A magára hagyott rendszerellenes választó

Rendszerváltás volt ez is a javából, negatív rendszerváltás: a magyar választók jelentős része elkötelezte magát egy könyörtelen, autokrata rendszer mellett. Az ellenzékre szavazók voltak többségben, de a választási rendszer sajátosságai újabb, harmadik kétharmados többséget eredményeztek az ancien régime javára. Így, az érvényes rendszer szerint, a magyar választók a vagy-vagyból a rossz oldal mellett döntöttek, nem először és nem utoljára. Egzisztenciális határhelyzet, amikor "az ember vagy nem vesz észre semmit, vagy igazi létére ébred, mulandó földi egzisztenciája fölött és annak ellenére. Még a reménytelenség is – azáltal, hogy lehetséges lennie – a világon túlra mutat.” – írta Karl Jaspers. Ki vagy? Hol vagy? Miért vagy? Mivé lehetsz? Mivé tehetnek? Mivé kell lenned?

Orbán Viktor semmi rendkívülit nem tett, csak kihasználta valamennyi, rendszer-adta előnyét. Az Orbán-rendszer kiépített egy központosított államhatalmat, pártállamot, amely függővé tette magától a falvak és a kisvárosok népét, ahol a legnagyobb vagy egyetlen foglalkoztató, rendfenntartó, információközlő, oktató, egészségügyi, vallási és szociális szolgáltató. Minden forrás a központi államhatalomtól származik. Itt nincs és nem is lehet semmilyen alternatív politikai, piaci vagy civil intézmény a pártállamon kívül. A pártállamtól független társadalmi csoportok tagjai Budapestre vagy külföldre távoztak, ahol a piaci vállalkozások és szolgáltatók, a civil szféra szabadsága és autonómiája érvényes. A vidéki városok középrétegei megkapták az ország és családjuk szimbolikus, de látható védelmét: a kerítést a határon, a rendőri jelenlétet az utcákon. Az állampártra, a Fideszre, amely valójában elnöki párt, Orbán-párt, kizárólag választások idején van szükség, nem gyakorol semmilyen valóságos hatalmat, nem választ, nem kormányoz. Orbán a törzsszavazói mellé behozta a falvak és kisvárosok tartalékban lévő, közvetlen felügyelete alatt álló szavazóit, továbbá a pénzzel és párthűséggel elkötelezett erdélyi és vajdasági levélszavazókat.

Az ellenzéki választókhoz, vagy helyesebben mondva, a rendszerellenes választókhoz is, a korábbi nagyjából 2 millió szavazó mellé 600 ezren csatlakoztak. Csakhogy az előbbi tartalék koncentráltan egyetlen pártra esett, így nem veszett el, ellenben a baloldal és a Jobbik szétszavazásával, illetve a több mint 400 ezer, kis pártokra adott vokssal az ellenzék elveszítette minden esélyét nemcsak a győzelemre, de a kétharmad megállítására is. Orbán Viktornak mindehhez volt pénze, intézményei és ideje, az ellenzéknek viszont se pénze, se intézményei, se ideje nem volt, csak szavazói, akik nem rá, hanem Orbán ellen szavaztak.

A demokratikus ellenzéki pártok vezetői kétszer kivégezték saját lehetséges, közös miniszterelnök-jelöltjüket. Képtelenek voltak a közös választási párt vagy a közös lista stratégiai szövetségének megteremtésére. Tudták, hogy az Orbán-rendszer csak stratégiai szövetséggel győzhető le. De inkább akarták egymást legyőzni. Majd a választók nyomására eljutottak a taktikai szavazás gondolatához. Ebben semmi új nincs: ilyen taktikai szavazási stratégiát alkalmazott Orbán és Torgyán 1998-ban, amikor a második forduló előtt megállapodtak 82 kisgazda képviselő egyoldalú visszaléptetésében. Biztosak lehettek abban, hogy a vidéki radikális, nacionalista kisgazda választók le fognak szavazni a budapesti, liberális-gyanús Fideszre? Nem. De a politika a merészség és vállalkozás művészete is. A 2018-as pártvezetők se nem merészek, se nem vállalkozóképesek, sőt még csak nem is ésszerűen gondolkodó politikusok. Nem akartak, tudtak se nyílt, se titkos taktikai megállapodásokat kötni egymással, illetve a középre húzó Jobbikkal. Így cserben hagyták a rendszerellenes választókat. Nem Orbán Viktor diadalmaskodott, hanem az ellenzék vesztett.

Politikai és társadalmi térkép

Mindez a politika mezején bekövetkezett mészárlás értelmezése. Megrendítő, hogy 49 százalékos választási eredménnyel az ország egésze narancsszínbe borul. De ennél nem sokkal lenne vigasztalóbb, ha az arányosabb választási rendszerben egy narancssárga Dunántúl és Duna-Tisza köze, illetve egy zöld Tiszántúl tűnne fel, amelyből itt-ott bukkanna elő a középen lévő fővároson kívül, egy-egy nagyvárosi rózsaszín folt. Narancssárgában a nemzeti populista és autokrata Fidesz, a homo orbanicus új középosztályára támaszkodva, zöldben a kékgallérosokat és a szegény "fehéreket” képviselő, radikális nacionalista Jobbik, középen a fővárosi és egyetemi nagyvárosi, középosztályos, progresszív szociálliberális világ.

Igen, a társadalom többsége, a vidék, egy-két kivételtől eltekintve, a Fideszt és a Jobbikot, az autokrata és populista nacionalista Orbán-rendszert és annak populista nacionalista ellenzékét választotta, szemben a többnyire budapesti baloldali és liberális választóval. A mérsékeltebb Vona-szárny összeomlásával a Jobbik zöldje sötétebb, nyilas-zöldre vált vissza. A budapesti siker és a tiszántúli sikertelenség következtében a demokratikus baloldal rózsaszínre és kékre, szociálliberálisra változik a rózsaszín-vörösről. Mindennek a következménye, hogy a parlamentben, ahogyan eddig is - immár a harmadik választással -, több mint 80 százalék az ideológiailag elfogadhatatlan képviselő. Ez szörnyű. Magyar realitás. A 2001 óta követett, elhibázott magyar politika, gazdaságpolitika és társadalompolitika eredménye. Nem Mohács, nem Trianon, nem a kommunizmus, nem a rendszerváltás közvetlen-közvetett hatása, nem magyar vagy kelet-európai átok, hanem négy és fél politikai ciklus kalandor és populista politikái, egy magyar, majd egy világgazdasági válság elhibázott kezelése, az európai magára hagyottság következménye. Társadalmi egyenlőtlenség, szociális, egészségügyi, oktatási leromlás, durva korrupció. És könyörtelen állami központosítás, az államfüggés visszaállítása vidéken, brutális migráns-ellenes propaganda a külső és belső – kelet-magyarországi cigány és "fehér cigány" – migránsokkal szemben.

Ránézve Magyarország térképére, azt látjuk, hogy vége a korábbi politikai kulturális határvonalaknak, amikor még a nyugatos Pannóniáról és a keleties Hunniáról lehetett beszélni. Most az Orbán királyság áll szemben a kicsiny Budapest köztársasággal. A pannón rész, a Dunántúl civilizált nagyvárosai és falvai az Orbán-rendszer legbiztosabb támaszaivá váltak. Magyarország nemzeti, társadalmi értelemben megszűnt. Csak a magyarok egymás iránti gyűlöletében létezik.

Elveszített ország, visszaszerzett Budapest

Az ország elvesztése és Budapest visszaszerzése új helyzetet teremt. Budapestet a baloldali és liberális szavazók elvették Orbán Viktortól, és csak azért nem nyerték el jutalmukat, mind a 18 választókörzetet, mert az ellenzéki politikusok ostobán és felelőtlenül képtelenek voltak a megállapodásra. De a szavazók megtették a dolgukat, még a korábban hagyományos jobboldali kerületekben is többen szavaztak a demokratikus ellenzékre, mint a Fideszre.

Ezzel egyszerre léptünk a Brexit és a Trump utáni korba és vissza a történelmi múltba. A Brexit és a trumpizmus világossá tették, hogy bekövetkezett a vidék lázadása a globalizált London, illetve New York és Los Angeles, Boston és Seattle ellen. Másrészt, Macron sikere Párizs, a nagyvárosok és a globalizáció visszavágása Le Pen vidéki Franciaországának. Kína leveri Hongkong, a putyini Oroszország Moszkva, az erdoğani Törökország Isztambul, Sissi Egyiptoma Kairó lázadásait. A vidék szavazói fegyelmezik meg Dániában a liberális Koppenhágát, a néppárti-szabadságpárti, vidéki Ausztria szorongatja a baloldali, színes Bécset. A vidékkel igyekeznek sakkban tartani a lázadozó Pozsonyt és Bukarestet. És miként az 1960-as években, most is, a nagyvárosi fiatalok békés nemzedéki felkelése mindez az öreg vidékkel szemben.

Akár a húszas-harmincas években, amikor a magányos és gúnyolt, bűnös várost, Budapestet beszorították a könyörtelen, neobarokk vidék kalitkájába. Csak Budapesten volt titkos szavazás, csak itt szervezkedhettek a szociáldemokraták, csak itt voltak igazán egyetemek, akadémia, kávéházak és szabadkőművesek, lapok és könyvek, színházak és koncertek, mozi és kabaré. És lássuk be, hogy csak Budapest védte meg jól-rosszul a maga zsidóit 1944-ben, majd csak igazán a fiatal Budapest kelt fel 1956-ban Rákosi diktatúrája ellen. És erről a Budapestről indult el a nyolcvanas években az 1989-es rendszerváltás. Vitathatatlan, hogy mindez erősen hasonlít a Párizs-vidék, a London-vidék, Berlin-vidék, Bécs-vidék ellentétre, pontosan azon a keleties módon, ahogy létezik egy Prága-, Pozsony-, Zágráb-, Belgrád-, Kijev-, Isztambul- s végül Moszkva-vidék szembenállás is.

A 2018 utáni Orbán-rendszernek, amely valószínűleg jobban fog hasonlítani az Erdoğan-rendszerhez, mint az osztrák világhoz, nemcsak az a tétje, hogy mennyire távolodik el az Európai Uniótól és az európai centrumtól, hanem az is, hogy mennyire vágja el Budapestet, mint európai metropoliszt a nyugati tőkétől, az európai politikai és igazgatási, a civil és kulturális intézményektől. Erdoğan ezt Isztambullal megtette. Levágta az európai, a globális világ köldökzsinórjáról: megsemmisítette önálló intézményeit, bebörtönözte vagy belső/külső emigrációba szorította értelmiségi elitjét. Ha az Orbán-rendszernek sikerül megsemmisítenie a maradék önkormányzati autonómiát, megfojtani a civil intézményeket és eltakarítani az útból a sajtót, megfegyelmezni a bírókat, akkor az elnémult és térdre kényszerített Budapest eltűnik a világ szeme elől. Halott ország után, halott Budapest.

Főpolgármester-jelölt és választási párt

A demokratikus ellenzék azért is vesztett, mert nem volt egységes vezetője, anyagi és szellemi központja. Ha Budapest önállóságát fenn akarjuk tartani, majd innen kiindulva az országot Orbán rendszerétől meg akarjuk szabadítani, akkor azonnal cselekedni kell. Az ellenzéknek nemcsak azt kell bizonyítania, hogy létezik, hanem azt is, hogy kritikusan fel tudja mérni, miért s hogyan jutott ide, és van megvalósítható elképzelése a jövőről. Ez csak egyetlen központban, egy alternatív erő vezérletével lehetséges értelmesen. Ha a rendszernek a legcsekélyebb időt engedünk, azonnal hozzálát a még meglévő ellenállási gócok megsemmisítéséhez.

Legitim és erős budapesti intézményt szükséges teremteni, az ellenállás vezetéséhez és a szükséges tárgyalásokhoz. Erre a budapesti "ideglenes köztársasági elnök", egy főpolgármester-jelölt megválasztása, és körötte anyagi és szellemi központ létrehozása a legalkalmasabb. A most megválasztott 12 demokratikus ellenzéki parlamenti képviselő, pártjaik hozzájárulásával választhatná meg a közös főpolgármester-jelöltet, éppen mire Orbán a királyságában kijelöli új kormányát. Eszébe se juthasson az új Orbán-kormánynak, hogy Budapesten, és ennek megfelelően vidéken is megszünteti az önkormányzat intézményrendszerét, hogy Budapestből helyhatóságot csinál, amelyet kormányzati adminisztrátorok irányítanak. Az önkormányzati autonómia, ennek megfelelően az önkormányzati választások a demokrácia fontos eszközei, melyeket tömegmozgalmakkal is védeni kell. Ebből következnek az egységes kerületi polgármester-jelöltek és az egységes listák.

Nemcsak azért ajánlom ismét Tóth Józsefet, a XIII. kerület vezetőjét főpolgármester-jelöltnek, mert a legtekintélyesebb és legsikeresebb polgármestere a városnak, hanem azért is, mert képes arra, hogy tárgyaljon és egyezségre jusson valamennyi szereplővel, megszervezzen egy alternatív központot és onnan győzelemre vezessen minden kerületben. Nemcsak kialakíttatni képes egy Budapest-programot, hanem végre is hajtatni. Ma ő az egyetlen, akinek politikai, szakmai és emberi tekintélyét Orbán Viktor is elfogadja, akivel nem lehet nem tárgyalnia. Budapest vele azt kapná, amit már régóta megérdemel.

A budapesti csírából kell kibomlania annak a választási pártnak, amely a demokratikus ellenzéki pártok és civil szervezetek maradványaiból, részben intézményeikből, részben politikusaiból szerveződne. A technikai-taktikai szintről fel lehet és kell emelkedni a politikai stratégiai és ideológiai szintre. Az a hamis álom, hogy lehetséges egyetlen mozgalomban egyesíteni a budapesti és egyetemi városi szociálliberális érdekeket és értékeket a tiszántúli vörös, munkáspárti értékekkel és érdekekkel, épp úgy szertefoszlott, mint Nyugat-Európában. A nyitás lehetősége a liberális konzervatív erők és a Dunántúl felé képzelhető el, amelynek első fecskéje Mellár Tamás pécsi győzelme. Először Budapesten lehet és kell kiegyezni a liberális konzervatív szavazókkal és Pokorni típusú politikusaikkal, majd az egyetemi városokban, s így haladni tovább a kisvárosok és falvak felé.

Levetett a ló. Mindened fáj. Sebaj. Azonnal kelj fel és ülj vissza rá. Ha a földön maradsz, ha csak keseregsz, soha nem fogsz lovagolni. – Nincs ló – jegyezte meg unokám lakonikusan. Lesz. "Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás / vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!" – jelentette meg Babits 1936 áprilisában e sorokat.

Szerző: Lengyel László / nepszava.hu