Épitészeti stílusa alapján talán Versailleskaja-nak nevezhetnénk, bár a valóságban sokkal több annál: szabályos határátkelőhelye, kikötője, helikopter-leszállói vannak, nem beszélve a minden luxussal felszerelt, tágas főpalotáról. Talán csak külügyminisztere nincs. Egyelőre.

De miért kell mindezt titkolni? Miért kell a Fejér-megyei nagybirtok fölé berepülő amatőr pilótát szankciókkal fenyegetni, az Adrián jachtnézőben evezgető riportert elhajtani? Tartok tőle, fordítva ülünk a lovon.

Vagy Jeff Bezos megkérdezte az Amazon alkalmazottait, milyen egyességet kössön a válóperében?
Nem természetes, hogy valamivel jobban él, mint a cég egyszerű dolgozói? Orrára kötötte bárkinek is az Oracle-tulajdonos Larry Alison, elég lesz-e a százötven méteres hajó, hogy végre kényelmesen érezze magát a hétvégi kiruccanásain? Aligha.

A tulajdonosnak persze vannak kötelezettségei, ezt senki sem tagadhatja. Tisztességes bért kell fizetnie, nagyobb cégeknél nyugdíjalapot kell létrehoznia, támogatnia kell az üzemi sportot –
az éppen reklámnak sem rossz. Időbe telt, de ahhoz is hozzászoktunk, hogy az üzemi tanács beleüti az orrát egy csomó olyan dologba, amihez voltaképpen semmi köze sem lehetne. Éppenséggel lehet itt önkormányzatosdit meg szakszervezetesdit játszani, csak módjával. De az, hogy mire költi a pénzét, az isten szerelmére, maradjon már meg a tulajdonos legszentebb magánügyének.

S ha már itt tartunk, tegyük fel a kérdést, ki tesz többet a köz érdekében: az orosz elnök, aki csinosan kialakított hétezer hektáros hobbitelkén ezreknek és ezreknek ad munkát, megélhetést, s cserébe csak annyit kér, ne fényképezzenek túl sokat munkaidőben, vagy a német kancellár, aki családi házában egyetlen bejárónőt foglalkoztat, s még azt sem egész napra? A válasz nem is lehet kétséges.

Ha tehát az államot úgy fogjuk fel, mint a magántulajdon legmagasabb fokát, egyszerre minden a helyére kerül. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a tulajdonosnak egyetemei, színházai, várai vannak, sőt még magántava is, melyet a magyar tradíciókhoz való ragaszkodás jeléül sokan még mindig Balatonnak mondanak. Ám tegyék, a hagyományok fontosak. S ha szükségem van néhány ezermilliárdra, ott a bankom a Szabadság-téren, nála korlátlan hitelem van. Ha meg túlzottan összekuszálódnak a tulajdonviszonyok, hát átnevezem az egészet kapitányságnak és részemről az ügy be van fejezve.

Mert családi kedvezményről, fizetett szabadságról hajlandó vagyok egyeztetni, de hogy a kaszinóimat kinek adom ki bérbe, azt legfeljebb a feleségemmel vagyok hajlandó megvitatni.

S hogy miért pont mi? Valószínűleg azért, mert soha nem játszottunk kicsiben. Elsőként ismertük fel, ha földet, üzemet, vállalatot lehet privatizálni, mondja meg valaki, államot már miért ne lehetne?

A bökkenő az, hogy míg a magáncégek még a legélesebb konkurenciaharcokban is megtalálják a saját helyüket, államból a legtöbb országban – csak egy van. Így aztán az a legcélszerűbb, ha a tulajdonos a hasonló nézeteket valló kollégák klubjait látogatja: Bakuban, Moszkvában, Pekingben még soha nem kifogásolták, ha a konkurensekkel szemben kissé keményebb hangot ütött meg, nota bene esetleg magát a konkurenst is.