A szabad szoftverek közösségének kifosztása
A jó harminc évvel korábban megálmodott digitális utópia végül az 1990-es évektől sivár szupermarketté lett. Egy csapatnyi elszánt ember azonban minden nehézség ellenére fenntartotta az eredetihez hű projektet: a szabad szoftvereket. Az iparág óriásvállalatai által átvett és elárult ágazat mára meggyengült.
A kép illusztráció! - Forrás: magyardiplo.hu
Az 1990-es években, az új technológiai iparág peremén, egy másik digitális világ jelent meg. A földrajzilag egymástól távol élő önkéntes fejlesztők közösségeket alkottak, hogy együttműködve olyan szoftvereket építsenek, amelyek versenyeznek az úgynevezett „tulajdonosi” ajánlatokkal: jól ismert példa erre a Linux operációs rendszer, az Apache webszerver vagy a VLC multimédialejátszó. Nemcsak azért mondanak le a gyártáshoz kapcsolódó kizárólagos jogaikról, mert nem anyagi előnyöket (öröm, tanulás, hírnév, állásajánlatok) keresnek, hanem erkölcsi okokból is: az úgynevezett „copyleft” licenc (mint például a License General Public Service, GPL) jogot ad a felhasználóknak a számítógépes szoftver alkalmazására, másolására, módosítására és terjesztésére. Ezenkívül előírja e szabadságjogok fenntartását a szoftver összes származékos verziójában.[1] Hol tart ma a szabad szoftverek mozgalma?
A válasz aligha kelt optimizmust: a Szilícium-völgy óriásai, a Google, az Apple, a Facebook, az Amazon, a Microsoft (közös nevükön GAFAM), kooptálták, integrálták és átvették. Olyannyira, hogy a nyílt forráskódú szoftverek (nyílt forráskód – ezt a kifejezést átvették az ipari környezetben, ahol szabad szoftverről beszélnek anélkül, hogy… szabadságjogokról beszélnénk![2]) ma már a digitális gazdaság középpontjában állnak. Egy 1200 informatikus bevonásával készült 2018-as felmérés szerint tíz alkalmazásból több mint kilenc tartalmaz programtöredéket a „szabad” világból.[3] Az integráció a 2000-es évek elején kezdődött az IBM-nél, és 2018-ban ért véget, amikor a Microsoft 7,5 milliárd dollárért megvásárolta a GitHub együttműködési fejlesztési platformot. A cégek megfizetnek néhány fejlesztőt, kihasználják az önkéntesek ingyenes munkáját, és a kritikus értelmiségiek, akik az „ingyenesben” az emancipáció eszközét látták…, na, ők csalódnak, és kész.[4]
Kinek fontos a közösségi szellem?
Ebben a kisajátítási folyamatban két szereplő játszott alapvető szerepet mint híd a vállalatok és a projektek világa között.[5] Először is, a Github, az ingyenes kódsorok tárolására szolgáló platform, amelyet 2005-ben hoztak létre, és amely mintegy 40 millió felhasználóval és 190 millió adattárral központi csomóponttá vált. Ez a központosítás elkedvetlenítette a „szabadságpárti-librista” aktivistákat, akik elhagyták azt, miután a Microsoft felvásárolta. A GitHub sikere az együttműködési modellből és abból a tényből fakadt, hogy az önkéntesek tevékenysége, amely szerepel az egyes fejlesztők profilján, valójában az önéletrajzuk.
A másik kulcsszereplő a Linux Alapítvány. 2000-ben indították útjára, hogy független foglalkoztatást biztosítson az ingyenes Linux operációs rendszer amerikai-finn alkotójának, Linus Torvaldsnak, és megvédje a projektet bármilyen vállalattól való függőségtől. Tevékenysége a Linux használatának elősegítése műszaki specifikációk, szoftverek és szakmai tanúsítványok készítésével. Jogi szempontból a tagvállalatok érdekeit védő nonprofit konzorciumról van szó, amelyben ott találjuk… a legtöbb GAFAM-ot. Tevékenységének alakulása szédületes: míg 2013-ban 10 projektet vezetett, 23 millió dolláros bevételt termelt és 39 alkalmazottat foglalkoztatott, a Linux Alapítvány öt évvel később 156 projektet vitt, 81 millió dolláros bevételt termelt és 178 alkalmazottat foglalkoztatott.[6]
Az alapítvány bőséges kommunikációjában ragaszkodik a dokumentáció és a biztonság fontosságához a fejlesztés „professzionalizálása” és a nem technológiai, ingyenes szoftvert használó cégek megnyugtatása érdekében. Egységesítő arculat kialakítására törekszik: nagy költségvetésű konferenciáin az Intel vagy a GitHub előadói védik azokat a szegény kínai „deveket” (fejlesztőket), akiket a hatóságok megakadályoztak abban, hogy hozzájáruljanak a közjóhoz. A Linux Alapítvány mindenekelőtt azt a gondolatot hangsúlyozza, hogy a vállalatok és az együttműködési projektek közösséget alkotnak. Ugyanez a közösségi kifejezés szisztematikusan megtalálható a profitorientált vállalatok előadóinak felszólalásaiban, amelyekben hangsúlyozzák az önkéntesek és az azonos projektben közreműködő fizetett alkalmazottak érdekeinek konvergenciáját.[7] A GitHubon szoftvert közzétevő cégek is ragaszkodnak ahhoz az állításhoz, hogy projektjeik „közösségi irányításúak”, mivel bárki benyújthat módosítást az eredeti szerző jóváhagyásával… – lehetővé téve a kereskedelmi vállalatok számára, hogy övéké legyen az utolsó szó, miközben horizontalitást imitálnak… Végül ugyanezt az elképzelést találjuk meg „az egyesült közösség”, a kereskedelmi vállalatok és önkéntes projektek közötti koprodukcióval foglalkozó szakmédiák cikkeiben.
Az ilyen összhang természetesen nem a véletlen műve. A „közösség”, „együttműködés” és „nyitottság” jelentésének ez az „orwelli” megfordítása a felügyeleti kapitalizmus jellemzője.[8] A valóságban az önkéntes közösségek és a ragadozó cégek érdekei csak annyiban találkoznak, amennyiben az előbbiek egyre inkább áldozatai az utóbbiak digitális ragadozó viselkedésének. A GAFAM-ok például maguknak kaparintják meg a tudományos világgal közösen készített kutatásokat: 2014 és 2019 között a Microsoft alkalmazottai a 17 405 publikációjuk 78,3%-át egyetemi kutatókkal közösen készítették; ugyanebben az időszakban a cég 76 109 szabadalmat szerzett, amelyeknek csak 0,2%-a volt megosztva.[9] Egy másik technika, hogy a vállalatok előnyös kutatási-fejlesztési (K+F) ajánlatot tesznek fiatal fejlesztőknek; miután az újításokat a szerzők bemutatták, a cég megszakítja velük a kapcsolatot, és elkészíti saját verzióját. Az Alphabet (a Google anyavállalata) K+F részlege, a Google ATAP és az X laboratóriumok számára ez már specialitássá vált, de a Facebook sem marad le.[10]
Miért nem védték meg az olyan copyleft licencek, mint a GPL, a „szabad” világot a GAFAM-támadásoktól? Először is azért, mert első lépésben a Google megszerezte – mielőtt megtorpedózta őket. A kaliforniai cég azzal építette ki az uralmát, hogy a Linuxot tette az Android telefonok alapjává. A nyilvános licenc azonban megkövetelte a Google-tól, hogy tegye közzé az ezen az ingyenes szoftveren végzett módosítások forráskódját. Legalábbis addig, amíg a Larry Page és Serguei Brin által alapított cég ki nem fejlesztette saját operációs rendszerét, a Fuchsiát, és nem társította azt egy „non-copyleft” licenchez.
A GPL licenc megsínylette a számítási felhő fejlődését is, vagyis azt, hogy az adatokat központosított szervereken tárolják és dolgozzák fel, nem pedig a felhasználók számítógépein. Valójában a legtöbb copyleft licenc, beleértve a General Public License-t is, csak abban az esetben garantálja a szoftverforráskódhoz való hozzáférést, módosítást és újraterjesztést, ha azt a felhasználóknak terjesztik, vagyis ha átadják és telepítik a számítógépükre. De nem működnek, amikor a szoftver a GAFAM-szervereken fut: ekkor a „copyleft” nem aktiválódik, mert a szoftvert nem terjesztik, hanem távolról használják. A „szabad” világ megpróbált hatékony „copyleft” licenceket létrehozni a „felhősödés” ellen (például az Affero General Public License-szel), de a Google foggal-körömmel küzdött ellene. Ha sok játékos fogadta volna el, ez a licenc arra kényszerítette volna a Google-t és másokat, hogy megosszák velük a szervereiken futó szoftverek forráskódját, még azokkal a felhasználókkal is, akik távolról kommunikálnak ezzel a szoftverrel. A gyilkos erejű Szilícium-völgy ezért tisztán és egyszerűen betiltotta termékeiben való használatát.[11]
Ki a felelőse a szabad szoftverek védelmének?
Ami a szabad szoftvereket illeti, a technológiai cégek hozzáállása nem monolitikus. A három nagy nyíltforráskód-konferencián az alkalmazottak észrevételeit megvizsgálva egyértelműen látszik, hogy megosztottak egyrészt az olyan nagy cégek, mint a GAFAM, másrészt a kisebb cégek között. Az előbbiek gazdasági modelljével és közösségi követeléseivel szemben az utóbbiak kritikus jövőképet mutatnak, amely inkább a projektek fenntarthatóságára összpontosít. Képviselőik ragaszkodnak a licencek fontosságához és a „szabadságpárti-librista” elvek tiszteletben tartásához. A GAFAM alkalmazottai pedig azt ismételgetik, hogy ez a kérdés a többséget már nem is érdekli.
A megosztás és az átláthatóság a szabad szoftverek két alapértéke. Az, hogy a GAFAM annyi időt és erőforrást fordít az önkéntes együttműködési univerzumhoz való tartozásuk illúziójának előmozdítására, azért van, mert tudják, hogy álláspontjuk erkölcsileg tarthatatlan. Az ellenük való küzdelemhez tehát meg kell ismételnünk az igazságot: ezek a cégek szisztematikusan és cinikusan megsértik a szabad szoftverek alapelveit. De hova kell ezt a kritikát irányítani? A nagyközönség felé? A fejlesztők felé?
A nagyközönség keveset törődik a szabad szoftverek alapelveivel; másrészt viszont érzékeny a magánélettel és a megfigyeléssel kapcsolatos kérdésekre. A GAFAM hírnevét megrontó botrányok miatt a nagyközönség fokozatosan elfogadhatja és átveheti a „szabad” világ decentralizált platformjait és szolgáltatásait, mint amilyen például a Framasoft egyesület által javasolt „szigetesítés-archipelizáció”, amely partnerségeket kovácsol a különböző jellegű struktúrák között, de ilyen a nyitott Matrix-szabvány, amely egy biztonságos és decentralizált valós idejű kommunikációs lehetőség, sőt, akár a NextCloud, egy nyílt architektúrájú fájltárolási és együttműködési megoldás.[12] A realizmus azonban megkívánja annak felismerését, hogy ezek a megoldások alkalmi sikereik ellenére sem versenyezhetnek a GAFAM által kínált szinte végtelen szolgáltatásokkal.
Bár a harc soha nem volt kiegyensúlyozott, az a tény, hogy a nyílt forráskódú fejlesztők egy része alkalmazottja az óriásvállalatoknak, és az az uralkodó diskurzus, amely az innovációt csak a magánbefektetések és a „start-up” szempontjai szerint határozza meg, megbénítja az ellenállást. A „szabadságpártiak-libristák” közösségei hagyományosan kollektív entitásként alkották meg magukat, hogy reagáljanak a programok kisajátítására irányuló kísérletekre. A helyzet széleskörű vitát váltott ki körükben. Amikor az Oracle 2010-ben felvásárolta a Sun Microsystems-t, az ügylet veszélybe sodorta a Sun által támogatott nyílt forráskódú projektek egy részét, és a közösség tagjai úgy döntöttek, hogy elkészítik a MySQL adatbázis-kezelő rendszer alternatív ingyenes verzióját, amelyet aztán MariaDB-re kereszteltek. A nyílt forráskódú szoftverekre épülő internet digitális infrastruktúrájának (például Linux, Kubernetes és általánosabban az a teljes szoftvercsomag, amelyen a „felhők” alapulnak), így a keresőmotoroknak, a közösségi hálózatoknak, valamint a vállalkozásoknak és a lakosságnak szánt egyéb szolgáltatási platformoknak a kisajátítása azonban aligha képzelhető el állami támogatás nélkül.
A két szereplő közötti ellentét helyett, most a libristák és az Állam összekapcsolásáról van szó. Az automatizálás és a munkanélküliség növekedésével felvetődik az önkéntes munkák elismerésének kérdése, valamint a szövetkezeti, az állami és a magánszektor közötti kapcsolat alakulása. A Les Économistes atterrés [Csalódott közgazdászok] és Bernard Stiegler például „a közösségi munkához kapcsolt jogok” változatait javasolta, amelyek lehetővé tennék a közhasznú munkát végzők számára, hogy hozzáférési jogokat kapjanak a szociális szolgáltatásokhoz.[13] De vajon a szabad szoftverek közössége képes lesz-e önmagát olyan politikai entitásként létrehozni, amely a szoftvereken túl a társadalom egészére is gondol? Szembeszállhat-e a mereven a termelékenységre, a nyereségre és a végtelen növekedésre épülő hagyományos elméletekkel? Minden az ellenkezőjére mutat. Sikeressége azonban függőben van.
A szerzők Mathieu O’Neila a Canberrai Egyetem kommunikációs docense, Laure Muselli a Télécom Paris oktatója, Fred Pailler a Luxemburgi Kortárs és Digitális Történeti Központ szociológusa, Stefano Zacchiroli a Télécom Paris professzora.
Fordította: Hrabák András / magyardiplo.hu
