h i r d e t é s

Beszéljünk akkor egy kicsit a mohóságról… Egy 22 éves londoni vendégmunkás vallomása

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

Beszéljünk akkor egy kicsit a mohóságról… Egy 22 éves londoni vendégmunkás vallomása

2018. október 30. - 10:32

 

Pár nappal ezelőtt jött egy e-mail az egyik olvasónktól, amiben egy nagyon érdekes témát boncolgatott. A fiatalok mohóságáról írt, 22 évesen, a saját példáján keresztül mutatva be a jelenséget. A Londonban dolgozó Bence története következik. - írja a hoppipolla.transindex.ro.

Illusztráció: pixabay.com

6:30. Szombat. London. Sötét, csak egy-egy kinti lámpa fénye szűrődik be az ablakon. Kinyitom a szemem, és ráeszmélek. Fel kell kelni, minél gyorsabban, mert már várnak. Szerencsére a buszmegálló nincsen nagyon messze. Mégiscsak megérte ezt a 450 fontot kifizetni hetente. Legalább közel van a vendéglő.

Igen, a vendéglő. A munkahelyem. Már lassan 2 hónapja jöttem ki, úgy döntöttem, mint sokan mások, hogy én is nekiállok pénzt keresni. Brassóban erre nem volt lehetőség. Vagyis volt, csak nem tetszettek a körülmények… De nincsen visszaút, most már kint vagyok, ott, ahol akartam lenni, olyan nyelvet beszélhetek napi rendszerességgel, amit a világ legmenőbb nyelvének tartottam, és még most is azt mondom a barátaimnak, hogy angolul tudni az ultramenő.

Tehát itt vagyok, egyedül 22 évesen, egy olyan országban, ami nemsokára már nem Európai Uniós tag. És itt dolgozom. Hát nem menő? És még pénzt is keresek, most már az órabérem akkora lett, hogy tényleg megvehetem magamnak azt az áhított Mini Coopert (ami 2006-2007 környékén lett kiadva). És lehet végre csúcs ruhám is, bár az elmúlt egy hétben rájöttem arra, hogy nem érdemes a pult mögött ingben lenni, mert az izzadság hamar meglátszik rajta, s még eléggé gyakran szoktam leönteni magamat. De mi is vezérelt ide? Mi sarkallt engem arra, hogy itt töltsem el az idősek szerint életem legszebb éveit?

Hát mi más, mint papírdarabok, amelyek befolyásolnak valamennyire mindannyiunkat. A pénz.

16 éves korú lehetettem, amikor eldöntöttem, hogy én bizony nem fogom tanulással tölteni az időmet. Egyszerűen nem megfizetődő. Láttam, hogy egy filozófus apa és egy óvónő anya mellett (akik előtt megemelem a kalapom) milyen az élet. Anyagilag. Mert lelkiekben, élményekben egyáltalán nem tudok felróni (és nem is akarok) semmit. Viszont én magamat mindig gazdagabbnak (ahogy a nagyi mondja, “tehetősebbnek”) képzeltem el. És hát adódott ez a lehetőség. Kecsegtető ajánlat volt, főleg, hogy nem számoltam azzal, hogy az energiám véges, és nem tudok napi 16-17 órát dolgozni hónapokon keresztül úgy, hogy csak vasárnap pihenek.

A kezdetek kezdetén, amikor kijöttem, akkor úgy terveztem, hogy két munkahelyem lesz, és úgy gondoltam, hogy győzni is fogom. Hát sajnos nem. Nem győzőm. Egy munkahelyem van, és több váltásban dolgozunk, így napi 10 óránál többet (ami a felső határ…) nem engednek dolgozni. Ez a helyiség politikája, szerintük engem így is rendesen megfizetnek, s nincsen arra szükség, hogy éjt nappallá téve dolgozzak. Én erre azt szoktam mondani, hogy nem, olyan hogy “rendesen”, nincsen. Hiszen soha nem tudsz elég pénzt gyűjteni. Mindig lesznek váratlan kiadások, újabb álmok, amikhez nagyrészt pénz kell. Az utazáshoz, az autóhoz, a jó ételekhez, és még azt mondanám, hogy egy párkapcsolathoz is. Nem, nem a lány szerelmét akarom megvenni, hanem a kápráztatáshoz kell a pénz. Én pedig imádok kápráztatni.

És hát igen, így jutottam ide. 2 hónapja rengeteget dolgozom. De néha úgy érzem, hogy így sem eleget. Nem tudom teljesíteni a magamnak felállított elvárásokat, nem tudok puccos ruhákba járni, nem tudok menő autóval suhanni, Samsungom van iPhone helyett, és ritkán rendelek pizzát vacsorára. Miért? Mert a pénzkeresés rögös útján indultam el, szakképzetlenül, de fiatalon, úgy, hogy beleadok apait-anyait. Mégsem elég. A lakbér, a metróbérlet (Londonban a tömegközlekedés csillagászati áron van!) és a mindennapi megélhetés, még ha csak őrlángon is égetem, akkor is feléli keresetem jelentős hányadát.

A lakbérből ugyan lehetne egy nagyon picit lefaragni, viszont az a pénz simán elmenne az utazásra, szóval nem érdemes.

És itt állok, 22 évesen, mohón, úgy, hogy dolgozom, de nem keresek elég pénzt.

Így jártam.

Hogyan tovább? Nem tudom, de lehet, hogyha elég bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy beismerjem magamnak, s másoknak, hogy az áhított külföldön sincsen kolbászból a kerítés, akkor hazamegyek, és nekifogok tanulni (az érettségim megvan, nyugi), hiszen az elmúlt 4 évemet otthon is munkával töltöttem. De otthon sem kerestem eleget. Lassan-lassan kezdek ráeszmélni arra, hogy azt az életszínvonalat, amit annyira elítéltem szüleim esetében, nem is olyan könnyű fenntartani.

hoppipolla.transindex.ro


 

h i r d e t é s