek az igazságért. De az igazságszolgáltatás akkoriban (afroamerikai polgárjogi mozgalom) nem volt opció Jim Crow idejében. Azok az emberek, akik megpróbálták tönkretenni Őt, soha nem lettek elítélve. Recy Taylor 10 nappal ez előtt halt meg, néhány nappal a 98.-születésnapja előtt.

Ő is úgy élt, mint mi is mindannyian túl sok ideje már egy olyan kultúrában, amit a brutális hatalommal bíró férfiak tönkretettek. Túl hosszú ideig, a nőket nem hallgatták meg, vagy nem hittek nekik, ha elmondták az igazat, a hatalommal bíró és visszaélő férfiakról.

De az Ő idejük lejárt. Lejárt az idejük és remélem, csak remélem, hogy Recy Taylor úgy halt meg, hogy tudta a története és sok más nő története, akik éveken keresztül tűrtek és tűrnek most is, tovább menetelnek előre.

Valahol Rosa Parks tudta a szíve legmélyén, hogy mit vállal, amikor úgy döntött, hogy nem száll le a buszról Montgomerynél. Mint ahogy azok a nők is tudják, akik ki merik mondani „Me too”És azok a férfiak, akik úgy döntenek, hogy meg is hallgatják őket és figyelnek rájuk.

Karrierem során mindig arra törekedtem, hogy jót tegyek. Akár a televízióban, vagy a filmekben, azt akartam, hogy beszéljünk fontos dolgokról, hogyan viselkednek a férfiak és a nők. Hogyan élik meg a szégyent, szeretetett, hogyan mérgelődünk, hogyan bukunk el és hogyan kerekedünk felül ezeken. Megannyi olyan emberrel beszélgettem, akik az élet legszörnyűbb dolgain mentek keresztül, mégis az egyetlen, ami mindegyikőjükben, megvolt az a remény .A remény egy fényesebb reggel ígérete, még a legsötétebb éjszakák után is.

Szeretném, ha minden lány, aki most néz és figyel, tudná, hogy egy új nap kel fel a horizonton! Amikor az a nap pirkadni kezd, az rengeteg csodálatos nőnek és férfinak lesz köszönhető – akik közül sok most itt ül a teremben –, akik azért harcolnak, hogy olyan világban éljünk, olyan vezetőkkel, ahol senkinek nem kell többé kimondani: Me too, (Én is).

Forrás: Harper’s Bazaar

Fordította: Nagy Zsófia HeForShe Magyarország



h i r d e t é s


;