h i r d e t é s

A cirkusz fagyija visszanyal

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

A cirkusz fagyija visszanyal

2019. november 30. - 11:43

 

Az atlétikai stadion körüli egyezkedések azt mutatják, hogy Budapest nem cirkusz. Tényleg nem, de lenne rá igény.

Tarlós István azzal a mondással próbálkozott a kampányban, hogy Budapest nem cirkusz. A médiaguruk szlogenje aztán nem jött be, a cirkusz fagyija visszanyalt és az egykori polgármester hiányzik az új előadásból. Cirkuszra és kenyérre persze mindig van igény, mint tudjuk, és a stadionok népe hálás a porondmestereknek a szórakoztatásért. Az új fővárosi közgyűlésben az első produkciók után kiderült, hogy október 13-án sima tisztújításnál sokkal több történt az önkormányzatokban. Lehet vitatni, de tényként megáll, hogy a választási összefogással az ellenzéki pártok összetörték a centrális erőteret, a megszerzett pozíciókkal pedig nagy rést ütöttek a Nemzeti Összefogás Rendszerén.

A Fidesz nagyot nyert a 2006. évi önkormányzati választásokon, ezt a győzelmet fejelte meg a 2010. évi parlamenti választásokon. Szinte már adottságnak vettük, hogy a központi és a helyi hatalom egymást erősítve működik, de ennek most vége. Valójában arról van szó, hogy október 13-a óta a NER nem az, ami előtte volt.

A NER-t, mint hatalmi-ideológiai játékteret három olyan csapás érte, aminek a következményei az előttünk álló időszakban egyre felismerhetőbbek lesznek. Egyrészt az önkormányzatiság feltámadásában, másrészt kulturális "fronton", harmadrészt pedig a nyilvánosság és a média használatában. A cirkusz fagyija háromszor is visszanyal. Az alább kifejtett változások rendszerszinten teszik kérdésessé a NER hatékony működtethetőségét.

Szabad önkormányzatok

Nyilván lenni kell egy elméleti határnak, ahol az illiberális rendszer nem kompatibilis a demokratikusan működő önkormányzatokkal. A központi és a helyi hatalom között az új leosztásban programozott a konfliktus. Erre ugyan rácáfol, hogy eddig is voltak ellenzéki vezetésű települések és megtalálták az együttműködést a kormánnyal. Ez igaz, de eddig olyan nagy volt a kormány erőfölénye, hogy a helyi politika néhány kezdeményezése nem érintette a rendszer működését. A szegedi vagy az angyalföldi önkormányzat példáját ugyan megismerte az ország, de a maguk kivételezett helyzete nem sok vizet zavart a kormánypárti vezetésű települések nagy tengerében. Szabályt erősítő kivételként azt üzenték, hogy ellenzékben is van élet, csak nem könnyű.

Az országos és a helyi politika között új hatalommegosztás jött létre, az ebből fakadó ellentétek csak a NER működésének demokratizálásával lennének kezelhetők. Ha a központi hatalom szintjén helyreállna a fékek és ellensúlyok rendszere. De ennek kevés az esélye. A következő hónapok legszórakoztatóbb fejleménye lehet, hogy az önkormányzatokban ülő fideszes ellenzék retorikája nagyon hasonlítani fog a demokratikus ellenzék parlamenti érveléséhez. Magyarán: a kormánypártok helyi politikusai a pártjuk által megtépázott demokrácia védernyőjét húzzák maguk fölé.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy Orbán Viktor meddig engedi, meddig tűri az önkormányzatok viszonylag önálló működését? Eljöhet-e annak az ideje, hogy egy törvénykezési hullámmal a központi hatalom felszámolja helyi ellenpólusát, és állami hatóságok körébe tolja át megszabott feladatok elvégzését. Ilyen fordulat persze bekövetkezhet, de ez semmit sem változtat a megválasztott helyi képviselők és polgármesterek legitimitásán. Amíg a mandátumuk érvényben marad, kitölthetik azokat a tereket, amelyek a legjobban szervezett diktatúrákban is létrejönnek a helyi társadalomban.

Megakad a kulturális offenzíva

Szakmai körökben alapvetés, hogy a jobboldali kultúrpolitika jellemző módon nagyszabású, nemzeti, királyi, birodalmi épületek felhúzásában éli ki magát. A kövekből, fémből, üvegből épített kultúrpaloták, székházak, mint szellemi „erőművek” a hatalom reprezentációját szolgálják. Ország-világ tudomására hozzák, hogy az építtető büszke a gazdagságára, kedveli a pompát és nem idegen tőle a fényűzés sem. Ha akarja, úri kedve szerint ítél az ízlés, a divat, a társas élet és a viselkedés mindennapi kérdéseiben is. Az uralkodó persze ünnepi alkalommal mindig elmondja, hogy a maga képére teremtett világ nem róla szól, hanem az istenadta nép szorgalmáról és tehetségéről. Az egyszerű emberek munkáját dicsőítik a paloták, stadionok, múzeumok és konferencia központok csillogó portáljai, messzire világító fényei.

Az un. Liget projekt és a stadion-építési program tipikusan jobboldali kultúrpolitikai termék. A Fidesz-KDNP kormány a beiktatása óta folytatott „templom, kastély, stadion” építési és felújítási mozgalmát egyre inkább kiterjeszti a tömegszórakozás, a kulturális terek, a közgyűjtemények birtokba vételére. Nem csak a fővárosban, de vidéken is folynak megalomán építkezések. Lakitelken Lezsák Sándor építtette meg a közművelődés Felcsútját. Az egykori tanár és versfaragó nagyot álmodott és létrehozott egy népfőiskolát, ahol önfényezésük szerint „kitűnő konyha, teniszpálya, uszoda, edzőterem, szabadtéri sakk és más szolgáltatások közül válogathat a látogató”. A leginkább wellnesközpontnak tekinthető lakitelki bázis sok milliárd közpénzt nyelt el, és népfőiskolaként hasonlóan eredményes, mint a felcsúti fociakadémia. Példát mutat viszont arról, hogy a helyi hatalom emberei sem élhetnek reprezentatív építmények, személyre szabott pompa nélkül.

A Horthy-kultusszal együtt feltámasztott „kultúrfölény” ideológia az európai térben anakronisztikus. A kultúrfölény szellemében megvalósított projektek lehet, hogy kielégítik a feltörekvő vidéki politikusok (Lezsáktól L.Simonon át Orbánig) délibábos ábrándjait, de a magyar nép kulturális színvonalának emeléséhez nem sokkal járulnak hozzá. (Ellentétben Klebelsberg Kunó egykori programjával.)

Minden nagyszabású építkezés, amely a kultúra, a sport, az értékteremtés címkéje alatt történik, része annak a koncepciónak, amelyet a közelmúltban a miniszterelnök a „sport, turisztika és gasztronómia” háromágú nemzeti programjában jelölt meg, mint fejlesztési irányt. A politika szeretné elhitetni, hogy hasznot hoznak ezek az intézmények, de a felcsúti stadion vagy a lakitelki népfőiskola példájából csak magánhaszonra gondolhatunk. Az adófizetőknek ráfizetéses a bolt. Ezt éppen azok a jobb módú városi társadalmi csoportok ismerték fel és utasítják el, amelyek elvileg kedvezményezettjei a hivalkodó építkezéseknek, számukra viszont mindennél fontosabb a kulturális autonómiájuk megőrzése.

Az atlétikai stadion támogatása az óvatos egyezkedések világába navigálja az új fővárosi vezetést. A lehetséges kompromisszumoknak persze a rendelkezésre álló közpénzek határt szabnak. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy kompromisszumok sorozatával kialakítható olyan szituáció, amelyben Orbán Viktor álmai is megvalósulnak és az ellenzék kecskéje sem marad éhen. Az ellenzéknek előbb-utóbb világos alternatívát kell felvázolni a kultúra és a sport intézményeit érintő kérdésekben. Hiszen továbbra is sokszor halljuk majd, hogy a Liget projekt világszenzáció, az atlétikai világbajnokság megrendezése pedig nagy hírverés az országnak. Bár egyre inkább mosolyt fakasztó az a nagyzolás, rongyrázás, urizálás, amivel egyes vidéki politikusok 'menőzni' próbálnak a fővárosban.

Nincs mindenható média

Megdöbbenve figyelték sokan az elmúlt évek során a NER médiagyárának kiépülését, Orbán Viktor propaganda gépezetének működését. Időnként úgy tűnt, hogy a kormányfő előtt nincsenek akadályok, bármit képes eladni a közönségnek. Szinte mindegy volt, hogy szorgos polgárként, a panelprolik mentőangyalaként vagy kisvállalkozókat védő lovagként lépett fel, rokonszenv kísérte a szerepléseit. Pontosan nem lehet beazonosítani, hogy hol tört meg a varázs, de hívei is észrevették egy idő után, hogy a sokat ismételgetett szólamok mögül kiszökött a valóság. Pedig közben egyre nagyobb fokozatra kapcsolt a kormányzati média és egyre szélesebb kört értek el a sematizált üzenetek. Kevesen sejtették október 13-a előtt, hogy a szinte már tökéletesre csiszolt kormányzati propaganda hatásfoka erősen visszaesett a lakosság körében. Politikai értelemben a választásokon csődbe ment a NER gondosan felépített hazugsággyára. Kiderült, hogy nincs mindenható média.

Orbán Viktor nyilván nem fogja bevallani, de az önkormányzati választási vereség után kénytelen lesz újragondolni és átépíteni a kezén lévő média birodalmat. Tartalmi és hitelességi gondokat kell orvosolni és valódi újságírókat kell beállítani a leharcolt régi propagandisták helyére. Átmenetileg persze a hatalom beférkőzhet hitelesnek tartott ellenzéki médiumokba, vásárolhat magának olvasott és nézett felületeket, de a lecke megoldását nem halogathatja sokáig. Az új önkormányzatok felállásával ugyanis jelentős mértékben bővültek az ellenzék lehetőségei a médiában. Ebből egyelőre ugyan nem látunk sokat, de csak idő és szervezés kérdése, hogy kiszélesedjen a kormánykritikus média hatóköre. Csak részben pénzkérdés a tömegmédiában az erőviszonyok módosulása, a változásokat várhatóan inkább az önkormányzatok által teremtett nyilvánosság generálja. Az ellenzék eszköztárában növekvő szerepe lehet a közösségi médiának.  

A kormánymédia csődjében nagy szerepet játszott a sajtónyilvánosság egyre erősebb korlátozása, az újságírók munkájának akadályozása és az eseményekről szóló közlések manipulálása. Amikor a közvélemény széles körben sajtó helyett propagandáról kezdett beszélni és sokan kitanulták a hazugságok megkülönböztetését az igazságtól, attól kezdve Orbán médiája beleragadt a saját maga teremtette mocsárba. Kikecmeregni ebből a helyzetből nem lesz könnyű, mert előbb még jön egy olyan halogató szakasz, hogy minden rendben van, azt kell csinálni, mint eddig, csak még keményebben. A médiaháború magasabb szintre emeléséhez Orbán új támogatókat találhat, de nélkülözni lesz kénytelen a kormánypropagandából kiábrándult olvasókat és nézőket.


 

h i r d e t é s