Sokan közülünk nem merik nyilvánosság elé tárni érzéseiket. Ma már csak szívünkben vagyunk büszkék hivatásunkra, hiszen ki kíváncsi egy nővér lelkére?

Ha ki is mondjuk gondolatainkat, unottan lapoznak az emberek, egyszerűen nem hiszik el, hogy vannak, akik valóban erre születtek! 

Ápolóvá válni egy életforma, egy szerelem. Hiszen ha belecsöppensz és átérzed annak teljes mélységét, örömét és gyönyörűségét átalakulsz… és rabjává válsz.

És joggal hiheted magadról – már már tudom, közhelyesen hangozhat – egyedi és különleges vagy. Embertársaink segítése, szolgálata a legszebb és legemberibb feladat, amely kísérheti rövidke kis létünket.

Mikor felismerjük, megtapasztaljuk életfeladatunkat, egyfajta belső megnyugvást érzünk: Igen, megérkeztem. Ez az én utam.

Kellemes és varázslatos érzés volt… ott egészen mélyen… a szívemben. Amely kellemesen átölelt, mikor a következő sorokat elolvastam.

“Hiszek abban, hogy minden okkal történik az életünkben.

Ma már tudom: Meg kellett élnem azokat a pusztító mélységeket, a felemelő magasságokat életemben, melyeken túl vagyok azért,hogy most így gondolkodjak és ilyen ember legyek amilyen most vagyok.

Az én történetem 7 éves koromba kezdődött amikor lágyéksérvvel kórházba kerültem. Nem tudom miért de felnőtt nők/nénik közzé kerültem a műtét után ahol aztán volt látnivaló.

Más ilyen korú gyermek valószínű borzongott volna az amputált lábak és műtéti sebek láttán… de én már akkor is nagy ámulattal néztem az ápolók munkáját.

Imádtam a viziteket amikor bejött a sok orvos és mindent megnéztek a betegen… ott sunnyogtam én is le ne maradjak valamiről… egyszer sajnos emiatt ki is lettem zavarva a kórteremből…

Ekkor érkezett pont látogatóba édesapám aki miután elmeséltem miért lettem kizavarva, csak álmélkodva nézett rám.

Tudod, valahogy már akkor másképp láttam mindent ott a kórházban… olyan mintha bele láttam volna az egészbe…a fehér köpenyre mindig is úgy tekintettem mintha angyali ruha lenne, csak szárnyak nélkül.

Kórházból hazatérve nagyon sokat gyógyítgattam a babákat, plüssöket… kaptam fecskendőt, spatulát játszani. Imádtam!

De innen jön a csavar…

Kijártam a 8 osztályt és a szüleim más iskolát választottak nekem. 3 olyan szakmát végeztem el, ami nem tett boldoggá. Hiába kerestem benne a szépet, nem találtam meg azt, amire én vágytam.

Közben szültem két gyönyörű gyermeket. A második gyermekem megszületése után eldöntöttem, hogy most már én jövök: Eljött az ideje, hogy megvalósítsam álmom, hogy elinduljak a nekem szánt úton.

Szerencsére férjem mindenben támogatott, nagyon hálás vagyok neki.

2 évvel ezelőtt végeztem el a szoc.gondozó és ápoló iskolát. Az iskola ideje alatt házakhoz jártam ki időseknek segíteni a mindennapi tevékenységükben. Az iskola végeztével egy idősek otthonában kaptam munkát ahol idős, családjuktól távol lévő fekvő idős bácsikat majd néniket kellett ellátni napi 24 órás felügyeletben 3 műszakos munkarendben.

Imádtam a munkám és mindig szeretettel, alázattal végeztem azt… mellettük voltunk az utolsó leheletükig… de azt éreztem ez kevés…ennél többre vágyok.

Ezért döntöttem úgy, hogy ugyan már nem vagyok fiatal (de úgy érzem öreg sem, 33 éves vagyok) : újra iskola padba ülök és „igazi” ápolónő leszek.

Átmentem egy Kórházba dolgozni ahol szerencsére támogatják tanulmányaim. Az betegeim, és kollégáim visszajelzése alapján jól végeztem a munkám.

Egy könnyes pillantás tisztázás után vagy egy gyengéd kézfogás…és egy „köszönöm nővérke”…ezek olyan dolgok amitől túlcsordul a szíved…mindennél fontosabb,hogy ilyen hatással legyek a betegekre is. Hiszen ez az ami éltet…másokon segíteni önzetlenül.

Itt vagyok otthon, ez az a hivatás ahol életem kiteljesedhet.”

Kívánok neked sok – sok boldog, és kizárólag általunk átélhető nemes és szép pillanatot.

Kívánom, találd meg a nehézségek, a tragédiák között azt a gyönyörűséget, melyeket csak egy Ápoló/Nő vehet észre, amely csak nekünk adatott. A láthatatlan emberi értékekre gondolok.

S kívánom, hogy megkapd azt az erkölcsi és anyagi megbecsülést, amely méltó egy nővér nemes lelkéhez.

Amely még egyenlőre sajnos hazánkban nincs meg….

apolono.cafeblog.hu