A magyar történelemben szerintem az a tragikus, hogy szakadékok tátonganak a korszakok között, megszakad a folyamatosság. Más kultúrájú népek folyamatosságban fejlődtek, polgárosultak, a szellemi értékeket természetes módon integrálták magukba – mondta Hegedűs D. Géza színművész, rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese.

Én belül teljesen szabad vagyok

A színész úgy gondolja, van az embernek belső szabadsága és van a bennünket körülvevő környezeté, világé, amely nemzetekből, kisebb, vagy tágabb közösségekből és az azokat összekötő, esetleg szétválasztó gondolatrendszerekből, szemléletekből, szokásokból, kultúrákból áll össze:

“Én belül teljesen szabad vagyok. Megadatik a kíváncsiság végtelensége, a gondolataim, a lelkiismeretem, illetve a testem és a szellemem, fantáziám szabadsága. Szabadságomban áll kiteljesíteni magamat a hivatásomban úgy, hogy a valódi teljesítmény estéről estére sikerélménnyel párosulhat. Spiró Györgytől idézek, aki azt mondja egyik írásában: nem szeretem azokat a gajdolókat, akik arról jajonganak, hogy milyen rossz nekik ma, mert ezt erkölcstelennek érzem az elődeinkkel szemben, akik valószínűleg rosszabb, nyomorúságosabb helyzetben léteztek, mégis nekik köszönhető, hogy élünk és itt vagyunk.”

Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Deák …

Hegedűs D. beszélt arról, hogy vannak olyan személyiségek, akiknek a magyar történelemben betöltött szerepét, tetteit, gondolatait, könyveit a jelenkorban különösen érvényesnek tartja:

“Nem vagyok történész, de négy, az én értékvilágomhoz is közel álló és történelmi szempontból szerintem kiemelkedő személyiség gondolatait hordom magamban. Az egyik Széchenyi István, aki gyakorlatilag berekesztette a középkort, Kossuth Lajos megnyitotta az újkor kapuit, Eötvös József és Deák Ferenc pedig oktatási, kulturális és jogi-alkotmányos értelemben lefektették a modern polgári világ alapjait, vagyis szabadságunk lehetőségeit kodifikálták ” /……. / ” Löw Immanuel összegyűjtött beszédeiben a szabadelvű létezés reprezentánsaként gyakran hivatkozott nagyjainkra. Azt írta, hogy ő a parlamentben mindig Széchenyivel, Kossuthtal, Eötvössel, Deákkal kezdené a névsorolvasást. Ha fizikai valójukban már nem lehetnek is jelen, a szabadság jegyében létrehozott polgári jogrend megalkotóiként, kodifikálóiként irányadó szellemüknek, homo eticus, homo politicus lényüknek ott kellene lennie a parlamenti padsorokban.”

A polgár még nem mondta ki az utolsó szót …

Hangsúlyozta, azt gondolja, hogy az ő életművük, emberi minőségük, önzetlenségük és hazafias szenvedélyük követésével juthatnánk el az emberi minőség olyan fokára, amely révén az itt élő sokadalomnak, polgároknak értelmes életet, megőrző, kiteljesítő kultúrát, önazonosságot lehetne adni:

“Hadd válaszoljak Máraival: „Minden hétköznapi tapasztalat arra biztat, hogy reménykedjek. A polgár még nem mondta ki az utolsó szót az emberi világban. Ezt hiszem, ezt remélem! És elsőre tudom, milyen nehéz lesz ezt a reményt bizonyítani.” Márai ezt az ötvenes években vetette papírra Nápolyban, az emigrációban. Akkor egy összeomlott, szétzúzott, kettéhasadt világban éltünk, a hidegháború kellős közepén. E hasadási folyamat következtében volt kénytelen száműzetésbe vonulni ő is, mert megérezte, hogy a mi hazánkban egy olyan diktatúra évtizedei következnek, amibe ő biztosan belepusztulna. “

Szakadékok tátonganak a korszakok között …

A művész szerint a magyar történelem folyamatában az a tragikus, hogy szakadékok tátonganak a korszakok között, s a folyamatosság időről időre megszakad. Más kultúrájú népek folyamatosságban fejlődtek, polgárosultak, a szellemi-kulturális értékeket természetes módon integrálták magukba:

“A mi kultúránk hiánykultúra. Így a Magyarországon élő szellemi embereknek a hivatásuk mellett a hiány pótlásán is folyamatosan dolgozniuk kell, gyakran versenyt kell futniuk az idővel, olykor három ember feladatát magukra vállalva. Nálunk 1541-től török uralom volt, utána Habsburg-fennhatóság, majd jött az első világháború, ezt követte a vörösterror és annak megtorlása, a fehérterror, a Horthy-korszak alatt bevezették a zsidótörvényeket, az 1941 augusztusában kihirdetett harmadik törvény gyakorlatilag feljogosított a rablógyilkosságra, a zsidóság teljes kiirtására. Emberek sokaságát hurcolták el, végezték ki, aki tudott, emigrált”

A köz ereje a tudós, kiművelt emberfő

Kiemelte, a háború után megcsillant a polgáriasodás fénye, aztán irgalmatlanul szélsőséges, rettenetes, az emberi méltóságot megalázó diktatúra alakult ki. Az 1956-os forradalom reménye után újabb megtorlás következett, 1989-ben megnyílt az esély a nyitott, demokratikus, szabad világra. Sokan hittük, hogy a társadalom érti Széchenyit, aki a köz erejét a tudós, kiművelt emberfők sokaságában látta:

“Most olvastam az MNB 2030-ig szóló növekedési programját, a 330 pontot, amiben a jövőépítő szándékok fogalmazódnak meg. Egyetlen mondat sincs benne a kultúráról. A kultúra valamiféle vakfolt azok szemében, akiknek pénzük, potenciális lehetőségük van az ország jövőjének formálására. Ez a tervezet úgy tekint az emberi társadalomra, mintha csak gazdasági és ipari hasznot hajtó lények lennénk mi, emberek. Holott gazdag és differenciált lény az emberi személyiség, nemcsak lekövetői vagyunk valaminek, hanem teremtői, létrehozói. Elvileg és időlegesen lehet mesterségesen kreálni egy világot, egyfajta irányítottsággal, de a mi világunk mégiscsak belülről születik, az emberek tehetsége, ereje, szorgalma, akarata és jelleme révén.”

A hatalomvágy sokszor kisebbrendűségi érzésből fakad

A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János-filmben egy hentest játszott, amiért a filmkritikusok az év legjobb férfi alakításáért járó díjat önnek ítélték. Kitért arra, mi érdekelte a megtörtént gyilkosságból származó hentes figurájában:

“Egy hatalmi helyzetben lévő, magányos, szeretetéhes alak ez a brutális hentes. Hatalmának a határa az érzelmi kiszolgáltatottság, a szerelem. Azt nem tudja befolyásolni, azon nincs hatalma, annak a rabja lesz, és az a halálos csapdája, hogy amíg a szerelme be nem teljesül, addig nem tudják kiiktatni az élők sorából. Amikor a vágya teljesül, már elpusztíthatóvá válik.”/ …/ ” A hatalomvágy sokszor kisebbrendűségi érzésből fakadó, irgalmatlan erejű felszabadított belső energia, ami torzít, kompenzál, ezért képes arra, hogy megragadja, kiteljesítse és mindenáron megtartsa a hatalmat.”

Így lesz kortársunk Shakespeare, vagy éppen Molière.

A Kossuth-díjas színész abban hisz, hogy a színháznak mindig kortársnak kell lennie:

“A klasszikus, régi műveket sem szabad múzeumi, archeológiai tárgynak tekinteni, az évszázadokkal korábban született darabokat is úgy kell olvasni, játszani, új formába önteni, mintha most vetették volna papírra. Így lesz kortársunk Shakespeare vagy éppen Molière.”

varosikurir.hu