Kovács János politikai elemző írása

A 2010 óta eltel ciklusok gyakorlatának tükrében nem horgadunk fel azon, hogy amikor a Fidesznek rendelkezésre állt a kétharmados parlamenti többség, sosem vonakodott élni azzal. A magyar alkotmányosság, a 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény (amely immár a hetedik módosítás, illetve további, átfogó felülvizsgálat elé néz) a Fidesz-kormányok játékszerévé, hatalomtechnikai megfontolásainak tárgyává silányult. Orbán Viktor 2009-ben "technokrata szabályhalmaznak" nevezte az előző alkotmányt. Az elmúlt hét év módosításai, és a kilátásba helyezett revízió nyomán az Alaptörvény is technokrata szabályhalmazzá vált, amit a sorozatos módosítások tekintélyében, szimbolikájában évről évre leértékelnek.

A bejegyzés címe annyiban korrekcióra szorul, hogy valójában nem a parlamenti kétharmad tekint pártpolitikai célokat szolgáló eszközként az Alaptörvény-módosításokra (hiszen Magyarországon nem a parlamentnek van kormánya, sokkal inkább a kormánynak parlamentje), hanem maga Orbán Viktor, aki 2018. április 8-át követően hatalma csúcspontjához ért. Belpolitikai értelemben bizonyosan, hiszen mind a kormánypártok hatalmi pozíciói, mind a médiaviszonyok (és a nyilvánossághoz való hozzáférés szférái), mind a parlamentarizmus és az önkormányzatiság kiüresítésének folyamata, mind az alkotmányos státuszú, független intézményekre gyakorolt befolyás, politikai nyomásgyakorlás, mind a külső (uniós) és belső erőforrások, a gazdasági tőke elosztása, mind pedig az ellenzék általános állapota, kilátásai ezt mutatják. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök a jelenlegi berendezkedést és hatalmi képletet nem annyira az ellenzéktől vagy ellenzékiség által érzi veszélyeztetve hosszabb távon, sokkal inkább külső hatalmi szereplőktől, illetve nemzetközi pénzügyi folyamatoktól. S talán az ellenzék egy része is úgy van vele, hogy - nem megspórolva a munkát - átütő erejű változást elsősorban a külső körülmények változásától, illetve annak hatásaitól remél. Magyarul várja azt a hullámot, amit meglovagolhat, s közben az utolsó tartalékait bevetve "tartja a frontvonalat". A kormánytöbbség által diktált játékszabályok viszont folyamatosan változnak. Tulajdonképpen a játékszabályok állandó változása, és az azokhoz való adaptáció képessége maga a játék főszabálya. Ez egy valódi jogállamban, konszenzus-orientált demokráciában, kiszámítható jogi és gazdasági környezetben elképzelhetetlen volna.

A 2010-es országgyűlési választást követően vitatémaként merült fel, hogy van-e "alkotmányozási kényszer" Magyarországon. A Fidesz válaszát alapvetően három tényező határozta meg: 1.) a parlamenti mandátumok kétharmadának birtoklása, 2.) az alkotmányozás szimbolikus ereje, és az ehhez köthető társadalom-lélektani helyzet ("több, mint kormányváltás", "fülkeforradalom", a "Nemzeti Együttműködés Rendszerének" megalapozása; "a rendszerváltás befejezése"); 3.) az alkotmányozás (és az átfogó közjogi reform) hatalomtechnikai megfontolásai, vagyis a jogrendszer hosszú távú politikai érdekeknek megfelelő átszabása. Ez az átszabás nem sikerült tökéletesen, hiszen a "tét emelésével", az újabb politikai kihívásokkal újabb és újabb kiegészítésekkel, módosításokkal kellett ellátni a kezdetben "kőbe vésettnek" és "gránitszilárdságúnak" mondott Alaptörvényt. Később aztán több olyan cikket is ki kellett vennie, illetve át kellett írnia a törvényalkotónak, amit az Alkotmánybíróság, illetve nemzetközi szervezetek kifogásoltak (például az ötödik Alaptörvény-módosításra az utóbbi körülmény miatt volt szükség). Az Alkotmánybíróság jogkörét a gazdasági jogalkotás területén korlátozta a törvényhozó, amit a mai napig nem orvosolt (ezzel nagyobb mozgásteret hagyva magának költségvetési kérdésekben, és - Stumpf István alkotmánybíró szavaival - "sebet a magyar alkotmányosság testén"). A hatodik és a hetedik Alaptörvény-módosítás már a migrációs válságra (annak európai kezelési gyakorlatára) és a megváltozott biztonsági környezete reagál - legalábbis első olvasatra. A hatodik módosítást megelőzően a különleges jogrend kihirdetésének, felülvizsgálati lehetőségének körülményeiről heves vitákat vívott az ellenzék és a kormánypártok. A "kényszerbetelepítés" [jogilag nem értelmezhető fogalom] megakadályozása (hetedik módosítás) egyrészt a politikai kommunikációs célokat szolgálja, miközben megteremti az elkülönült közigazgatási bíráskodás szervezeti alapjait (ami lehetőséget teremt a későbbiekben a kényes politikai ügyek párhuzamos bírósági rendszerbe való kiszervezésére), korlátozza a bírói jogértelmezést és - az otthon védelmére hivatkozva - a gyülekezési jogot.

A kormányfő által múlt pénteken bejelentett, akár egy-másfél évig is eltartó, átfogó Alaptörvény-felülvizsgálat indokolása meglehetősen semmitmondó. A Fidesz - választási program és az ellenzékkel való egyeztetési kényszer hiányában - ismét "biankó-felhatalmazást" kapott az alkotmányozásra. Az előző ciklus példája nyomán a Fidesznek addig kell felhasználnia kétharmados parlamenti többségét, amíg az rendelkezésre áll. A 2015. februári veszprémi időközi országgyűlési választáson Kész Zoltán győzelmével a Fidesz elveszítette minősített többségét, így a ciklus hátralévő részében az ellenzéki frakciók néhány tagjának, illetve a független képviselők szavazatainak megszerzésére játszva igyekezhetett az alaptörvény vagy sarkalatos törvények módosítását keresztülvinni, esetleg sima, abszolút többséget igényló törvényben szabályozni kétharmados szavazatarányt igénylő területet (mint azt az ún. plakáttörvény esetében is láthattuk). Jelenleg éppen megvan a kétharmados többsége a kormánypártoknak (133 mandátum a 199-ből), ugyanakkor a német nemzeti képviselő szavazatára is minden bizonnyal számíthatnak a kormánypárti frakciók, hiszen Ritter Imre a Fidesz tagja.

A 2011-ben megalkotott alkotmányunk most már elegendő gyakorlati tapasztalatot nyújtott nekünk a valóságos életben. Tehát szeretnénk valamikor az ősszel megindítani egy egy-másfél éves alkotmányrevíziót, ahol átnézzük, hogy mi az, ami bevált, mi az, ami beválhatott volna, mi az, amit az alkotmány szabályozott, de nem igazodott hozzá az alacsonyabb jogszabályoknak a világa, és hol maradtak esetleg olyan szabályozási rések, amiket új alkotmányos szövegekkel kell áthidalni vagy kitölteni. Tehát lesz majd egy nagyobb ívű alkotmánymódosítás is. Szeptemberben indul az erről szóló diskurzus, és szerintem az egy-másfél évig is eltart majd."

Orbán Viktor a Kossuth Rádió „180 perc” című műsorában, 2018. június 8.

A választás előtt az ellenzéki beállítottságú médiumokban több olyan, a kormánypártok által tagadott feltételezés is napvilágot látott, amelyek április 8-át követően, újabb nagyarányú Fidesz-győzelem esetén jelentős közjogi változtatásokat irányoznának elő, illetve elmélyítenék az elmúlt ciklusok kormányzásának negatív jogalkotási trendjét. (Ilyen várakozás volt a "sajtókamara" ötlete, ami megvonná az országos médium minősítést és az azzal együtt járó jogosítványokat az ellenzéki sajtótermékektől, de ide sorolható egy új pártfinanszírozási törvény elfogadása, ami jelentős forrásokat vonna meg az ellenzéktől, vagy egy olyan önkormányzati reform, ami a fővárosi erőviszonyokat alapvetően átszabná, míg a kistelepülések vonatkozásában önkormányzati integrációt hajtana végre. A bírósági rendszerbe való agresszívebb politikai benyomulásra, valamint a közérdekű adatokhoz való hozzáférhetőség további romlására is számítani lehetett. (Nyilván annak jegyében, hogy néhány független intézmény - így a Kúria - "intellektuálisan nem nőtt fel a feladatához".) A legutóbbi sajtóértesülések arról szólnak, hogy a kormánytöbbség tervbe vette, hogy a jövő májusi európai parlamenti választásokkal egy időben bonyolítsa le a 2019 őszén esedékes önkormányzati választásokat. Így kevesebb ideje maradna az épp a sebeiket nyalogató ellenzéki pártoknak a felkészülésre, s a kormány hamarabb hozzáláthatna azokhoz a reformokhoz, megléphetné azokat az intézkedéseket, amelyek szinte borítékolhatóan (átmeneti) népszerűség-csökkenéssel járnának. Emlékezetes, hogy Gulyás Gergely és Kósa Lajos korábban azt ígérete, a jövő őszi általános önkormányzati választás előtt a kormánypárti többség már nem fog hozzányúlni a választási rendszerhez, illetve az önkormányzati struktúrához.

Az eddigi tapasztalatainkon nyugvó várakozásaink szerint a  Fideszes többség a legváltozatosabb területeken nyúlhat hozzá a következőkben az alkotmányos szabályozáshoz, a politikai kommunikációban jól csengő szimbolikus, deklaratív kiegészítéseken keresztül egészen a konkrét esetekre, szereplőkre szabott jogi machinációkig. Noha a jelenlegi Alaptörvény preambulumában hivatkozik a történeti alkotmányra és a Szent Korona-tanra, mint az ország állami folytonosságának és a nemzet egységének megtestesítőjére, a jogforrási hierarchia csúcsán elhelyezkedő Alaptörvény nem egy konszenzuális dokumentum, sokkal inkább a NER fundamentumát képező szabályfoglalat, aminek politikai sorsa egyedül a parlamenti erőviszonyok függvénye.

Szerző: Kovács János / Forrás: AZELEMZŐSZEMÉVEL Blog