Az Iszlám a lakosság egészét érintő, alapvető szükségleteket azzal finanszírozza, hogy minden olyan eszközt, amely a közösség számára nélkülözhetetlen, rendelkezésre bocsájt. Ezek olyan közkincsek, amelyeket nehéz megtalálni, egyéni szinten nehezen lehet hozzájuk férni, felhasználni, vagy fenntartásuk és hasznosításuk nem lenne lehetséges ilyen módon. Ez azt jelenti, hogy a közművek közösségi (állami) tulajdonban vannak és a használatukból keletkező bevételt minden állampolgár javára fordítják. Erre utal a próféta (béke reá) haditha:

„A muszlimoknak három dologban kell társulni: vízben, legelőkön és a tűzben.” (Hadith 26. Ahmas, ibn Madzsa)

Bár a hadíth csak három dolgot említ, qiyasz (analógia) alapon levezethetjük alkalmazását és kiterjeszthetjük azt a nélkülözhetetlen közösségi művek, szolgáltatások valamennyi esetére. Így a vízforrások, erdő fái, állatok legelői ugyanazt jelentik, mint a közművek, olajmezők, elektromos erőművek, tengerek, tavak, csatornák, öblök, szorosok, gátak stb. Ezek után az állam adminisztrációs díjat vet ki polgáraira, amely az állam számára bevételt jelent. Olajat exportál külföldre, ami hatalmas vagyont hoz az állam kincstára számára. Ugyanakkor az ezekből származó bevételekből az állam a polgárok jólétére is fordít.

Zakat

Zakat egy adomány, ami vagyonadó, melyet az egy év alatt felgyülemlett vagyon 2,5% -ának mértékéig kell megfizetni. A Zakatból származó bevételeket a Bait ul-Mal (állami kincstár) erre elkülönített alapjában őrzik és a Korán 9:60 -ban említett nyolc kategóriáján kívül másra nem költhetik el.

Zsákmány (Fai’)

Ez egy olyan vagyoni eszköz, ami az állam joghatósága alá kerül a nem muszlim területek integrációja révén. Ez egy történelmi kategória. A muszlim vezetők arra kötelezték a muszlimokat, hogy az Iszlám politikai, jogi, gazdasági és vallási rendszerében, tehát Kalifátusban éljenek. Ennek nettó eredménye az volt, hogy a kalifátus gazdasága folyamatosan más gazdaságokat integrált magába, mivel azok a joghatósága alá kerültek.

Földadó (Kharadzs)

A Kharadzs a földre kivetett illeték, egyfajta földadó. Az adót a föld minősége, ill. az azon termelhető hozam értéke alapján számítják ki. Egyensúlyt kell fenntartani, mivel az adó túlzott kivetése megváltoztatja a mezőgazdasági területek potenciálját. A felelőtlen adóztatás azt eredményezheti, hogy a termőföld kihasználatlan marad. Ezért ezt az adót számos más intézkedéssel kell összekapcsolni; az állam mezőgazdasági reformot indíthat el, támogatásokat, olcsó földbérlést biztosít az állampolgároknak az agrárpolitika céljainak teljesítése érdekében.

Fejadó (Dzsizya)

A Dzsizya egy főre eső éves adóteher, amit történelemben pénzben vetettek ki az Iszlám törvények által irányított állam állandó, nem muszlim alanyaira (dhimmi). A muszlim jogtudósok a dhimmi közösség nagykorú, szabad, értelmileg beszámítható férfiaktól követelték a Dzsizya kifizetését, ugyanakkor mentesítették a nőket, kiskorú gyermekeket, öregeket, testi fogyatékkal élőket, betegeket, értelmileg be nem számíthatókat, szerzeteseket, remetéket, rabszolgákat és a muszta'minokat (nem muszlim külföldiek, akik ideiglenesen muszlim országokban tartózkodnak). A katonai szolgálatba lépést választó dhimmiket szintén mentesítették a fizetés alól, csakúgy, mint azokat, akik nem engedhették meg maguknak az adó megfizetését. Az Iszlám törvények szerint az időseknek, fogyatékkal élőknek stb. nyugdíj jár és nem koldulhatnak.

A Dzsizya alkalmazása az Iszlám történelem során változatos volt. Kharadzsal együtt, amelyet néha felváltva használtak a Dzizyával, a nem muszlim alanyokra kivetett adók az egyes Iszlám adminisztrációk által beszedett fő bevételi források közé tartoztak.