h i r d e t é s

52.800 forint az otthoni ápolás 24 órás önfeláldozó munkájáért megalázóan kevés

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

52.800 forint az otthoni ápolás 24 órás önfeláldozó munkájáért megalázóan kevés

2018. szeptember 13. - 20:44

 

Dobos József napirend előtti felszólalása a szeptember 13-i közgyűlésen.

Illusztráció: flickr.com Fotó: Honza Soukup

Tisztelt Közgyűlés!

Kérem, tegye fel a kezét az, aki szerint nem számít munkának egy otthonfekvő, magatehetetlen ember állandó mozgatása.

Tegye fel a kezét az, aki szerint nem számít munkának az, hogy ezt a beteg embert etetni, öltöztetni kell, gondoskodni kell a tisztaságáról, a gyógyszerezéséről?

Mert az otthoni ápolás ebből áll. És nem napi 8, hanem napi 24 órában! Én úgy gondolom, hogy ez bizony kőkemény, felelősségteljes és sajnos gyakran életre szóló munka. És bár ezt a feladatot a sors méri ki, de mégis: ez önkéntes, önfeláldozó munka.

Magyarországon ezt rajtam kívül még sokan gondolják így. A jóérzésű emberek tudják, milyen lelki, fizikai és anyagi terhet jelent az otthoni ápolás. Sajnos ezt pont azok nem látják be, akik ezeken a terheken érdemben könnyíthetnének.

Ma ugyanis az a helyzet, hogy a tartósan beteg gyermekek és felnőttek otthoni ápolása Magyarországon nem számít foglalkoztatási jogviszonynak. Az otthoni ápolást végzők csupán segélyre jogosultak, amelynek összege a kiemelt kategóriában is csak 52800 forint.

12 ezer ember gondozza ennyi pénzből súlyosan beteg hozzátartozóját. További 40 ezer ember még ennél is kevesebb pénzből kénytelen gazdálkodni.

Gondoljunk csak bele.

Magyarországon, ha egy szülő magára marad súlyos beteg gyermekével, a kiemelt ápolási díj és emelt családi pótlék összege együtt a legmagasabb kategóriában is csak 75 815 forint.

Ez napi 2527 forintot jelent.

Ennyi pénzből kell ételt, gyógyszert, tisztálkodó szereket venni. És ebből kell fedezni azt a kieső jövedelmet is, amitől az otthonápoló személy elesik, hiszen máshol dolgozni nem tud.

Napi 2527 forint. Mindannyian tudjuk, hogy ez mire elég. Illetve: mire nem elég. És ez már a megemelt összeg! A többség ennél sokkal-sokkal kevesebbet kap!

Ráadásul még ennek az összegnek a jelentős része is bármikor meg is vonható, vagy csökkenthető. Hiszen csak segély. Éppen ezért abszolút jogos és érthető az a társadalmi igény, hogy az otthoni ápolást ismerjék el foglalkoztatási jogviszonynak, amiért legalább a mindenkori minimálbér összege jár.

Ez az államnak évente 6 milliárd forintjába kerülne. Ez nagyjából egy fél stadion ára.

De nem szeretném, ha Önök most azt gondolnák, hogy azért mondom ezt a problémát, hogy politikai vagy gazdasági ügyként tegyem ki itt az asztalra. Az otthoni ápolás megítélése társadalmi és emberségi ügy.

Olyan ügy, ami alapjában véve meghatározza azt, miként gondolkodik ez az ország a szolidaritásról, és milyen jövő felé indulunk el. Mondjuk akkor, amikor majd rólunk kell gondoskodniuk az utánunk jövőknek.

Egy ország erejét talán az jelzi a legjobban, hogy miként gondoskodik a gyengékről, az elesettekről, az egészségi állapotuk miatt kiszolgáltatott emberekről.

Mert ne csapjuk be magunkat: aki az otthoni ápolást végzőket sújtja, az valójában azokat hagyja cserben, akikről ők gondoskodnak. A súlyosan beteg, önmagukról gondoskodni nem képes embereket.

Magyarország ma – halljuk sokszor a kormányzati sajtóból – állítólag erősödik. Akkor mégis hogy lehet, hogy ez az erős ország nem képes munkaviszonynak elismerni az otthoni ápolást?

Ha egy nemzetet az egymásért érzett felelősség és emberség tart össze, akkor ez egy valódi nemzeti kérdés!

Tudunk-e emberként és nemzetként viselkedni? Kockáztatjuk-e, hogy a mostani kormányzati hozzáállás legyen a minta a következő években, évtizedekben?

Valóban azt akarjuk, hogy a gyengéket és betegeket ápolókat a társadalmi közöny sújtsa? Ki akar egy olyan országban élni, ahol a másik ember kínjára fájdalmára és nélkülözésére csak vállrándítás a válasz?

Nem tudom, Önök hogy vannak ezzel, de én félnék egy ilyen országban élni! És most épp efelé haladunk! A magyar kormány vezet minket ebbe az irányba!

De ha szigorúan csak az anyagi oldalát nézzük a helyzetnek, akkor is logikus az otthoni ápolás munkaviszonnyá nyilvánítása.

Ha ugyanis egy halmozottan sérült embert intézményben helyeznek el, az körülbelül annyiba kerül, mint a minimálbér nettó összege! Hát nem emberségesebb és gazdaságosabb, ha ezt az összeget a betegek otthoni ellátására költi az állam?

Mi valamennyien azért vagyunk ma itt, mert fontos számunkra a társadalmi felelősségvállalás.

Ezért arra kérem Önöket, és a helyi országgyűlési képviselőinket: minden lehetséges fórumon álljanak ki amellett, hogy az otthoni ápolást végzők kapják meg azt az anyagi és társadalmi megbecsülést, ami alapvető feltétele az általuk biztosított szeretetteljes törődésnek!

Ennek alapvető feltétele, hogy az ápolási segély most azonnal 50 ezer forinttal növekedjen, majd pedig január elsejétől ismerjék el munkaviszonynak az otthoni ápolást, amiért a mindenkori minimálbér összege jár.

Ha ezt a kérdést nem tesszük rendbe, minden, amiről ma itt beszéltünk és még beszélni fogunk, kudarcra lesz ítélve! Hiszen egy olyan országban, ahol a beteg és elesett emberek minimális életfeltételeit sem biztosítják, nem lehet érvelni az egymás iránt érzett felelősséggel!

Bízom benne, hogy akik ebben a kérdésben döntési helyzetben vannak, felismerik ennek a helyzetnek a súlyát és jelentőségét. Köszönöm, hogy meghallgattak.


 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..