Elismerték komoly alakításaiért csakúgy, mint világhírű szőke bombanőt. Közel 30 filmet forgatott, köztük az olyan sikereket, mint A szőkék előnyben, a Hét év vágyódás és a Van, aki forrón szereti.

Ennek ellenére, mint minden legenda, a Monroe halála után hagyott imázs éppen annyira mítosz, mint amennyire igaz: a nyilvánosan imádott, de meggyötört színésznő, aki a drogok és nyugtatók érzéketlen, könnyelmű világát választotta a rideg valóság helyett, míg végül belehalt.

Monroe 1926. június 1-én Norma Jean Mortensonként született Los Angelesben. A második világháború alatt gyári munkásnőként készültek róla az első professzionális fotók, és ekkor kezdődött fotómodell pályafutása. Címlaplányként vált híressé, és így kapta első mellékszerepeit a 20th Century Fox és a Columbia Pictures filmstúdióknál. 1951-től már fontosabb szerepeket is kapott, elsősorban vígjátékokban.

De a szenzációhajhász főcímek mögött Monroe életének tényei és utolsó napjainak tragédiája más történetet mutat meg nekünk.

Hét évvel halála előtt, mialatt karrierje felfelé ívelt, egy színész-oktató azt javasolta, hogy vesse alá magát pszichoanalízisnek, hogy „lecsapolják az összes kitörő energiáját”. 1955. február elején Monroe analitikus ülésekre járt Margaret Hohenberhez. Az analízis – a folyamatos kérdezősködésekkel a motivációkról és saját magáról – szinte azonnal elkezdett rossz hatással lenni rá: „Megpróbálok művésszé válni és őszinte lenni, és néha úgy érzem, az őrület határán vagyok. Megpróbálom a legőszintébb részemet kihozni magamból, és ez nagyon nehéz. Vannak olyan időszakok, amikor azt gondolom, »Csupán őszintének kell lennem«. De néha ez nem megy olyan könnyen. Mindig megvan az a titkos érzésem, hogy csak egy ócska kis ripacs vagyok, hogy csak színlelek...”

Monroe életrajzírója, Donald Spoto ezt írta a kezeléséről:

A túlzott önmegfigyelés felkavarta önbizalomhiányát. Az intuíciója szenvedett a ráerőltetett, tudatos intellektualizmus terhétől, ami megbénította őt, és még jobban visszanyomta őt önmagába.

A színésznő végül elment a New York-i freudista pszichiáterhez, Marianne Krishez, aki erős barbiturátokat (altatót) írt fel neki, melyekkel Monroe haláláig visszaélt. Kris egyúttal rávette Monroe-t arra, hogy befeküdjön egy pszichiátriai osztályra, testi kivizsgálás és pihenés céljából. Ehelyett Monroe-t bezárták egy kipárnázott zárkába, ahol addig verte az ajtót, míg véresre horzsolta az ökleit.
     
1960-ban Monroe elkezdett járni Ralph Greenson pszichiáterhez, aki még mélyebbre taszította őt személyes poklába. A doktor gyorsan és teljes körűen átvette felette az irányítást.

Én akartam lenni az egyetlen terapeutája

– írta. Biztosította, hogy egyenletes barbiturátos diétán tartsa. „A taktikája végzetes volt” – írta Spoto. –

Ahelyett, hogy páciensét a függetlenség felé irányította volna, pontosan az ellenkezőjét csinálta, és ténylegesen elérte, hogy csak tőle függjön... Greenson biztos volt abban, hogy képes lenne úgy uralkodni rajta, hogy megtegyen bármit, amit csak szeretne.

1926. augusztus 5-én, miután hat órát töltött Greensonnal, Monroe-t gyógyszer-túladagolástól holtan találta meg házvezetőnője, Eunice Murray. Azon a szombati napon, az esti órákban kialudt a „gyertya a szélben”.

Monroe közel sem az egyetlen tehetséges művész, aki pszichiátriai kezeléseknek esett áldozatul. Ernest Hemingway, Kurt Cobain, Vivien Leigh, Frances Farmer, Judy Garland – csupán néhány név azok közül, akiknek életében a pszichiátriai befolyás visszafordíthatatlan károkat okozott.

CCHR