John Joseph Mearsheimer amerikai politológus és nemzetközikapcsolatok-szakértő a Chicagói Egyetemen politikatudományt oktat. Mearsheimer honlapján a nemzetközi kapcsolatok teoretikusaként hivatkozik magára, úgy fogalmazva, „egészen pontosan realista vagyok, mert úgy gondolom, hogy a nagyhatalmak uralják a nemzetközi rendszert, és folyamatosan biztonsági versenyben állnak egymással, ami néha háborúhoz vezet. Bár életemet a tudománynak szenteltem, igyekeztem részt venni a kor politikai vitáiban is. Például a 2003-as iraki háború egyik legszókimondóbb ellenzője voltam, még mielőtt az megtörtént volna. Szilárdan hiszem, hogy a társadalomtudományi elméletek felbecsülhetetlen értékűek a külpolitika kialakításában és elemzésében”.

Mearsheimer részletesen járja körül az orosz–ukrán konfliktus hátterét

A professzor a YouTube-ra még március elején feltett videójában az orosz–ukrán válság hátterét igyekszik megvilágítani. Hosszas elemzésében nem egy nézőpontot alkalmazva, komplex módon tárja fel a háború kirobbanásához vezető eseményeket, visszatekintve a régió történelmére is.

Még márciusban a The Economist brit lap hasábjain is megjelent publikációja, amelyben az események hátterét boncolgatja.

Mearsheimer a jelenlegi válság okait vizsgálva arra jut, hogy két kiindulópontról indulva érdemes megpróbálni megválaszolni azt a kérdést, hogy ki a konfliktus valódi felelőse. Az egyik lehetőség, hogy a Nyugat, különösen pedig az Egyesült Államok okozta a válságot, a másik érvelés pedig az, hogy az oroszok felelősek érte. A professzor kijelenti, fontos először is azt megérteni, hogy ami történik, az egy katasztrófa. Ukrajna 2014-ben elvesztette a Krímet, és véleménye szerint el fogja veszíteni a Donbasszt is, és az is érdekes kérdés, hogy elveszít-e még több területet az ország keleti részén.

Hangsúlyozza, hogy Ukrajna gazdasága tönkrement, a városok romokban hevernek, és a háborús események a nemzetközi gazdaságot is súlyosan érintik. Mearsheimer úgy véli, a demokraták is szörnyű következményekkel számolhatnak ősszel a félidős amerikai választásokon. Kelet-Európa véleménye szerint instabil régióvá válik, és összegezve arra jut, „bármit is teszünk, ez egy katasztrofális helyzet, így a kérdés, hogy ki okozta (ezt a helyzetet), és ki a hibás, valóban számít. És persze Vlagyimir Putyin a felelős, ahogyan azt bizonyára mindannyian tudják, csakhogy én ezt az érvet egyáltalán nem veszem be, sőt, már régóta nem veszem be. Véleményem szerint a Nyugat viseli az elsődleges felelősséget azért, ami ma történik, és ez nagyrészt annak a 2006. áprilisi döntésnek az eredménye, hogy Ukrajnát és Georgiát (Grúziát) a NATO részévé akarták tenni”.

Mearsheimer emlékeztet, hogy Ukrajna NATO-tagságára az oroszok akkor is azt mondták, hogy az kategorikusan elfogadhatatlan. Úgy fogalmazott, „az oroszok világossá tették, hogy lenyelték a NATO bővítésének első két részletét, az 1999-es, valamint a 2004-es bővítést, de Georgia (Grúzia) és Ukrajna nem lehet a NATO része. Húztak egy vonalat, és azt mondták, ez számukra létfenyegetést jelent. És valóban, 2008 augusztusában háborút vívtak az oroszok és a grúzok”.

Az út, ami a háborúhoz vezetett

A professzor a múltbeli eseményeket összegezve azt mondja, fontos megérteni, hogy amikor az Ukrajnával kapcsolatos nyugati politikáról beszélünk, annak valójában három vetülete volt: a fő irány egyértelműen Ukrajna NATO-ba való integrálása, a másik kettő pedig az, hogy Ukrajnát integrálják az Európai Unióba, egyben Ukrajnát Nyugat-barát liberális demokráciává alakítsák. A stratégia e három ága mind arra irányult, hogy Ukrajnát Nyugat-barát országgá tegyék, amely azonban közvetlenül szomszédos Oroszországgal. Az oroszok akkortájt egyértelműen világossá tették, hogy ez nem történhet meg – ekkor tört ki az első válság, 2014 februárjában.

2014 februárjában Viktor Janukovics ukrán elnököt megbuktatták, miközben az oroszok vitatkoztak a Nyugattal és az ukránokkal is az EU-bővítésről, valamint a háttérben folyamatosan lebegett a NATO bővítése is – ebből lett a robbanóelegy, ami aztán begyulladt, és két következménnyel járt. Az egyik, hogy az oroszok elvették Ukrajnától a Krím félszigetet, a másik pedig, hogy az oroszok segítettek elősegíteni egy polgárháborút Kelet-Ukrajnában, ami 2014 után is folytatódott.

A professzor kifejti, hogy a 2014-ben kezdődött válság tavaly év végén újra felforrósodott, és úgy fogalmaz, „azt mondanám, 2021 decemberében volt egy második nagy válság, a kérdés pedig az, hogy mi okozta ezt a válságot. Véleményem szerint nagyrészt az okozta, hogy Ukrajna de facto tagja lett a NATO-nak.

Manapság a nyugati világban, különösen Washingtonban, mindennapos dolog azt mondani, Ukrajnának nincs mitől félnie, az Egyesült Államoknak nincs mitől félnie, Oroszországnak azonban van mitől félnie”.

Mearsheimer hangsúlyozza: „felfegyvereztük az ukránokat, ne feledjék, hogy Donald Trump elnök 2017 decemberében nagy nyomás alatt úgy döntött, hogy felfegyverzi az ukránokat. Tehát, felfegyvereztük, kiképeztük az ukránokat, egyre szorosabb diplomáciai kapcsolatokat alakítottunk ki velük, és ez megijesztette az oroszokat. Különösen tavaly nyáron, amikor az ukrán hadsereg drónokat vetett be az orosz erők ellen a donbasszi régióban. Különösen megijesztette az oroszokat az is, szintén tavaly nyáron, hogy egy brit romboló áthajtott a felségvizeken. Különösen megijesztette az oroszokat novemberben, hogy bombázók repültek el 13 mérföldre az orosz partoktól. Szóval mindezek az események és Ukrajna de facto bevonása a NATO-ba vezette az oroszokat odáig, amit Szergej Lavrov orosz külügyminiszter forrpontnak nevezett”.

Hatalmas méretű válság vezetett a katonai konfliktusig

A professzor felidézi, hogy amikor Lavrovot arról kérdezték januárban, miért jutottak el idáig az oroszok, miért vagyunk egy válság kellős közepén, azt mondta, „elértük forrpontot”. Az oroszoknak elegük lett, a hatalmas méretű válság pedig természetes módon február 24-én az oroszok ukrajnai inváziójához vezetett, így már nem egy polgárháború zajlik Kelet-Ukrajnában, hanem egy igazi háború.

Az előzmények után Mearsheimer leszögezi:

„Amerikában kreáltak egy olyan történetet, miszerint nem az amerikai politika, nem a NATO-terjeszkedés a háború oka, hanem Vlagyimir Putyin. És, Vlagyimir Putyin vagy a Szovjetunió újjáalakítására törekszik, vagy egy nagyobb Oroszországot akar létrehozni, de a narratíva szerint mindegy is, mert Putyin végső soron egy expanzionista, és hála istennek, hogy kibővítettük a NATO-t, mert ha nem bővítettük volna ki a NATO-t, akkor az orosz hadsereg valószínűleg már Berlinben lenne, ha épp nem Párizsban.”

Mearsheimer azt mondja, amiért kételkedni lehet ebben a történetben, egyrészt az, hogy Putyin soha nem mondta azt, hogy vissza akarja állítani a Szovjetuniót, vagy hogy egy nagyobb Oroszországot akar létrehozni. A professzor úgy fogalmaz, „(az persze) nem kérdés, a szíve mélyén úgy gondolja, helyes lenne, ha Ukrajna Oroszországhoz tartozna, ahogy szívesen visszahozná a Szovjetuniót is akár, csakhogy, ha megnézzük, mit mondott ténylegesen, akkor nincs okunk azt hinni, hogy a Szovjetuniót akarja visszaállítani, vagy egy nagyobb Oroszországot szeretne létrehozni”.

Valóban ez Vlagyimir Putyin célja?

Az amerikai professzor tételesen levezeti, miért nincs meg Oroszország képessége, hogy mindezt végigvigye. Először is, véleménye szerint nincs elég nagy, erős hadserege mindehhez. Ahogy fogalmaz, „ez egy olyan ország, amelynek a bruttó nemzeti terméke kisebb, mint Texasé”. Másrészt a volt Szovjetunió fénykorában Kelet-Európa igazából nem volt más, mint komoly problémaforrás, emlékeztet 1953-ra, Kelet-Németországra, 1956-ra, Magyarországra, valamint 1968-ra, Csehszlovákiára, és Mearsheimer Lengyelországot nem is említi. Úgy összegez,

„az oroszok bizonyára elég kifinomultak ahhoz, hogy tudják, nem csak, hogy nem rendelkeznek megfelelő képességekkel, de Ukrajna megszállása a balti államok megszállásával együtt olyan lenne, mintha lenyelnének egy sündisznót. Ez őrültség lenne”.

A professzor szerint ha megnézzük, hogy az oroszok katonai szempontból jelenleg milyen műveleteket hajtanak végre Ukrajnában, azok alapján nem úgy tűnik, mintha a terület meghódítására, megszállására és egy nagyobb Oroszországba való integrálására törekednének.

Az amerikai politikára jellemző a tétek duplázása

Ezután rátér az amerikai politikára. Véleménye szerint „az amerikai politika az, hogy duplázzuk meg a tétet, ezt tesszük most is, ezt tettük 2014 után is, ahelyett, hogy újraértékeltük volna az addigi politikát, és azt mondtuk volna, hogy talán a NATO bővítése nem is olyan jó ötlet, de nem, az ellenkező irányba mentünk, ezért mondom, hogy 2021-re az oroszok megértették, Ukrajnát a NATO de facto tagjává tesszük, megértették, hogy amit 2014 után tettünk, az a duplázás, és amit most fogunk tenni, amit most teszünk, az a duplázás.

Mit is jelent ez? Bátorítjuk az ukránokat az ellenállásra, de nem fogunk értük harcolni. Az »utolsó ukránig harcolni fogunk«, felfegyverezzük őket, megtesszük, amit csak tudunk, kiképezzük őket, és reméljük, hogy ki tudnak tartani és megküzdenek az oroszokkal. Senki sem hiszi, hogy le fogják győzni az oroszokat, de talán patthelyzet lesz”.

Mearsheimer nem optimista a helyzetet illetően. Úgy látja, az oroszok szerint létfenyegetéssel kell szembenézniük, most egy olyan helyzetről beszélünk, ahol akár le is győzhetik az oroszokat Ukrajnában. Ez sokkal rosszabb végkifejlet az oroszoknak, mint ami 2008 áprilisában vagy mint ami 2014 februárjában történt. Úgy fogalmaz, „az oroszok nem fogják megadni, vagy halottnak tettetni magukat, hanem előveszik a pusztító fegyvereiket, Kijevet, és más ukrajnai városokat rommá változtatnak. Fallúdzsa, Moszul, Groznij – ezek a szemünk előtt lebegő példák. És tudjuk, azt is, mi történt a II. világháborúban, amikor az Egyesült Államoknak azzal a hatalmas emberáldozattal járó kockázattal kellett szembenéznie, hogy 1945 elején támadást kell indítania a japán szigetek ellen”.

A professzor mindenkit emlékeztet, tanulmányozni kell a történelmet

Emlékeztet rá, mi történt Iwo Jimán, majd később Okinaván, a hatalmas emberáldozattal járó hadműveletek nagyon megijesztették Amerikát. Emlékeztet rá, hogy az Egyesült Államok úgy döntött, 1945. március 10-től porig égeti a japán városokat. Úgy fogalmaz, „több embert öltünk meg Tokió bombázásának első éjszakáján, mint Hirosimában vagy Nagaszakiban, szisztematikusan porig égettük a japán városokat, mert nem akartuk lerohanni Japán központi szigeteit”.

Kiemeli, amikor egy nagyhatalom fenyegetve érzi magát, minden eszközt megragad. Az oroszok magas riadókészültségbe helyezték a nukleáris fegyvereiket, Mearsheimer szerint ezzel egy nagyon erős jelzést küldtek az Egyesült Államoknak, mennyire komolyan veszik ezt a válságot. A professzor felidézi az 1962-es kubai rakétaválságot, amely, véli a professzor, annyira fenyegető volt az Egyesült Államokra nézve, mint a jelenlegi helyzet az oroszok szempontjából. Kiemeli, hogy az amerikai döntéshozók akkoriban a Kubában lévő szovjet rakéták létfenyegetésére válaszul John F. Kennedy amerikai elnök tanácsadói közül sokan hajlandóak lettek volna használni az amerikai nukleáris arzenált a Szovjetunió ellen. „Ez az a helyzet, amikor a nagyhatalmak komolyan úgy gondolják, hogy létfenyegetéssel néznek szembe” – tette hozzá. Mearsheimer úgy véli, nagy óvatosságra van szükség.

Mégis, kinek az érdeke?

Arra a kérdésre, hogy ki veszíti el ezt a háborút, a professzor úgy válaszol, Ukrajna. Hozzáteszi: „nagyon erősen bátorítottuk az ukránokat, hogy a NATO részévé váljanak. Nagyon erőltettük, hogy a NATO részei legyenek. Nagyon erőltettük, hogy nyugati bástyává tegyük őket Oroszország határán, annak ellenére, hogy az oroszok világossá tették, hogy ez elfogadhatatlan számukra. (…) Fogtunk egy botot, szemen szúrtuk a medvét, miközben mindannyian tudjuk, ha fogunk egy botot, és szemen szúrjuk a medvét, az a medve valószínűleg nem fog mosolyogni és nevetni ezen. A medve vissza fog csapni, és pontosan ez történik most. A medve szét fogja tépni Ukrajnát, és megint ott tartunk, ahonnan indultunk: ki a felelős ezért? Az oroszok felelősek ezért? Nem hiszem, hogy így van. Az nem kérdés, hogy az oroszok végzik a piszkos munkát. Nem akarom ezt a tényt elhallgatni, de a kérdés az, hogy mi okozta ezt, véleményem szerint a válasz nagyon egyszerű. Az Amerikai Egyesült Államok.” (hirado.hu)