David Pressman az első sorban haladt és beszédet mondott az Élet Menetén. Ezzel besült az orbánista propagandagyár fegyvere, amely azzal próbálta hitelteleníteni az amerikai nagykövetet, hogy megsértette a magyar zsidóságot, mert meghívta a Jobbik elnökét az amerikai nagykövetség zsidó húsvét alkalmából rendezett fogadására, amellyel az antiszemitizmust támogatta. Az Élet Menete a magyarországi zsidóság legnagyobb szabású rendezvénye, amely a holokausztra emlékeztet és a szélsőjobboldali eszmék következményeire figyelmeztet.

Azzal, hogy David Pressmant meghívták és beszédet mondott az Élet Menetén, elejét vették a szervezők minden olyan hamis beállításnak, hogy az amerikai nagykövet nemkívánatos személy lenne a magyarországi zsidóság számára. Ellenkezőleg. David Pressman tevékenysége megerősítette az emberi jogok védelmének fontosságát, elutasítva az antiszemitizmus, a rasszizmus, a kisebbségek elleni diszkrimináció és üldözés minden formáját. Márpedig Magyarországon állami szintre melkedett a kisebbségi jogok korlátozása és a kisebbségek elleni uszítás.

Az Élet Menete minden évben arra emlékeztet, hogy a tetteket a szavak előzik meg, az antiszemita propagandát és gyűlöletkeltést, a dehumanizációt, a jogfosztást ezért soha nem lehet szó nélkül tudomásul venni, ha bármilyen kisebbség ellen elkezdődik ugyanaz. Mert a zsidóság megtanulta, hogy a holokauszt után a szélsőjobboldali, fasiszta és náci propaganda más kisebbségek ellen kezdi tenni ugyanazt, helyet cserélnek a propagandában mások a zsidókkal (a romák, a melegek, a menekültek, stb.), de a végén a nácik mindig visszatalálnak a zsidókhoz.

Ahol megjelenik a fasiszta propaganda, ott senki nincs többé biztonságban. Ezért az Élet Menete, s minden emberi jogok, szabadság és demokrácia melletti megemlékezés figyelmeztetés és vádirat az Orbán-rezsim ellen, amely szellemi örököse azoknak, akik egy tömeggyilkosság, a történelem legnagyobb és legbrutálisabb népirtásának végrehajtói és bűnrészesei voltak, s akik életben tartják ma is azokat a sötét eszméket, ideológiákat, amelyek a holokauszthoz vezettek.

Ezért a holokauszt arra figyelmeztet, hogy a veszély nem múlt el, csak formailag átalakult. David Pressman emlékeztetett arra, hogy az egyedülálló népirtás nem mehetett volna végbe a passzívan szemlélők tétlensége nélkül. Amikor az emberek látják a bajt, de nem tesznek semmit. Ehhez már mi tesszük hozzá, hogy ma is tétlenül végignézik a magyar emberek, hogyan épül fel egy fasiszta és náci állam, hogyan csorbítják az alapvető emberi jogokat, hogyan hazudnak, uszítanak vallási-nacionalista, kirekesztő jelszavakkal, és nem tesznek semmit. Áldozatokká és bűnrészesekké válnak.

Az amerikai nagykövet „megérkezett” Budapestre azzal, hogy az Élet Menete vendége és szónoka lett. Máris történelemformáló személyiség Magyarországon, aki Mark Palmerre emlékeztet, aki a demokratikus rendszerváltáskor volt amerikai nagykövet, és fontos szerepet játszott abban, hogy Magyarország demokratikus ország legyen. Azzal a különbséggel, hogy David Pressman a diktatúra aranykorában van Budapesten, amikor az önkényuralom még ereje teljében van.

Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük David Pressman Élet Menetén elmondott beszédét, amely az amerikai nagykövetség honlapján is megjelent.

„Verő főrabbi, Schnurbein koordinátor, Gross nagykövet, Hadas nagykövet, Gordon Gábor, a diplomáciai testület tagjai és a legfontosabb, tisztelt túlélők, jó napot! 

Az, hogy Európa legnagyobb zsinagógája egy rövid sétára van onnan, ahol most állunk, Európa negyedik legnagyobb zsinagógája pedig – amelyet nemrégiben meglátogattam – Szegeden van, azt bizonyítja, hogy a zsidó közösség mennyire fontos Magyarország múltjában és jelenében egyaránt. Megtiszteltetés számomra, hogy ma itt állhatok Önökkel ezen a fontos eseményen. 

 1945-ben, amikor a nácik arra készültek, hogy kiürítsék az ohrdrufi koncentrációs tábort, és megkezdjék a halálmeneteket Buchenwald felé, a nácik távozásuk előtt arra kényszerítették foglyaikat, hogy holttesteket ássanak ki a tömegsírokból, és egy hatalmas máglyán égessék el azokat, hogy eltussolják az elkövetett gyilkosságokat. Amikor egy héttel később George Patton amerikai tábornok megérkezett a táborba, megjegyezte: „Nem voltak túl sikeresek ebben, mert volt egy halom emberi csont, koponya és elszenesedett törzs.” Patton tábornokkal Ohrdrufba látogatva, Eisenhower tábornok elrendelte, hogy a közeli németországi Gotha város minden lakóját hozzák el a táborba. A gothaiak olyan közel laktak, hogy látniuk kellett a hatalmas máglya füstjét, és talán még a szagát is érezniük kellett. Azt akarták, hogy szembenézzenek azokkal a borzalmakkal, amelyeket hozzájuk olyan közel követtek el. 

 Amikor összegyűlünk, hogy újra elmeséljük a holokauszt történetét, joggal dicsőítjük a felszabadítókat, rácsodálkozunk a túlélők kitartására és emberségére, valamint a megölt milliók miatti felbecsülhetetlen veszteségre. Ám amikor újra emlékezünk, olyan emberek történetét is el kell mesélnünk, mint Gotha lakóiét – olyan szemlélőkét, akik tudták, mi történik, de nem cselekedtek. És beszélnünk kell azokról az emberekről is, akiknek magától értetődőnek látszó , rutinszerű napi cselekedetei lehetővé tették a nácik számára, hogy több mint hatmillió zsidót, valamint számtalan homoszexuálist, romát és másokat öljenek meg. 

 A vonatoknak voltak vezetői. Mérnökök tartották karban őket. Dolgozók takarították. Útjuk során számtalan városon és településen mentek keresztül. És mégis, nagyon sokan nézték végig passzívan, ahogy zsidó szomszédaikat vonatokra kényszerítik, ahogyan azt is végignézték, soha nem térnek vissza. 

 Tudjuk, hogy a holokauszt nem valósulhatott volna meg a gázkamrákat és őrtornyokat kezelő hóhérok aljas gyűlölete nélkül. És nem történhetett volna meg az olyan városok lakóinak cinkos passzivitása nélkül sem, mint Gotha. Emberek, akik meggyőzték magukat arról, hogy nem tudnak semmit, vagy hogy tehetetlenek. 

 Ma azért gyűlünk össze, hogy emlékezzünk az elhunytakra. Ma azért gyűlünk össze, hogy átgondoljuk, mi lehetett volna.  De a legfontosabb az, hogy ma azért gyűlünk össze, hogy tanulhassunk. Nem felejtjük el azokat, akik elkövették ezeket a szörnyű bűnöket; az olyan, ma hírhedt neveket, mint Hitler és Mengele, a nácik és a nyilasok; és soha nem felejtjük el a hősöket: Carl Lutzot, Raoul Wallenberget és Szenes Hannát; és nem felejtjük el, mi történik, ha megengedjük magunknak, hogy – mint Gotha lakosai – a hallgatástól megsüketülten, tétlen cinkosokká váljunk. 

Míg tehát a séta egy része a megemlékezés, az emlékezés és a nevelés, úgy a séta egy része az újraszentelés is. Újra elkötelezzük magunkat, hogy összegyűjtsük az erőt, hogy bevonjuk azokat, akikkel nem értünk egyet, és kiállunk azok ellen, akik a kiszolgáltatottakat célozzák meg, azokkal, akiket opportunista gyűlölet hajt, és akik mindannyiunk szent egyéniségét használják fel a megosztásra, marginalizálásra és dehumanizálásra. Újra elkötelezzük magunkat, hogy – együtt – lépéseket tegyünk annak érdekében, hogy egyénileg és kollektíven, közösségként és nemzetként soha többé ne engedjük meg, hogy ez megtörténjen. Itt. A szomszédban. Bárhol. (Amerikai Népszava)