h i r d e t é s

Az ács utolsó háza

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam

Az ács utolsó háza

2020. április 18. - 17:00

 

Eljött az idő, amikor egy messzi földön ismert ács megöregedett és vissza akart vonulni. Munkáltatójával, a vállalkozóval közölte, hogy el akarja hagyni a házépítő üzletet és a családjának szenteli hátralévő napjait. A fizetés hiányozni fog, de a visszavonulás ideje eljött.

A munkáltató sajnálta, hogy alkalmazottja megy, de megkérte, hogy építsen még egy utolsó házat személyes szívességként. Az asztalos beleegyezett, de kikötötte, hogy ez lesz az utolsó munkája.
Tudatában a közeli nyugdíjnak, az ács nem sok figyelmet fordított a ház építésére. A szíve már nem a munkájában volt. Silány minőségű anyagokat használt, melyeket nem odafigyelve dolgozott fel.
Mindez nem volt méltó karrierjének befejezéséhez. Amikor elvégezte a munkát, az ács felhívta munkáltatóját és megmutatta neki a házat. A munkáltató átadott az ácsnak néhány papírt, a bejárati ajtó kulcsát és így szólt: „Ez mától a te házad, ez az én ajándékom neked."
Az ácsot sokkolta, amit hallott. Micsoda szégyen! Ha tudta volna, hogy saját házát építi, jobbra készítette volna, mint bármely más ház, amelyet valaha épített!

Helyzetünket összehasonlíthatjuk ezzel az áccsal. Allah (SWT) elküldött minket erre a világra, hogy parancsolatainak megtartásával építsük otthonunkat a paradicsomban. Most el kell döntenünk, hogy kívánjuk megépíteni azokat a házakat, ahol majd örökké élünk.

A mi életünk is hasonlatos az ácséhoz. Elképzelünk egy valós vagy valótlan jövőt, ami valós, vagy valótlan örömöt, boldogulást ígér. A lényeg, hogy csak arra a percre nem figyelünk, amiben élünk. Holott ezek a percek adják össze azt a jövőt, amit célul tűzünk ki. A jövőt a ma percei termelik meg.
Önbecsapásban élünk, ha nem vonjuk le a múlt tanulságait, arra nem építjük rá a mát és nem használjuk minden képességünket arra, hogy kihozzuk a mából a maximumot. Ha ezt megtesszük, akkor van jogunk mondani: insha Allah! (Ha Allah is úgy akarja). Ha az ács slendrián munkát végez, hiába mondogatja napjában ezerszer, hogy insha Allah, a munka selejt marad.

Az önámításnak lehetek oka én magam, a környezetem ígéretei vagy akár a kommunikáció, ami a csapból folyik. Ezek annál könnyebben hatnak, minél kevesebb tudatossággal élem az életemet. Mert az ember egyetlen fegyvere a tudatossága, ha azt saját magára szabva alakítja ki.

Az állat könnyebb helyzetben van. Eleve muszlimnak van teremtve, tehát eleve meg van írva az az ösztönök által rögzített pálya, amiben él. Ha éhes eszik, azt és annyit, ami szükséges. Ha gyengélkedik, azt is megérzi, hogy milyen gyógyfüveket kell válogatnia. Ezt anélkül teszi, hogy egyetemre járt volna. Minden állat saját adottságának maximumát hozza ki az élet minden percében, így van determinálva és így válik képessé minden faj arra, hogy az adott időszakhoz legjobban alkalmazkodjon. Ebben nem vonja el figyelmét távoli terv vagy közeli kommunikáció. Ha ez bekövetkezne, az állat végzetét jelentené. Ezzel szemben az ember egy kicsit más. Nálunk az ács effektus működik. Mi nem vagyunk eleve muszlimnak teremtve. Tudatunkra van bízva, hogy a számunkra megírt pályába illeszkedünk-e, vagy sem. És itt nem a vallás, -izmus nevén kell vitatkozni, hanem a pályán. Mert az Iszlám nem vallás (európai értelemben), hanem pályába illeszkedés. És tök mindegy, hogy ehhez milyen nevet adunk.
Nem vetted észre, hogy nem tartalmakon merengünk el, hanem elnevezéseken, vagy valami felszínes semmiségen akadunk fent? Eközben ácsokká válunk.

Az halad-e helyes irányban, ki fejét leszegve tétován jár, vagy az, ki gerincesen megy előre az Egyenes Ösvényen? (Korán 67:22)

Címkék: 

 

h i r d e t é s