h i r d e t é s

Bruck András: Szenteste

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam
a- a+

Bruck András: Szenteste

2017. december 28. - 12:05

Nehéz a karácsonyról bármit is mondani, annál könnyebb elmerülni valamiféle érzelmes-érzelgős szirupban. Ilyesmiben: „Bárcsak üvegekbe tölthetnénk a karácsony szellemét, és minden hónapban kinyithatnánk egy üveget." 

Fotó: Bruck András / Facebook

Hát igen, ennek én is örülnék.

Ez már sokkal jobb, ezt persze a költő Dylan Thomas írta. „Tavaly is havazott: csináltam egy hóembert, a testvérem feldöntötte, én feldöntöttem a testvéremet, aztán teát kaptunk.” 

Szóval lehet-e, vagy inkább szabad-e a karácsonyról szentimentalizmus nélkül írni? 

… Nálunk is nagy dolog volt a karácsony, egy masszívan ateista és nem is kifejezetten keresztény családban is szinte szent ügy. Töltött káposzta, húsleves maceszgombóccal, diós és mákos bejgli mindig volt, ehhez anyám ragaszkodott, és bár nem nagyon szeretett főzni, emlékeim szerint a három főétel többnyire jól sikerült. Talán, mert ilyenkor apám is besegített: tésztát gyúrt, kóstolgatott, intézkedett. És persze volt karácsonyfa is, mutatós csúcsdísszel.

Szenteste – furcsa volt ez a szó anyám szájából, de a kapcsolódások nem voltak kellemetlenek: akkor még vastagon havas utcákat, délutántól mozdulatlanságba meredt várost, este pedig ajándékokat jelentett nekem és az öcsémnek.

És, hogy senki se ki, se be: egész Magyarországon másnap reggelig egyetlen ember nem ment sehova, de nem is lett volna hova és miért, mert minden zárva volt, minden család bezárkózott, rokonokat, ismerősöket sem fogadott, ők is csak másnap jöhettek. Úgy képzeltem, hogy ilyenkor még a rendőrök is otthon vannak. A környéken minden barátomhoz az év minden napján bármikor mehettem, kivéve ilyenkor, mert akkor náluk is szenteste volt. Ha kinéztem az ablakon, órákon át még keréknyomok sem voltak a frissen esett hóban…

A Hold a Földön. 

Másnaptól aztán véget ért a tetszhalál, beindult a nem túl népes rokonság: apám két nővére, a mindenki által gyönyörűnek tartott Panni és a mindig jó kedélyű Adi néni (Adél) - apámnak se apja, se anyja nem élt már – anyámnak az anyja és kicsit később az apja érkezett meg, neki viszont testvérei nem voltak, befutott egy-két unokatestvér, bár ez nem biztos, ezek a múlt homályos pontjai, de az egész inkább jó volt, mint rossz, az emlékek ennyire nem csalhatnak meg.

Csak jóval később jöttem rá, hogy nincs is mindenhol szenteste, olyan pedig, mint Magyarországon talán sehol: nem törvényszerű, hogy karácsonykor lefulladjon az élet, New Yorkban például, ahol éltem pár évet, a családok nem bezárkóznak, hanem kinyitják az ajtót mindenki előtt – jöhet a szomszéd, barát, barátnő, régi osztálytárs, ha akar, munkahelyi kolléga, bárki. Nem vonom vissza a kedves gyerekkori nosztalgiákat, szép volt apám, anyám igyekezete, az érintetlen hó a mozdulatlan utcán, de nekem ez a nyitott mentalitás sokkal inkább összhangban van a természetes igényeimmel, a várossal, általában az emberrel. Magyarország egy zárvány a világban, ma már tudom, hogy még a legkevésbé nyelvileg, és ha lett volna elég eszem, erre már sokkal hamarabb, ha másból nem, a szenteste abszurd, brutális komolyságából is rájöhettem volna. 

Most meg már mindegy.

A dolgok menetrendje szerint előbb meghalt anyám apja, aztán az anyja, vagyis a nagypapám és a nagymamám, meghalt apám egyik nővére, aztán a másik, apránként meghalt mindenki. A szentestét volt feleségem ugyan a gyerek kedvéért még egy ideig továbbvitte, a családot az ő anyjával és az enyémmel kiegészítve - az apák, ahogy ők tapintatosan szokták -, már korábban meghaltak, majd a válásunk után ismét új fejezet kezdődött: minden évben, szenteste felmentem anyámhoz, mert ő, ahogy mondta, de az beillett fenyegetésnek is, inkább meghalt volna, semmint az évnek éppen ezen az egy napján egyedül maradjon este. Az összes többivel nem volt baja. Ilyenkor, ha olyan kedve volt, felidézte a hajdani karácsony estéket, hiába kértem, hogy ne tegye, és mindenre olyan élesen és pontosan emlékezett, hogy muszáj volt elhinnem, hogy ez a nap tényleg fontos neki. Viszont töltött káposzta és húsleves maceszgombóccal már nem volt, csak bejgli valahonnan, de mindig megjegyezte, hogy „ez nem olyan jó, mint amit a papával csináltunk.” 

Végül ő is meghalt – és vele nálam végre a szenteste is. 

Jó volt, szép volt, bőven elég volt.

 

Bruck András